A peronon megszólalt a hangszóró, bemondta, hogy a pesti gyorsa egyórát kell várni, üzemzavar miatt. Csalódottan ültünk vissza az asztalhoz.

 Még jó, hogy itt az árnyékban várhatunk. A másik két székre is leült két csinos fiatal lány. Máriával összenéztünk, a lányok beszéde hallatán.  Az öltözékük alapján nem lehetett okuk panaszra, de ők folytatták a megkezdett panaszkodást. Kiderült, hogy tanító nők. Azért néztünk össze, mert mi is azok voltunk, anno jó néhány éve. Hát bizony már nyugdíjasok. A lányoknak mindenkivel baja volt az iskolába. hogy a diri parancsol, a kollégák mindenbe beleszólnak, a menza ehetetlen… na és a gyerekek! Kibírhatatlan lusták, rendetlenek, nem fogadnak szót és ráadásul vannak vagy harmincan. A rengeteg javítani való füzet…

Mária nem állotta meg szó nélkül.

- Hányadikosokat tanít kedves?

Ila felkapta a fejét:

- Képzelje az elsősöket kaptam, mert azt a régiek közül senki sem akarta.

- Vajon miért?

- Hát tessék elképzelni a sok kis elkényeztetett kölyköt, okostelefon, tablet, amit csak akarnak…

- Hát, nagyot változott a világ a mi időnk óta, nekem tizennyolc évesen 45 tanulóm volt.

- Jesszus, Mária néni, be se fértek.

- A legfontosabbat kihagytam édesem, ez egy kis faluszéli magános épületben volt, ócska bútorokkal, rozoga táblával, a falu külterületén. Ilike, ez cigányok első osztálya volt.  A 45-ben voltak 6-7 évesek meg 8-9 évesek meg még 14 éves is volt közöttük - miért, - mert mindig abbahagyták a tanulást, elmementek dolgozni tavasszal már alig voltak. Olyan szegények voltak, hogy éheztek, ezért dolgoztak, amit tudtak. Ezek analfabéták voltak, se írni, olvasni, számolni nem tudtak. Volt, akit a rendőr hozott be, míg el nem szökött. Nem akart jönni. Akkor még tintába mártott tolla írtunk. Józsi unalmában a táblát célozta meg vele. Féltem, hogy engem szúr meg. A többiek játszottak, verekedtek, nem rám figyeltek. Egy káosz volt az egész. Amikor bejött a kis Mari apukája, rongyosan piszkosan, hogy Mari fél a nagy fiúktól, nem akar iskolába járni, pedig még csak 7 éves. Megkérdeztem az embertől, hogy miért nem segít a gyermeknek tanulni otthon? Elvörösödött, úgy motyogott:

- Én se tudok olvasni kezicsókolom.

- Hát a felesége?

- Az se!

Megdöbbentem, vártam egy pillanatot és kiböktem:

- Hát akkor jöjjenek be mindennap mind a ketten, hozzanak valami széket. Üljenek le és én megtanítom magukat.

- Hogyhogy, hol? Itt az iskolában.

- Akkor holnap jövünk!

És futott az asszonyért a gyerekekkel együtt.

Az elhanyagolt cigányembert néztem. Könnyes volt a szeme.  

-Akkor reggel jövünk!

Gyermekeim, én magam is megdöbbentem. Mi lesz itt holnap.

            Reggel korán érkeztem. Izgatott kiabálást hallottam:

• Milka anyja tik se todtok olvasni, se írni. A kisasszony megtanít. Megígérte!

 Mintha ünnep volna. Messziről hallatszott a hívogatás: Na, gyertek ti is!

 Szépen felöltözve, fésülködve jöttek az írni-olvasni vágyok. Előttük futottak a gyermekek.

             Volt, aki izgatottan, de szó nélkül ülték. Ki a sámlit, volt ki a kisszéket hozta. Felnőttek, a tantermet körbe. Józsi az akkor divatos kifejezéssel megagitálta a kisebbek szüleit. Hányan lehettek? A végén 14-15 szülő jött. Anyák és apák- nagy egyetértésben. Csöndben ültek, vártak. Én pedig, mintha semmi sem történt volna elkezdtem az órát.

            Csoda történt, a gyermeke is figyeltek, szót fogadtak, tanultunk. Mari néha az apjára mosolygott. A szülők kaptak füzetet, ceruzát és a tavalyi olvasókönyvből kezdték az olvasás mesterségét. Eleinte restelkedve, ilyenkor egyenként bent maradt egyedül olvasni, aki szégyellte magát, a többiek az udvaron játszottak a gyermekek, a felnőttek cigiztek.

 Beszélgetni nem volt időm, megnéztem, ki hogyan halad a füzetében. Az ő idejük az első két óra volt azután már a gyermekekkel foglalkoztam. Ők is odafigyelek és senki sem maradt le.            Annak örültem, hogy mire vége lett a télnek a legtöbb felnőtt írt, olvasott számolt, bár ezt az utóbbit a fejszámolást nagyon ment.

Mondhatom, semmi érdekes sem zavaró esemény nem fordult elő, de én nagyon elfáradtam.     Aki a felnőttek közül kimaradt mert sokat kellett dolgozni olyan szegények voltak, ő odajött megköszönte a fáradtságomat, és zavart mosollyal elköszönt. Isten áldja meg magát, és elment. A falubeli iskolában tán nem is tudtak erről, nem jött énhozzám hospitálni, érdeklődni még a diri sem.

Egy évvel később már a városi iskolába helyeztek, azóta sem jártam arra. Igaz, egyszer a buszon később, odajött egy fejkendős asszony, kezet akart csókolni és azt mondta soha se felejtjük mi el magát kisasszony. Csak néztem rá. - nem emlékszik rám, pedig én adtam azt a szépfriss zöld ugorkát, mikor eljöttem. Ajándékba, tudja, mert