Erről a nevelési módszerről- jelenségről sokat beszélgetünk a nevelői szobában.

  Elmondom, hogy a piacon megszólított a Sípos Imre anyukája: - Ne tessék haragudni, amiért feltartom, de olyan nagyon jól esett, hogy azzal jött haza az én kisfiam, hogy anyukám, képzeld a tanító néni szeret engem, mert sokszor megsimogatja a fejemet, főleg matek órán. Ezt akartam megköszönni a tanító néninek!

 - Köszönöm Sípos anyuka ez meg nekem esett jól, hogy elmondta, tényleg szeretnivaló, okos kisfiú.

 A tanulókról lévén szó, sok kedves élményről tudunk beszámolni. Mert a gyermekek szeretnének az őket tanító felnőttnek követelményeinek megfelelni. Minden egyes gyermeket észre kell venni, kis javulását megdicsérni, tudjon hinni magában.

A tanító örömmel megy be a gyermekekhez. Tudja mit akar megtanítani, és azt is, hogy milyen módon teszi, hogyan fogja végrehajtani. Felkészült élményszerűen, érdekesen. Mosolyogva kezdi az órát. A tanuló k már várják, csöndesen zümmögő munkazajjal.

               Első osztályban mindig legügyesebbnek akarunk lenni. Ha a bánásmód – egy lelkes tanitóval is ezt célozza, akkor sikerül. Az ilyen jelenségek, mint egy friss fuvallat átjárják az osztályt, a többiek igyekezetét. Mindenkire serkentőleg hatnak. És biztos, hogy minden gyermeket lehet dicsérni. Hiszen olyan sokfélék a jó tulajdonságok. Örömszerző fejbólintás, egy mosoly az énekórán, a testnevelés, a rajzóra. A tanító néni csak megsimogatja Miki fejét. Szavak nélkül jósol. Értik egymást. De nem csak őt, hanem például kezet fog Karcsival, aki a táblánál megoldott egy matek példát: - Ember vagy Karcsi!

 Megsimogatom Éva haját, mert neki a Himnusz, egy fohász. Imára kulcsolt kézzel szaval.

               Nincs látványosság, de van munkakedv. Mindegyik gyermek írja a füzetében a betűket. A tanító sétál a padok között és egyszer megáll Ákos mellett. Nézi a munkáját. Aztán odahajlik a füzet fölé, nézi, nézi, és megsimogatja Ákos fejét: - Szép, tökéletes betűk! - mondja és továbblép. Ákos boldogan sóhajt. Ezt nem lehet elfelejteni. Ez a mondat jóslatként hat. Öntudatot gerjeszt. Még felnőttként is emlegeti. Egy ilyen élmény felvértezi a lelket öntudattal: tudtam, ügyes vagyok. Fizikálisan a csecsemőkori védőoltáshoz lehet hasonlítani, ami egy életre szól. Ha otthon is értékelik, és nem közömbösek a tudására ez önmegvalósító-jelenséggé növi ki magában. Mindig jól, sőt jobban akar teljesíteni. A külső megerősítéssé válik.

                Egy éven, két éven át ilyen kis jelenségeket kap, aki megérdemli. Ezek jóslatok, amik arra ingerlik a tanulót, hogy így folytassa a cselekvését, ahogyan eddig, vagy még jobban Ezek az igyekezetek beteljesülnek. Serkentőleg hatnak. Erősek lesznek önmagukban. És kudarc esetén is. Erre van egy mondás, hogy mindnyájan elesünk néha, de az erősek azonnal felállnak. Nem adják fel. Délben a tanítónénim megkérdezi? - Milyen napunk volt ma? Együtt kiáltják: Örömnap!

  Így kezdődik a hatévesek élete az iskolában. Aztán hogyan folytatódik? A tanár, a szülő dolga, kedves kötelessége olyan „jóslattal” folytatni a bánásmódot, hogy önbeteljesítő jóslat legyen.

Bárcsak tudnám sikerült-e Sípos Iminek, Kám Lacinak, Papp Zitának és a többi száznak, elérni a közösen megálmodott jóslatot. Szeretném bizony! Hol vagytok, sikeres útjaitokon mire vittétek?  Amibe szívunk-lelkünk beleadtuk annakidején.

***

Fotó: Pinterest - Trisha Radford

Ahogy a gyermek     nő,    ,növöget lassanként rájön, hogy önállóan is képes végrehajtani amit meg kell tenni. Büszke lesz és elérkezik az idő, hogy hogy nem akar segítséget kérni. Annál már csak az a jobb, ha segíteni tud.

    Már, akiben ott él az irgalom kezdődő humánuma, a szeretet picike szikrája. Például alig látom befűzni a cérnát a tűbe, amikor felugrik Évi, - aki 6 éves, -idefut és azt kérdezi: - Segíthetek? Észrevette, hogy segítségre van szükségem A csodás reakciója könnyeket csal a szemembe. Ó, igen segíthetsz! édes vagy! boldogan fut tovább játszani. Erről beszélek, a spontán, szívből jött szeretetből születő segítésről. Honnan veszi, aki gyakorolja? Lehet, hogy már tapasztalta, milyen érzés. Mintha ajándékot kaptál volna és megköszönöd! Szívből.

Az ilyen élményszívós. Lehet, hogy már a dédmama, vagy ükanya is tette, egész életében. Erről jut eszembe a régen hallott történet. A mamiról, aki egész életében, sőt holta után is segített.

 Jutka és jani fiatalok voltak és szerelmesek. De még messze az esküvőtől úgy gondolták, addig nem várhatnak, mikor ők most akarnak boldogok lenni, nem a távoli jövőben. Igen ám, de a szerelemnek gyümölcse jelentkezett. Jutka az anyjának elmondta így az apa is megtudta.

Felködlik az apaiharag szókészlete. Hogy innen menj, amerre látsz, te gyalázatos, te szégyentelen!

Csakhogy a baj nem jár egyedül Azidőben hirtelen, váratlan, - Vagy a családi viták miatti izgalomban, szívéhez kapott és összeesett a  nagymamám, az apa édesanyja. Orvost hívtak, de már nem tudott segíteni, a mama elment a minden élők útján   - Sirattam gyászoltam, de nekem is volt gondom, tényleg elzavar az apám?

 Rólam elfeledkeztek egy időre - a mama minden holmiját összerakták a kis kamrába.

Kabátok, ruhák, és az asztalfiókjából a régi íratok. Telekkönyv, szerződések, anyakönyvi kivonatok…Kíváncsi voltam, találok-e valami érdekes levelet, írásokat, hát beültem a kamarába kutatni. Találtam régi leveleket, lepréselt szétporladó borítékokat, a múlt szomorú üzeneteit.

Szalaggal átkötve anyakönyvi kivonatokat. Ott volt az apa születési kivonata: Dóka István, született 1928. szeptember 20.  Alatta egy házassági kivonat, miszerint Dóka István és Kiss Margit házasságot kötött 1928.június 4.Nézegettem a dátumokat. Abban az évben, 1928-ban volt az esküvő és az apám születése. Mikor? Három hónappal az esküvő után! És engem akar az apám elkergetni?

Nem beszéltek erről, soha, vagy csak én nem hallottam. Csöndben őrizgettem a titkot. Amikor pedig összehívta apám a családot, én meghallgattam, hogy kitagad engem minden örökségemből és fel is út, le is út, pakoljak. Anyám, mit tehetett volna. Hullottak a könnyei. Hallgatott a szent erkölcs előtt. Akkor lépett be Jani. Mindenki megdöbbent, hogy mer ez idejönni? Janinál voltak az íratok. Azt szétnyitotta, onnan olvasta: Dóka Istvánnak hívják. Nincs testvére? Nincs. Mikor született? Az esküvő után három hónapra? Látja Dóka Istvánt és Margitot nem bántották a szülei, maga megszülethetett 1928 szeptember 20-án. De ezt nem tudtam, sohase mondták, hogy én előre születtem, így jajgat apám. Nagy segítséget kaptam én akkor a mamától az égből.

 Aki segít, szívből teszi, nem jutalomért. Ki segített? A mama, mint éltében most holtában ő adta kezembe segítségül az iratokat. Amivel megmentett. Mivel viszonozzam? Örök hálával, amíg csak élek-aki segít, jót tesz. Akin segít örül. Lehet, hogy hálás is. és ezután ő is segít.

Segíthetek?

 ****

Fotó: Pinterest / bidista.com

Van-e olyan falusi ház, ahol ne lenne néhány, de legalább egy macska.

Egy kedves kiscica. A mamánál több is akadt. A kedvenc ő a fekete, tiszta fekete cica volt Még a papa is szerette, nem dobta le, ha csendes pihenő idején egyszer csak az ölébe gömbölyödött. - Ej, te hízelkedő! - és megsimogatta. Volt náluk több macska is, de azok olyan kószáló, az udvaron sétálgató kalandorok voltak, akik csak a kanálcsörgés idejére futottak a konyha felé.

 Nem húzom tovább az időt, mert tudni illik, hogy a mamáék háza a kövesútfélen állt, ahonnan a macskák ki-ki szaladtak világot látni. A kanyarba sokszor az autók alá kerültek. Egy maradt egyedül a fekete kandúr. De milyen a macskaélet, egyszer sírva jött be a mama, jaj odavan Micó is, elütötte egy autó! Ettől kezdve üresnek tűnt a ház, a macskatányér, hiányzott az a feltétlen nyugodt szunyókálása a dívány sarkában. Jó volt ránézni ahogy ott aludt, mintha a világon miden rendben lenne. Ha van macska-aura, neki megadatott. Amikor rád nézett a szeméből derűt, bizalmat sugárzott. Hiányzott!

A mama néha sóhajtott, de kár, hogy nincs egy jó macskánk! A család összekacsintott, lesz itt macska hamarosan, megszervezzük. Szájhagyomány útján. Kati a tantestületbe, Rozika a hetedikben, Mari az irodában hirdették ki. A mama macskát szeretne, aki tud hozzon, de csakis feketét! A tarkákat nem szerette. Nem telt bele egy hétnél több idő megérkezett az első ajándék macska. Zsófika hozta az anyukájával. - Ez az én cicám volt. - mondta az óvodás komolyan, de hogy ne szomorkodj neked adom. És kivett a kosárból egy sárga macskát. - A mama meghatódott. - Szeretted őt? Zsófinak mintha nem lenne jókedve, szomorúan bólogatott: - Nagyon is! – Tudod mit, akkor vidd haza és néha hozd el vendégségbe, én annak is örülni fogok. - mondta a mama. Aztán néha-néha jött egy-két szomszéd, de feketét nem hoztak A szomszéd macskája? Az meg úgyse lesz a miénk. Így aztán bele kellett nyugodni, hogy nincs cica.

 Karácsony közelgett, takarítás, sütés, főzés közben azért a mama emlegette a régi ünnepeket, amikor Micó, esténként a fenyőfa alatt szunyókált.

 Csöndes délután, egyik nap idegen férfihang hallatszott. A papa szíves szóval invitálta be a vendéget, és vele egy tíz éves kis lányt. A mama kíváncsian figyelte a vendégeket. Kiderült, hogy ez a fiatalember, az apuka elhozta a mamához Pannikát, mert ajándékot szeretne átadni a mamának. A szemben lakó szomszédok voltak, egy kis kosárral jöttek. A kosárban mozgott valami, vagyis inkább valaki. És a takaró alól kibújt egy kiscica. Egy kíváncsi fekete cica!

Látványára a mama felkiáltott: - Jézus Máriám, egy fekete cica! És épp karácsonyra hoztad Pannikám.

- Izgultam, hogy ez legyen a mamáé, mert én láttam, milyen nagyon szerették a másikat.

Ezt a kis kosarat is neki adnám, ebben szokott aludni.

-Te leszel a keresztanyja és a te nevedet kapja. Kaphatja? - Hát persze mama, ő lesz a kisPanni.

 A kismacska, mintha értette volna, máris kimászott a kosarából és a mama felé nyújtózott.

Összesimultak. Pannikám, régen volt ilyen boldog karácsonyom, köszönöm neked!

Azt kívánom, legyen áldott szép karácsonya a Földön mindenkinek!

 Mindenkinek!

-Ilyen boldog karácsonyt, áldást, békességet kívánunk mindenkinek. Az én ünnepem is ezért boldog, nevetett Panni.

- Szép együttélést, sok boldogságot, intettek búcsút a váratlan vendégek.

****

Fotó: Pintereset / Wishful thinking

 Az ifjúság évei talán a legtöbb eseményt megőrző idők. Az iskolás évek, a tanulás, a rácsodálkozás, a megismerés, emlékezetbe vésődő ideje. Ott vagyok az iskolában, a gyakorlóban, ahol most az osztályfőnök. Sass Istvántanár úr tart bemutató tanítást. A másodikosok és mi a tanítóképzős hallgatók várjuk a becsöngetést. Olvasás óra következik. Izgatottan és kíváncsian várjuk őt, akit egymás között Sass Pista bácsinak nevezünk. Ő, aki egy személyben a tanárunk, édesapánk, tanácsadó bátyánk, akit nem lehet, nem szeretni.

A gyermekek is mi is csöndben vagyunk, várunk. A hetes kikukucskál az ajtón, és int amikor jönni látja. Amikor belép, rácsodálkozunk, mit tart a kezében, egy kendővel letakart valamit hoz. Mosolyogva int és amikor elcsöndesedünk megkérdezi, na mit hoztam nektek? Kalitkát kiált fel egy kisfiú. Ez így van, de mi lehet benne? Egy madár! Az bizony, de miféle? Találgatások hangzanak. galamb, veréb, cinke varjú és így tovább. nem, nem, rázza fejét a tanárúr, mert ez, egy…csóka, és lerántja a kendőt a titokról. Mégpedig egy valóságos élő csóka.

Egy vékonyka kislány hang kérdi: -Ez talán a csókai csóka?

Én tudom a verset! Kiált fel egy kisfiú. -Ez aztán az öröm, szól a tanár úr és el is mondanád?

Akkor gyere, mondd is el nekünk. De ne siess, mert a többiek a könyvükben nézik, ne szavalj, inkább mesélve beszéld el, Móra Ferenc meséjét.

Lacika ezzel kilépett a padja mellé, bólintott és elkezdte: - „A csókai csókának, mi jutott eszébe, föl szeretett volna…” végére lett egy kis kuncogás, amikor a róka cseles ötletére uzsonna lett a fekete csókából , nem fehér galamb.

 Látom tetszett a mese nektek, a tanár úr mosolygott. De volna egy kérdésem azokhoz az okos gyerekekhez, akik kitalálják, hogy vajon miről, illetve kiről juthatott eszébe az írónak ez a pórul járt csóka? Néma csend követte a kérdést. A tanár úr megismételte a vers jellemző sorát: fölszeretett volna öltözni. Olvassátok el hangosan ti is, és rájöttök, kik szeretnek mindig öltözni? Erre már többen kiáltottak. -Hát a lányok! Mindig szebb ruhákba. Ez az gyerekek, de nem csak a lányok, a fiúk is sokszor ráunnak valamire, és mondjuk új táskára, új cipőre… vajon miért? Hogy szebbek legyenek, kiáltott egy kislány.

- És a szép holmi szebbé varázsol, vagy pórul is járhat valaki, ha szebbnek akar látszani?

- Mi az gyerekek, ami igazából szebbé, jobbá tesz bennünket?!

 Innen jött az óra legszebb, legértékesebb része. Mert nem a tanár úr, nem Sass Pista bácsi, hanem innen is, onnan is a gyermekek fejezték ki a legértékesebben, hogy a magatartás, a szép illedelmes, értelmes beszéd, a szerénység és a szeretetteljes viselkedés, ami igazán értékes.

– De gyerekek, hát azt senki sem látja, csak a szépruhát, az új cipőt, - ellenkezett a tanár úr.

 Azt felelte erre Enikő a szerény kislány, igen tanár bácsi, de azt el is felejtik, de ha valaki udvarias kedves, szolgálatkész azt senki sem felejti el, és attól lesz igazán széppé.

- Igazad van, ezek a tulajdonságok bennetek vannak mégis      tudják rólatok és ezért szeretnek titeket!

Kifelé menet Marika hangját hallom: - Nekem soha sincs új ruhám, a Juci kinőtt ruháit hordom.

Mit szól erre a szomszédja Pisti? Látod Marika, mégis te vagy a legszebb kislány az osztályban!

„- Az esemény jön és elsuhan, az emléknek száz ideje van.” (Weöres Sándor)

*******************

Fotó: Pinterest

            A peronon megszólalt a hangszóró, bemondta, hogy a pesti gyorsa egyórát kell várni, üzemzavar miatt. Csalódottan ültünk vissza az asztalhoz.

 Még jó, hogy itt az árnyékban várhatunk. A másik két székre is leült két csinos fiatal lány. Máriával összenéztünk, a lányok beszéde hallatán.  Az öltözékük alapján nem lehetett okuk panaszra, de ők folytatták a megkezdett panaszkodást. Kiderült, hogy tanító nők. Azért néztünk össze, mert mi is azok voltunk, anno jó néhány éve. Hát bizony már nyugdíjasok. A lányoknak mindenkivel baja volt az iskolába. hogy a diri parancsol, a kollégák mindenbe beleszólnak, a menza ehetetlen… na és a gyerekek! Kibírhatatlan lusták, rendetlenek, nem fogadnak szót és ráadásul vannak vagy harmincan. A rengeteg javítani való füzet…

Mária nem állotta meg szó nélkül.

- Hányadikosokat tanít kedves?

Ila felkapta a fejét:

- Képzelje az elsősöket kaptam, mert azt a régiek közül senki sem akarta.

- Vajon miért?

- Hát tessék elképzelni a sok kis elkényeztetett kölyköt, okostelefon, tablet, amit csak akarnak…

- Hát, nagyot változott a világ a mi időnk óta, nekem tizennyolc évesen 45 tanulóm volt.

- Jesszus, Mária néni, be se fértek.

- A legfontosabbat kihagytam édesem, ez egy kis faluszéli magános épületben volt, ócska bútorokkal, rozoga táblával, a falu külterületén. Ilike, ez cigányok első osztálya volt.  A 45-ben voltak 6-7 évesek meg 8-9 évesek meg még 14 éves is volt közöttük - miért, - mert mindig abbahagyták a tanulást, elmementek dolgozni tavasszal már alig voltak. Olyan szegények voltak, hogy éheztek, ezért dolgoztak, amit tudtak. Ezek analfabéták voltak, se írni, olvasni, számolni nem tudtak. Volt, akit a rendőr hozott be, míg el nem szökött. Nem akart jönni. Akkor még tintába mártott tolla írtunk. Józsi unalmában a táblát célozta meg vele. Féltem, hogy engem szúr meg. A többiek játszottak, verekedtek, nem rám figyeltek. Egy káosz volt az egész. Amikor bejött a kis Mari apukája, rongyosan piszkosan, hogy Mari fél a nagy fiúktól, nem akar iskolába járni, pedig még csak 7 éves. Megkérdeztem az embertől, hogy miért nem segít a gyermeknek tanulni otthon? Elvörösödött, úgy motyogott:

- Én se tudok olvasni kezicsókolom.

- Hát a felesége?

- Az se!

Megdöbbentem, vártam egy pillanatot és kiböktem:

- Hát akkor jöjjenek be mindennap mind a ketten, hozzanak valami széket. Üljenek le és én megtanítom magukat.

- Hogyhogy, hol? Itt az iskolában.

- Akkor holnap jövünk!

És futott az asszonyért a gyerekekkel együtt.

Az elhanyagolt cigányembert néztem. Könnyes volt a szeme.  

-Akkor reggel jövünk!

Gyermekeim, én magam is megdöbbentem. Mi lesz itt holnap.

            Reggel korán érkeztem. Izgatott kiabálást hallottam:

• Milka anyja tik se todtok olvasni, se írni. A kisasszony megtanít. Megígérte!

 Mintha ünnep volna. Messziről hallatszott a hívogatás: Na, gyertek ti is!

 Szépen felöltözve, fésülködve jöttek az írni-olvasni vágyok. Előttük futottak a gyermekek.

             Volt, aki izgatottan, de szó nélkül ülték. Ki a sámlit, volt ki a kisszéket hozta. Felnőttek, a tantermet körbe. Józsi az akkor divatos kifejezéssel megagitálta a kisebbek szüleit. Hányan lehettek? A végén 14-15 szülő jött. Anyák és apák- nagy egyetértésben. Csöndben ültek, vártak. Én pedig, mintha semmi sem történt volna elkezdtem az órát.

            Csoda történt, a gyermeke is figyeltek, szót fogadtak, tanultunk. Mari néha az apjára mosolygott. A szülők kaptak füzetet, ceruzát és a tavalyi olvasókönyvből kezdték az olvasás mesterségét. Eleinte restelkedve, ilyenkor egyenként bent maradt egyedül olvasni, aki szégyellte magát, a többiek az udvaron játszottak a gyermekek, a felnőttek cigiztek.

 Beszélgetni nem volt időm, megnéztem, ki hogyan halad a füzetében. Az ő idejük az első két óra volt azután már a gyermekekkel foglalkoztam. Ők is odafigyelek és senki sem maradt le.            Annak örültem, hogy mire vége lett a télnek a legtöbb felnőtt írt, olvasott számolt, bár ezt az utóbbit a fejszámolást nagyon ment.

Mondhatom, semmi érdekes sem zavaró esemény nem fordult elő, de én nagyon elfáradtam.     Aki a felnőttek közül kimaradt mert sokat kellett dolgozni olyan szegények voltak, ő odajött megköszönte a fáradtságomat, és zavart mosollyal elköszönt. Isten áldja meg magát, és elment. A falubeli iskolában tán nem is tudtak erről, nem jött énhozzám hospitálni, érdeklődni még a diri sem.

Egy évvel később már a városi iskolába helyeztek, azóta sem jártam arra. Igaz, egyszer a buszon később, odajött egy fejkendős asszony, kezet akart csókolni és azt mondta soha se felejtjük mi el magát kisasszony. Csak néztem rá. - nem emlékszik rám, pedig én adtam azt a szépfriss zöld ugorkát, mikor eljöttem. Ajándékba, tudja, mert nem volt más, amit adjak.

            Mire Mária idáig ért a mesélésbe, befutott a pesti gyors, a két kis tanárnő úgy futott vonatra, még csak nem is köszönt.

 ********

Fotó: Fortepan / Sütő András örökösei

Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi szét az összes gyökereit, amelyek odafűzték, hiába feneklik meg a városban, a falu utána jön, mint a kísértet, s hívja haza maga után...

(Mikszáth Kálmán)

Ülök az erkélyen. Már nem süt úgy a nap, mint délben, kellemes itt ez a nyárvégi pihenő. Babot fejtek. Magam termelte babot. Itt, ebbe a ládába ültettem el, a tavasszal. A vetőmagot a piacon kértem egy kedves falusi asszonytól.

– Csak félmarékkal adjon. Ilyen babot nevelt az én anyám régen.

Ingyen adta: – Futóbab ez aranyom, még az erkélyén is megterem.

Így lett. Nem akartam hinni a szememnek, amikor kibújt a földből. Amikor korallpiros virágait kibontotta. Amikor – némán, csak nekem, – apró hüvelyeivel kezdett dicsekedni. Jé, olyan, mint az igazi, otthon a kert kerítése mentén! Fut a rácson, kacskaringózik. Öntöztem, kötöztem, simogattam. Hoszszúcsövű, nagy szemű, igazi babot termett. Már augusztus van. Babot fejtek. Magam termelte babot, az erkélyen. Elnézegettem, a tenyeremen átcsorgatott babszemeket.

Tarkán surrannak egyik kezemből a másikba. Csörögnek, mint a gyöngyszemek. Fehéren-lilán csíkozottak. Egyikét másikát kiválasztom, gyönyörködöm változatos mintázatában. Szárazbab.

Szárazbab? Valódi csörgő-börgő ékkövek. A bizonyításom élő ékkövei.

– Az énekes koldus már a hetedik határba jár, te meg még mindig itt lustálkodsz! Kelj már fel, az én istenem áldjon meg, húzzál vizet jószágnak, darálj tengerit a csirkéknek, azután szaladj ki a szőlőbe, a körte megérett, hullik, ami ott rothad a földön azt bele kell rakni a cefrébe, ami jó azt meg vidd át Dávidnénak, kapsz érte egy-két forintot legalább... Mink megyünk apáddal meg Jolival a határba, mert máris lecsöppen a

nap, meleg van. Estére, mire jövünk, főzzél egy krumplilevest, tegyél bele apádnak kolbászt is, ne csak egy kis löttyöt egyen...

Hallod, elmentünk, nehogy visszaaludj! Tegyél úgy, mintha élnél.

Mi van? Jaj már megint elaludtam? Kábultan nézek körül, felegyenesedek, még hallom anyám hangját, amikor eszmélek, hogy csak álmodtam. A gyermekkoromat álmodtam vissza.

Minden reggelem bűntudattal kezdődött: Nem érek én semmit, hiszen lusta vagyok, sokáig alszom, kelteni kell, a betevő falatot se érdemlem. Anyám szokásos „gyöngéd” keltegetése nem sok kedvet csinál nekem a felkelésre, hiszen még csak hajnal van. De ugrok, futok, ám nem örömömben, hanem most is, mint máskor, szégyenemben kelek fel. Látom mennyi dolog van, tudom, nem tehetek én se mást, minthogy ami rám vár, azt végezzem el. Egyszer-egyszer szerettem volna mindenkinél korábban kelni, hogy bizonyítsak, de sohase sikerült. – Ugyan már Jolit akarod te megelőzni?

Jolit, az én szorgalmas nénémet megkérdezik:

– Jolánka hány malacot adjunk el? Szerinted a búzát megint a dombhátra vessük? Jolánka elhívjuk Károly bácsit segíteni, vagy magunk is behordjuk? Jolikám mikor vessük el a mákot?

Melyik tagba rakjuk a krumplit? Most fejtsük le a bort, vagy még várjunk?...

– Jolika tudja, ő bezzeg mindennel törődik. De mit tudsz te? Éjfélig olvasni, égetni a lámpát! Azt tudod! Dolgod felől éhenhalnál. Semmit se tudnál létrehozni. Az a kis tanulás?

Azzal hencegsz, az eszeddel? Azért nem te dolgoztál meg. Úgy születtél. Az is valami? A két kezed munkája! Az igen! Azt kéne megmutatnod! Jolánka is járhatna felsőbb iskolába, ha akarná, hisz olyan az esze, mint a borotva. Ő dolgozni szeret. Milyen jó dógos, te sose leszel olyan.

Valahogy egyensúlyoznom kellett, ha már nem tudtam felvenni a versenyt. Inkább hát bolondoztam tréfára vettem a dolgot.

Így lettem látszatra egy léha életművész, aki semmit se vesz a szívére. Azért vicceltem, hogy míg nevetnek, addig se szóljanak meg. Belülről vérző, – kínos öniróniával, követelődzés nélkül hagytam magam lesajnálni. Jól játszottam, nem vettek komolyan.

Elfáradtam. Bizonytalanná téve kerestem jó szándékú önmagamat.

Azt a valakit, aki fel tudja mutatni: ezt tettem, ezt hoztam létre. Akit ezért elismernek, aki nem haszontalan.

Akinek joga van beleszólni.

Magam se tudtam, hogy menekülök, amikor eljöttem otthonról, tanulni.

Városba jöttem, kollégista lettem, majd diplomát szereztem, most egy kedves kisiskolában tanítok, ahol szeretnek, és én is szeretek. Minden rendben van.

Látszólag. Csak ne szólna épp úgy az itteni kistemplom hajnali harangszava, mint az otthoni, csak ne illatozna épp úgy az orgonavirág, épp csak ne hallanám álmatlan éjjel a távol meszsziből a „mi” kutyánk vigyázó hangját, – csak ne kellene folyton hazavágyni, amikor égetik a tavalyi avart, mert keserű füstszagát is ismerem...

Éjjelenként álmomban falusi kislány vagyok, aki bizonyítani akar, de mire felébred, későre jár. Mindig későre jár.

Miért ez a nagy nyugtalanság? Mi hiányzik?

A befejezettség bizonyossága: a megtettem! A mérhető teljesítmény:

hazamenőben még visszanézni a takarosan elgereblyézett vetésre, amint végigfésüli a lemenő nap sugara. Ez igen! Kész, ezt is megcsináltam... Idejében, épp az eső előtt megkapált kukorica... most már nőhet. Tíz zsák krumplit felszedni, hazavinni, elvermelni... Három kosár szilvából lekvárt főzni... Több szekér kukorica a góréban, nem maradnak már éhen a malacok, az aprójószágok...

Hallani kéne a jóllakott csirkék álmos esti pittyegését... meg egy dörmögő, apai hangot – Ez igen, nem hiába igyekeztél.

Kellene a: felneveltem, megetettem, megitattam, elvégeztem, behordtam, elraktam. Jöhet eső, szél, fagyos télidő. Nyugodtan alhatok, van látszatja annak, hogy vagyok..., így nevelődtem.

Dolgozom én, de látható eredmény nélkül. Mert nap, mint nap mérni kellene. Mit? A tanítást? Munkám eredménye kézzel nem fogható, mérlegre nem tehető. Így kellett? Jól tettem?

Beválik a módszerem? Örök bizonytalanság. Nem tudhatom meg, csak évek múltán. Hiába élek érte teljes szívvel, sőt szívvel- lélekkel, az én vetésem, – a nevelés – érése, években mérhető.

De akkorra már? Évek múltán? Ki mérné meg? Ki emlékszik?

Kié az érdem? Mindenképpen azé, aki vitte valamire, de hol van már aki ösztönözte, netán kedvet csinált hozzá!

Önbecsülésem nincs idejében igazolva. Én bolond, futok valami után, ami kézzelfogható.

Ezért aztán hajnalban, – amikor még az énekes koldus se kelt fel, – fölserkenek. Elmegyek a piacra. Szóba elegyedek szívélyes falusi asszonyokkal, megcsodálok, elkívánok néhány tarka babszemet. Hogyan is vihetném haza? Oda? Oda nem.

Itt kell elvetnem az erkélyen. Vajon kikél? Legalább mutatóba.

Nem a hasznáért. Hisz’ még egy félfőzetnyi se lesz.

– Mit szólnának ehhez otthon? Szeretném megmutatni.

Ugye ügyes vagyok? Nézzétek, hogy surran, gurul a termésem egyik tenyeremből a másikba. Kézzelfoghatóak, igaziak, élő, lilán-fehéren csillogó ékkövek. Magam termeltem őket.

Kinevettek? Azt hiszitek, bolondozom, mint régen. Tudtam!

Pedig megélednék anyám egyetlen elismerő pillantásától.

Elég lenne egy halvány mosolya. A világ minden jutalmánál többet érne. Megélednék, meg én, – „mintha élnék” – mert „a falu utánam jön, mint a kísértet, s egyre hív haza, maga után...”

***

Fotó: unsplash / Tijana Drndarski

Az még az ősszel történt, a Szigeten a gesztenyefák alatt. Sétáltunk, és Bogi felvett egyet az októberi naptól fényesen csillogó barna gesztenyék közül. Kicsit még gyönyörködve nézegette, majd a markába zárta. –Szeretem a fákat, és azok között is, a vadgesztenyéket. Láttad már a virágait? Ők a tavaszi menyasszony-fák.

A gesztenyét összezárt két tenyere között, mint kismadarat óvta, melengette, néha megforgatta, simogatta.

Kérdő tekintetemet látva, elmondta, hogy most kapja meg a gesztenyétől az egész nyáron felvett energiát, meleget, derűt, napfényt, kitartó életkedvet, sőt azt a misztikus képességet, hogy kibírja, veszteség nélkül, egészségesen az elkövetkező telet.

 Fogj egyet-kettőt a kezedbe, simogatják a tenyeredet, mintha élnének, mintha értenének.  Élők. Ők kibírják a telet itt a fű között a fagyos földön, és ha jön a tavasz, megélednek. Kihajtanak, mintha védett helyen várták volna a kikeletet. Bogi messze néző tekintettel most a hazai udvarra álmodja magát.

 Mesélni kezd:

• Nálunk az egész család a fák szerelmese. Ebben nőttem én is.

Szeretem a hűséges, röghöz kötött, megbízható, hosszúéltű fákat. Hosszú fasor őrködött az útfélen Akácfák álltak őrt. Az illatuk betöltötte a környéket, és talán a szívünket is. Az öreg diófa, mint mesebeli Órgapó ő ősszel ajándékozott meg a gyümölcsével és egész nyáron az árnyéka alatti kispadon, a pihenéssel. A kerti gyümölcsfák ízére emlékszem A piacon nem árulnak olyan cseresznyét, sem szilvát. Csak lemegyünk a kerti úton és szakítunk egyet-kettőt. A legszebbet.

Kisiskolás koromban, az első tavaszi osztálykiránduláson a gesztenyés úton megállva, észrevettem, hogy a fák alatt, egy-egy ősszel lehullott gesztenye kihajtott. Gyökeret eresztett és arasznyi vékony szárán már emelgette gyönge leveleit. Sokan voltunk ott a fák alatt, és mint a gyermekek összetapodtuk a földet, az apró csemetéket. Egy gyors ötlettől vezérelve, kihúztam egy ilyen kis jövést a földből, és hazavittem.

Elültettem. Nem sokat teketóriáztam, csak oda a ház elé, a virágos kertben. nem messze a bejárattól. És most figyelj ez a kis árva megeredt, és örömmel nézegettem ahogy nőtt, nődögélt. Persze, öntöztem, vigyáztam rá.

 Egy ideig együtt növekedtünk, aztán az én fám, lehagyott a növésben.

 Egy vasárnap, arra mentem haza, hogy az én, nagyra nőtt, lombos fám körül ül a család. délutáni pihenőt tartva. Ezután itt a fa alatt üldögéltünk nyári estéken beszélgetve.

Legtöbb örömet az jelentette, hogy a déli tűző nyári napokon éppen a bejáratot árnyékolta, kellemes hűvöset tartva.

Szív melengetően hangzott édesanyám szava:

-De jól kitaláltad kislányom, hogy ide ültetted ezt a fát! Valóságos családtag, körötte találkozunk esténként. Összetart bennünket.

Bogi rám mosolygott:

Látod, csak egy vadgesztenyefa, de nem akármilyen, összetart minket. Vannak ilyen életrevaló fák. Különösen, azok, amelyeket mi ültettünk el. Bizonyosan érzik, valami különös ki tudja milyen érzékszervükkel, hogy őket szeretjük. védjük. Öntöztem is, körül gyomláltam, még meg is simogattam. Egyszer azt vettem mészre, hogy reggelenként, a töve alatt látható volt egy kis barnás száraz morzsalék. Elsöpörtem, de másnap újra ott volt. Édesapámnak mutattam, ő azt mondta valami bogár költözött a fába, az omlik ki a törzséből, amit kirág.

Ez bizony baj, de tudunk segíteni Elment és hamarosan visszatért egy hosszú dróttal. Megtaláltuk a bejáratát. Onnan addig forgatta a drótot, míg ki nem húzott egy farágó férget.

 - Na látod ez a bűnös. De még forgassad a drótot, hátha többen vannak.

  Azóta már más fákat is így gyógyítottam meg, addig dolgoztam rajta, míg soha többé nem bántották a fáinkhat.

 Kopaszon árván tűrik a fagyot, szelet, hideget most novemberben. És tavasszal életre kelnek, zölden üdén, élnek. Mi a titkuk? Mi tartja őket életben? Ámulva nézem az erdőket. Micsoda életrevaló természeti csodák! A természet varázsos ereje lakik bennük.

Tudtad? Naponta látod őket, mikor ott mész el. Ne köszönj, csak ints nekik, lehet, hogy ők ismernek. Visszaintenek susogó levelek: Szép napot neked is!

Az elemiben az olvasókönyvünkben volt egy kis vers. A tanító néni sokszor elmondta, ha kirándultunk:

"Ne bántsd a fát, hisz ő is érez

 Szép gyöngéden nyúlj leveléhez

 ágát ne törd, lombját ne tépjed,

 Hagyd annak, ami,

 Épnek szépnek. Ne bántsd a fát!"

(Benedek Elek)

****************-

Foto: unsplash /Red Dot

-Hova megyünk édes egy barátnőm Sárikám?

–Majd megtudod, csak gyere, meglepetés lesz, jó?

-Hát persze hogy jó. De  mégis hova megyünk, színházba, kiállításra, boltba, vagy hova?

 -Ne kérdezz semmit, gyere.

-Idefigyelj Saci, én ezt nem szeretem. Húzol itt magad után, már fáj a lábam, elfáradtam.

-Ne beszélj annyit, ehhez a buszhoz megyünk

-Ezzel a busszal? Ez a temetői járat. A temetőbe megyünk? Jó kis meglepetés, mondhatom, ilyet is csak te találsz ki.

--------

 Na, száz szónak is egy a vége, a temetőbe vitt engem a barátnőm, megmutatni, hogy vett egy elegáns helyen lévő sírhelyet. Ott sorakoznak, a temető elején, közel kapuhoz, márványból, gránitból készült, impozáns, hatalmas sírok, időket álló, örök értékek. Rajtuk a név, a születési idő, de még üresen hagyva a „beköltözés” dátumát. Az még odébb lesz.

  Előre megrendelt helyek ezek. Sári is a temetésére készült, erre gyűjtött, csak ez hiányzott, mióta tíz éve megvette a lakását. Egy lakás idefent, egy lakás odalent. Az ember legyen előrelátó.

Sári mindig is praktikus volt. Neki volt legelőször hobbykertje, igaz, ő adott túl rajta mihamarabb, ő volt legelőször hetvendolláros nyugati úton, ő szerzett legelőször jogosítványt, neki volt közülünk legelőször Trabantja. Ők jómódúak voltak, külföldön nyaraltak, gyermekük nem született. Ezért találta ki ezt a márványsíremléket, mert van pénze!

     Saci, Marcsi, Joli, Csöpi, mi, a gimnázium óta tartjuk a barátságot. Azt is Sári szokta mondani, hogy nekünk özvegyeknek, össze kell tartani. Hallgatunk rá. A hét egy napja, a kedd a mi napunk.

-Na, mit szólsz, milyen egy jó hely, egy örök érték.

-Hát okos vagy, ügyes vagy, - motyogom, - mit szóljak? Panelből - panelbe?

-Na, ugye, van itt mellette még egy, azt megveheted, mondja, jóakaratúan.

 Most mondjam, hogy azért enni zsíros kenyeret hónapokig, hogy kinyögjem az új márványkő „öröklakás” árát? A szorongással siettetni a gyomorfekélyt? Azért, hogy mihamarabb használatba vehessük az új helyet?

 Nem mondok semmi, mert a Sárika tekintete azt szuggerálja, hogy nagyon is indokoltnak tűnik, a mi jövőnkről való efféle gondoskodás. Azért annyit még megkockáztatok:

-Tudod, ha az „azutánról” volt szó, az én férjem mindig a szováti úti temetőt emlegette, szép sárga homokját, azzal a ráhajló szomorúfűzfával, mint végső pihenőt. Arra gyűjteni se kell, az nem drága, ott együtt leszünk, ahogy meg van írva.

- Jaj, ne beszélj már zöldségeket, hol van már az, az ósdi felfogás. Még azt hinnék, nem telik rá. Más világ van már, - fortyan fel Sári - jobban teszed, ha te is veszel itt a kiemelt helyen. Az enyémmel együtt megcsinálja Jankó, a kőműves a betonozást, a márványt is együtt hozatnánk, és, gondold csak el, - néz rám, ragyogó szemmel, - „azután” is együtt maradunk. Meg, ha kettőt rendelünk árengedményes lesz! Na, akarod? A többieknek is szólunk. Na, ugye nem hagysz cserben!

– Majd meggondolom, mondtam, és egész nap kényelmetlenül éreztem magamat. Pedig meg se mertem kérdezni, mibe kerül. Sári se mondta, tudta, hogy egyelőre kedvet kell hozzá teremteni. A többieket is kapacitálta, vegyenek díszsírhelyet. A hangulat gyászos-komorra fordult, amikor arra terelte a szót, hogy a férjeinket is odahozathatjuk, eddig nyughelyéről.

 Aminek, már az elképzelése is, szinte betegesen feszültté tette találkozásainkat.

 Mintha egy utolsó vizsga várna ránk, amire nem tudunk eléggé felkészülni, amibe belebukunk.

 Aztán megjött a nyugdíjam. A postás így adta a kezembe:

– Aztán jó helyre költse Marcsi néném.

 Összeszorult a gyomrom. Épp a városba készültem. A megtakarított pénzemet is összecsaptam a nyugdíjammal, magammal vittem, hogy arra a jó helyre költsem. Megyek, mendegélek szép lassacskán, mintha valami visszahúzna, nem haladok. Azon gondolkozom, na, jó, bemegyek a hivatalba, előleget adok arra a bizonyos jó helyre. Kerül, amibe kerül, mégis, egy örök érték. Addig én járok oda nézegetni, „azután” ugye, már más nézi. Nahát, kell az nekem, hogy mások nézzenek „azután”? Még ha látnám, ki nézeget, morfondírozok, egyre apadó elszántsággal.

    Na, igyekezzek csak, ne ácsorogjak itt az utcán. Máris a belvárosba értem? A kirakatban sapkák, kucsmák, kalapok. Látom magamat, a kirakat üvegében. Ez a görbe hátú nyanya én lennék? Kihúzom magam, aha, megy még ez. Így sokkal jobban festek. Megállok. A kabátom lehet az oka, ez az ócska, hogy így nézek ki? Mikor volt ez új? Vagy húsz éve, amikor a kis Marcsit hordtam. Akkor elől volt rövid, most meg a hátulja kapódik fel, mert előre hajlok, rossz a tartásom. Ez a sapka is a fejemen, ez is ezeréves, ha nem több. A csizmám? Na, ilyet se hord, aki ad magára. Istenem! Még szeretnék egy jó csizmát! Nem akarok még elmúlni!, Élni akarok!

  Mit is kéne tenni, mit is, el ne siessem ezt a dolgot. Ez a Sára is, miért nem inkább valami szép kirándulásra beszélt rá minket, ahol jókat nevettünk volna. Valami finom gyógyfürdőbe, a reumánkra. Sétára, valami egzotikus nagyvárosban. Sose láttam a tengert. Az is egy örök érték, nem? Inkább arra fizetnék be, esküszöm.

     Csak most látom, hogy én, régóta a temetésemre készültem, úgy illik. Most bánom. Aki faluról jött, az hatvanévesen öregnek számít. Az a temetésére gyűjt. Pláne, ha özvegy, mint én három esztendeje. Józsi itt hagyott. Azóta gyűjtöm a kis pénzt. Addig Józsi gazdálkodott. Ő vett egy kis teherautót, azzal fuvarozott.

Én azt se tudtam mennyink van. Ő kezelte a pénzt.

 Bánhatom már, menjek már, ne bámészkodjak. Másik kirakat. A szűcsé. Megállok. Nézem a szűcsné kirakatát.

 Ide én, - soha be nem mennék, most, hogy ősz van, én még mindig a réges-régi télikabátot viselem. Nem is meleg, meg kopott is. Te csak ne divatozzál, mondta Józsi, ha említettem. Ha fázol öltözz alá, hogy el ne költsem. A szűcsnét, mindig büszke volt, meg ne lásson engem ilyen rozogának. Bundák. Szőrmék, irhák. Micsoda gallérja van itt ennek a perzsának, akinek az öleli a nyakát, nem fázik. Finom meleg lehet. Na, tűnjek innen, olyan méregdrága, rá se nézhetek.

 Aha, látom már a hivatalt, ott kell befizetni a sírhelyet. Vajon hány óra? Szerintem még nincs is kinyitva. Na, előbb még átmegyek a másik oldalra, ott is van kirakat.

 Még nézegetek egy kicsit. Nem parancsol abban nekem senki, mit nézegetek, hol álldogálok.

        Nahát, itt is egy bundás kirakat. Mindig ennyi bundás volt itt? Itt díszeleg egy irhabunda. Ez az! Aha, pont ilyet szerettem volna én. Fekete, sima fazon, meleg. Vajon jó lenne rám? Fogom a kilincset. Mi van, be akarok menni? Miért ne! Bemehetek én, egy kis nézelődés nem bűn. Csak körbejárok, csak nézegetek, na és? Na, itt a fekete irhabunda. Jé, pont az én méretem. A kisasszony készséges:

Tessék felpróbálni! Szerencséje van asszonyom, ez egy tavalyi modell, engedményes árú, szinte ajándék.

 Ezzel föladja. Már rajtam van. Mikor vetettem le az ócskát, nem tudom, lehet, hogy magától szállt a fogasra. Már a vágyott bundában illegek. Nézek a tükörbe, épp jó a hossza, a bősége. Könnyű, szinte rám szabták. Melegít a szőrmegallérja, a gombok is, szinte maguktól gombolódnak. És az ára? Ki tudom én fizetni? Ki hát, nem azért garasoskodtam, nem?

Halvány bűntudattal a múltból hallom Józsit: - Ha tenálad pénz van!

-Jól van Józsikám, ami kell még van, szóval, oda a fűzfák alá, oda nem kell márvány. Te mondtad, hogy oda majd csak az a lehajló ágú szomorúfűz kell.

Tudod Józsikám mostantól megint gyűjtök, márványra! De csak ha akarod.

 Tudom, nem szeretnéd. Na ugye. Csak a fűzfákat. Majd melletted, én is!

A kisasszonyt szólítom:

• Ha lenne szíves, a régi kabátot csomagolja be, a bundában maradok. Tudja, ma van a találkozónk, a régi barátnőkkel. Kíváncsi vagyok, mit szólnak hozzá az öreglányok?

– Akármit is szólnak asszonyom, titokban irigyelni fogják. Ez egy príma vétel, csinos, komplett a szabása, szinte lakni lehet benne. Viselje egészséggel, ez kérem, ez, egy örök érték.

Fotó: Fortepan - id. Konok László

 A lelki jóléthez hozzátartozik az értő szó

Csepeli György

Szép ez az őszi napsütés. Gyere ide, ülj le. Ugye ráérsz kicsit?

- Gabikám, én itthon tudom, hogy te mit akarsz mondani, amikor megrántod a vállad, összehúzod a szemöldöködet, vagy amikor csak úgy odaveted, hogy „egy frászt”, „marha ciki”, „tök jó”, „naná”, de a középiskolában ez már nem elég. Sőt ez már eddig sem felelt meg, de általános iskolai tanáraid nyolc éven át elnézték neked, mert tudták, hogy aki kitűnően megfelel matematikából, kémiából, fizikából, az nem lehet buta. Ők már ismertek, és elfogadtak olyannak, amilyen vagy.

De nem mindegy, hogyan mutatkozol be a középiskolában. Tegnap este, az első szülői értekezleten nekem – hogy a te szavaiddal éljek – „nagyon égő” volt az új tanárok véleménye rólad: nyegle, hányaveti és udvariatlan vagy – mondták. Mit mondhattam volna? Megijedtem. Ismerlek és tudom, milyen ambiciózus vagy. Mi lesz, ha nem sikerül kialakítanod magadból azt a valakit, akit a távoli jövőben elképzeltél?  Csalódott, keserű gyűlölködő bűnbakkereső? Senkivel sem leszel jóban, elsősorban önmagaddal nem.

Engedd meg, te ki lázadozó, hogy segítsek. Segíthetek, mert nekem is vannak olyan pártfogóim, akikkel megtaníthatlak: beszélni.

Ha engednéd, sikerülne, mert benned van ez a tudomány, csak szunnyad még. Úgy hívják: passzív szókincs. Értesz mindent, amit a tanároktól hallasz, de nem akarod kimondani. Előre hallod, mit mondana rád Ricsi, Norbi, Evelyn, ha szabatosan, tisztán, érthetően beszélnél. Azt mondják „pedál” vagy. Csúfolnának, ám lassan, alig észrevehetően kezdenének utánozni. Figyelnének, amikor felelsz, és titokban irigyelnének, amikor a magyartanár a te dolgozatodból olvasna fel részleteket.

Akkor már kezdenéd elhinni, hogy igazam van. Ébredezne az önbizalmad.

Az általános iskolában több volt az írásbeli, mint a szóbeli felelet. Márpedig az írásbeliség, mint kifejezőeszköz nem mindig fejleszti a beszédkészséget, különösen ha az egyszavas tesztválaszokra vagy a választásos lehetőségek beixelésére gondolok.

Természetesen nem kötelező csak ha – maian szólva, – jól akarod magad eladni, akár a magánéletben, akár a munkahelyen. Sehol sem nyerő a mulyaság. Tehát Gabikám, tudnod kell beszélni.

A beszédhez szavak, kifejezések, jól szerkesztett mondatok szükségesek. Ezek tárházai, kincsesbányái a könyvek. A lényeg pedig az: OLVASNI KELL!

Miért kell? Hogy legyenek szavaink. Akinek nincsenek szavai, gondolkodni sem tud, mert a testetlen, alaktalan érzések, vágyak, tervek, ábrándok, kivitelezések, megvalósítások homályát értelmes szavak teszik valóságossá, mintegy megfoghatóvá. Ezt a csodálatos emberi tudományunkat bűn lenne eltékozolni, meg kell ragadni, mint esélyt önmagunk kiteljesítésére.

Erre pedig most kell időt és türelmet fordítani. Az olvasás nem a ködös jövő – majd ha nyugdíjas leszek –, az olvasás mai, halaszthatatlan művelődésünk, amit ha megszeretünk, kitart életünk végéig.

Pártfogóink, segítségünk éppen az írók. Ők csinálnak hozzá kedvet. Hogyan? Megmutatom.

Vegyünk le egy könyvet a polcról. Ez az. Fekete István: Ballagó idő. Nyissuk ki. Kezdjük el, olvassuk. Lassan, figyelmesen. Ne siessünk. Tiszteljük meg a szerzőt azzal, hogy szánjunk rá kellő időt.

„Puha lámpafény, fenyőillat, a karácsonyfán fehér és ezüst szaloncukrok, szivarfüst… és beteg vagyok.” Álljunk meg! Látod a puha lámpafényben az ezüst karácsonyfát? Érzed a fenyőillattal kevert szivarfüstöt? Látod és érzed. Ott vagy te is, és betegen.

Na igen, mondod – Fekete István – kit ne tartana fogva, amit írt. Jó van hát, nézzünk mást:

„Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget elnyomta az álom…” Móra Ferenc: Aranykoporsó című regényének első mondatai ezek. Látod a fehér falakat? Márvány. Fölmelegszik a forró napon. Izzik. Látod az őrt, amint ernyedten lóg a feje, lazán félredőlt, csorog a nyála is, lepik a legyek. Szíria…

Az író láttat. Képeket látsz, soha nem járt helyekről, emberekről, s magadat belehelyezed a képbe. Ez a te bárhol, bármikor elővehető, folytatható, elölről kezdhető, megismételhető, sajátosan egyedi, örök mozid.

Játékos képzelőerőd csupán szavak nyomán, mint varázsütésre, működni kezd. Dolgozik. Él. A leírt szavakból képek lesznek, s a képek beépülve a gondolkodásba, újra szavakként élnek tovább – a beszédben. Az emlékezet pedig őrzi e képeket és szavakat. Mi más ez, mint indirekt tanulás. Könnyeden……….

Eleinte az ifjú ember ellenáll. Nem akarja, hogy befolyásolják az olvasottak. De egy odaillő kifejezés, ami megragadt, s nagyszerűsége folytán „visszajár”, alkalomadtán mégis kicsúszik a száján. Csodálkozik – odaillett. Örömet érez, mert jól fejezte ki magát: érthető volt. Aztán újabb kifejezések, szavak, mondatok találnak otthonra tudatunkban. Alkalmazzuk őket, s nem is rosszul. Nocsak, kezdtünk rutinosak lenni? Nem félünk már, ha felelni szólítanak akár történelemből, akár földrajzból, s a magyardolgozatok sem okoznak szorongást. Ez a transzferhatás.

Gabikám, olvasni fogsz félelemről, irigységről, haragról, dacról – és mások gyötrelmeiben önmagadra ismersz: ahá! – hát ők is – gondolod, tehát nem vagyok egedül! Ezek az élmények azzal segítenek, hogy már nem riaszt a serdülőre oly nagyon jellemző „másságtudat”, mert hatására nem a gonosszal, hanem az ott szereplő pozitív hőssel akarsz azonosulni, aki mintát ad becsületből, akaraterőből, lovagiasságból… és mintha te is…

Nem könnyű hősnek lenni. Hétköznap pláne nem. „De a veszélyektől való félelem mindig béklyót vert a legelső lépésre…” Ezt Móricz írta. Ismerős? De mennyire! A habozás, a bizonytalankodás miatti kínlódás is sajátunk.

Belekóstolhatunk még itt-ott az irodalomba, ezt csak kedvcsinálónak szántam. Az az igazi, ha nem csak szemelgetünk, – a művet végig kell olvasni. Minden életkornak megvan a rá jellemző érdeklődése 6-8 évesen mesét olvasunk. 9 évesen „imádjuk” az Egri csillagokat; a Nagy indián könyvet, majd Tom Sawyert és Nyilas Misit. Tizennégy-tizenöt évesen eljutunk Rejtő Jenőhöz, és az ő humora segít átvészelni kamaszkorunkat. De említhetnék más írókat is. Aki ezeket kihagyta, elmulasztott valamit, ami pótolható, de később nem ugyanaz.

Sok írót megismerve jutunk el oda, hogy válogatunk. Lesznek kedvenceink. Ez már a kialakuló személyiség érését jelzi.

De most még keressük a szavak varázsát. Gyűjts szavakat, mondd ki őket. Gyakorold az épp megtetsző kifejezéseket. Légy a szavak magvetője. Olyanok lesznek, mint napfényben a búzavetés. Fénylően gyönyörködtetőek.

Most még tétova, félénk, sértődő, olykor lázadó és dacos vagy. Készületlen. Gyakorlatlan. Még nem kész a befogadásra. Díszítsd fel magad szavaink ezer színével, hiszen legszebb, kifogyhatatlan készletű ékszerünk a nyelv. Élj vele! Beszéded legyen szívderítően okos! Utánzásra késztető, jóízű. És mint a pohár víz, tiszta, szomjat oltó. Keletje van. Lesz. Kell. Kincs. Varázserő! Vigyázz, úgy beszélj, hogy szavaid visszatérnek hozzád! Előre visznek vagy bosszút állnak. Ha ügyes voltál, sikert hoznak és enyhítő toleranciát. Ingyen adhatod, mégis te gazdagodsz. Ezért ne légy rátarti, de „ne is bénázz”. Tapasztalj, olvass, játssz, örülj, beszélj! Szavaidon legyen mosolyod a ragyogás.  

   Várj, el ne fuss! Egy percet adj még, Áprily Lajos írat, ha olvasol.

„Varázs ütésre dallamod kiépül,  

 S zengő egész vagy, zengő költemény.

”(Áprily Lajos: Vers vagy  te  is)

*****

Fotó: Boy reading

Alexandros Christofis

Vasárnap délután, Katus a kapuban állt, a háza előtt. Megszólított:

-De jó, hogy látlak, éppen rád gondoltam. Te megértesz engem, hiszen együtt nőttünk fel, itt, ebben a mi utcánkban. Veled lehet beszélgetni. Van egy kis időd?

– Gyere, üljünk le ide a kispadra. El kell mondanom valamit. Láttam ma délelőtt Bokor Juliskát. Emlékszel még rá? Régen láttuk egymást. Itt velünk szemben lakott, látod, abban a szép magas, piros cserepes házban. Az a ház, itt abban az időben, a mi utcánkban nagy újdonságnak számított!  Most már a legtöbb ház ilyen, meg még rangosabb. Járta a szóbeszéd, hogy miből telt rá, mikor azt a házat építtették Bokorék, ide a sok kis guggonűlő házikó közé. Ma már, csak az öregek lakják, Juliska ritkán jön haza az apjáékhoz, mióta azt a városi házat megvették neki. Az emeletest!

-Na, szóval, örültem, milyen jó, hogy látom! Majd átjön, mint régen. Már alig várom. Elbeszélgetünk. Azelőtt régebben, sokszor átjött Itt nem unatkozott senki. Nálunk tele volt a ház . Sokan voltunk. Együtt laktunk, öregapámék, a szüleim és mi, a gyerekek Négy gyerek.

Te már nem emlékszel, tudod én voltam a legkisebb, azt mondták rám, Katus, az a kis vakarék. A többiek után, váratlanul jöttem a világra. Majdnem azt mondtam, ajándékként. De ezt csak később gondolták, mert anyám eleinte még szégyellette is, hogy a három nagyobbacska után, így járt. -Ni-ni, hát ezt meg, hogy hoztátok össze? Az efféle megjegyzésekre, mit lehet mondani? Csak annyit, hogy ahol három jóllakik, a negyedik se hal éhen. Na, igyekeztem is, hogy meg ne bánják a létezésemet, ebben a nagy nincstelenségben. Énrám, minden munkában lehetett számítani. A két bátyámmal sem sok baj volt, azok dolgoztak zokszó nélkül, de a nővérem Veron, mindig panaszkodott. Hogy ő, már a templomba se szeret menni, a többi lány közé, abba a régi, kék ruhájában. Szégyelli Bokor Juliskától, annak milyen szép új ruhája van megint. Az ides, haragudott:

-Te csak ne panaszkodjál, még így is te vagy a legkülönb. Csak menjél te emelt fővel, nem szégyen a szegénység. Nem lustaságból lettünk szegények, hanem ilyen a világ. Megnyomorítanak bennünket. Hiába dolgozunk, ha elviszi az adó. Szegénynek születtünk.

Katus megigazította a fejkendőjét. – Ráérsz még egy kicsit? - kérdezte.

  -Na, akkor figyelj. Tudod, afféle: „szegények vagyunk, de jól élünk” fajta volt a miénk, akár jómódúnak érezhettük volna magunkat. Ám az ember felfelé vágyik. Jobb ház, szebb ruha, több pénz. Ha Veront nem hallom, hogy ez szegénység, én, soha nem éreztem volna rosszul magamat.  Azt hittem, hogy élni, csak így lehet. Sok dologgal. Még büszke is voltam, ha ”hótt fáradtan” hazatérve, esténként megdicsértek, a szorgalmamért. Ó, még ma is bűntudatom van, ha nem erőn felül teljesítek.  Hasznáról, - sose beszélünk. Csak a kötelességről.

 Így mentek el a napok, a hetek, az évek. Dologgal. És mit hoztak? Tisztes szegénységet.

 Anyám sóhajtozott, hogy:

-Hallja János, a lányoknak új ruha kéne. Itt az ősz, mennének ezek is a bálba, korzóra. Mint a többiek. Ezek se alábbvalóak. Miből telik ezeknek a Bokoréknak? Úgy járatják Juliskát, mint egy kisasszonyt

-Hagyjál engem békébe Bokorékkal, -kiáltott apám haraggal, hiszen az a Pista olyan lusta, mint a kutya. Láttad te már ezt, hajnalba felkelni? Aha, ha a vásárra megy. De nem dolgozni. Kupec. Kupeckedni azt tud. Megvesz két-három kis rúgott bornyút, hazahozza, kiviszi a hajlatba, kipányvázza, feljavítja, kétszeres haszonnal eladja. A kukoricája meg térdig gazba. A szőlője felkötetlen, burjánzik. Hogy nem sül ki a szeme! Ad, vesz. Kettőért vesz négyet, viszi a hajlatba, ami nem terem mást, csak gyenge kis gyepszénát. Azon tartja őket. Azután viszi a vásárra, oszt van pénz. Abból van Juliskának selyemruha. Milyen pénz ez? Kupeckedéssel, dologtalanul szerzett. Becstelen.

-Selyemruha, az még semmi. Azt látta volna maga, hogy mennyi téglát vett, amikor elbontották a régi malmot, ott a sóstói útfélen? Olcsón vette, bagóér adták. Ott lebzsel Bokor Pista, a községháza előtt, lát, hall, megfogja a szerencséjét.  Hozta a sok téglát. Mink is hozhattuk volna. Hozhatta, aki akarta, olcsón. Tudja maga, mit akar ez abból csináltatni? Házat. Téglaházat. Jobbat, szebbet, mint a másé. Piros cserepes téglaházat. A kis Tóth vállalta fel, a fiaival. Azok kőművesek. Két üszőt meg malacokat ad nekik érte. Háza lesz. Dolog nélkül. Új háza. Majd lenéz minket, evvel a miénkkel. Még majd nem köszön, úgy fenn hordja az orrát. Tavasszal kezdik építeni.

-Háza! De milyen háza? Szebb, mint a miénk, igaz? Piroscserepes? Nem ázik be? De az úristenit, Bokorpista egy kapavágást se tett érte. Lesz azon Isten áldása?  Lesz egy nyugodt éccakája? Dolog nélkül, veríték nélkül szerezte. Na, te csak várd ki a végét! Könnyen jött, könnyen megy!  Mink csak dolgozzunk, ez a biztos, ettől a nyugodt álom. Tisztes szegénység a miénk. Ha nem köszön, ne köszönjön, ki bánja! De tik mindenkinek köszönjetek. Az a megbecsülés jele. Az adjonisten, meg az isten megáldjon

Apám, most felriad az okításból, és visszatér a Bokorék házához -Hé! Neked tán kéne egy olyan ház? Miért? Szégyelled ezt a miénket?  Meg ne lássam majd, hogy ott ácsingódzol, bámulod! Új ház! Cserepes, nem nádas! Majd valamék’nap kitapasztom ennek a miénknek az alját. Nem sárral, malterral. Ha egy kis eső talál lenni, mindjárt mállik ez a régi vályog. Kevés töreket tettek bele az idesapámáék, annakidején. Kikopik, kiporlik.

     Szinte hallom még, sóhajt apám, legyint, majd felemeli a hangját: -Na, allómars, lefeküdni, aludni, nem égetni itt a lámpát, pocsékolni a petrót. Vár a kapa, hajnalba. Megyünk a Vadasba, feltőteni a krumplit, azután a tengerit is fiókolni kéne már, a Paptagba.

Előbb csendesen pihen, majd mocorogni kezd, dörmög, motyog az ágyban, mintha csak úgy magában, de mi tudjuk, nekünk szánja. Így hát lapítunk, nem merünk ellentmondani, nehogy felbosszantsuk.

-Új ház. Miből. Még mit nem. Nem vagyunk mink ingyenélő kupecek.

-Na, jól van már, ne morogjon, ki mondta magának, hogy nekünk nem jó ez a miénk, senki se mondott olyat, -csendesítve szól rá anyám. - Jobb vóna aludna, de tudom én, magát is bosszantja.

-Mit tudsz te, mi bosszantana?

-Az új ház, a Bokoréké.

Ettől, vagy mitől, apám, egyre jobban belelovalja magát a méregbe. Nem, hogy elaludna, már felül, leszáll az ágyról, nem akar lámpát gyújtani, vaktában matat az asztalon, a sötétben nem leli a poharat, csak a kancsó akad a kezébe, hát olyat tesz, amiért minket megszidna, a vizeskancsóból iszik.

Persze, az első korty torkára szalad, mellé nyel, krákog, köhög, tüsszögve fekszik vissza. Mitől, a víztől lett fátyolos a hangja? -Mondok én valamit, halljátok! Bokoréknak új ház? Hát, csak hadd űzze őket a pénzük nyugtalan lelke. Osztán, tik csak üljetek meg, a seggeteken. Nektek arra legyen gondotok, hogy ez az otthon, csak ez el ne hagyjon benneteket…ha én eccer elmegyek közületek.

-Az idő elszaladt- sóhajt Katus. Apám, anyám, kiköltözött a temetőbe, Veron férjhez ment, a fiúk megnősültek, ám én, a kis vakarcs, én nem tudok elszakadni gyermekségem hajlékától. Őrzöm. Itt jó nekem, idehúz a szívem. Ennek az ámbitusára felfut az estike kék virága, kemencéjében megsül a kenyér, ajtaja előtt hajbókolnak a rózsák. -Ősszel-tavasszal körülmeszelem, ahol kell, megjavíttatom, toldozom-foltozom. Az alját is kirakattam téglával, csak megmaradjon. Ma délelőtt, hogy esett az eső, ez alól a nádfedél alól hessegettem volna el a verebeket. Már szétszedik ezt a régi nádtetőt, ide fészkelnének, bebújnának közé, ha hagynám. Az ősszel meg kell csináltatnom a tetőt, be ne ázzon a télen.

De mit is kezdtem?

-Ja, persze, Juliska! El ne felejtsem! Na igen. Épp ott hadonászok a seprűvel, amikor szemben, a másik oldalon kit látok, hát Bokor Juliskát. Régóta nem láttuk egymást. Megállok, várok, mondom, hadd köszönök csak, nagy örömmel, - neki Már mondanám: -Csakhogy látlak, csakhogy látlak!

Igen ám, de Juliska az esernyőjével, nehezen térül-fordul, alig tud az autójából úgy kikecmeregni, hogy az a drága pénzen vett ruhája, göndörített frizurája, az esőben, meg ne ázzon.

Énrám csepereghetett az eső, az én ruhámnak nem árt.  Majd megszárad. Inkább azon mérgelődtem, hogy a verebek, közben mind visszaszálltak az eresz alá.

Katus most, vádlón mutogat, át a túloldali cseréptetős ház irányába:

-Ő meg? Na mit gondolsz! Csak úgy suhant befelé. Köszönni? Azt nem. Pedig látott, de úgy tett, mintha nem. Felém se nézett Juliska, …felém se nézett.

Katus sóhajtott, a karomra tette a kezét: - Na, Isten megáldjon, megkönnyebbültem, amiért meghallgattál... 

Feláll a kispadról.                                                              

Elindul, pár lépésre megáll, homlokára csap: - Tán azt hiszi, irigy vagyok?

Ezzel bement.

Még visszakiáltott: -Irigy rá, a nyavalya

Az utcaajtó csattant, mint az ostorcsapás.

 Csivogva fröccsent a levegőbe, a megriadt verébsereg. Átrepültek a Juliskáék cseréptetős házára, ott tollászkodtak, majd csöndes pityegéssel újra visszasurrantak, befészkelődtek a nádtetőbe.

A megtépázott ereszből, apránként hullongott, a kirugdalt nádtörmelék.

Fotó: Fortepan / UVATERV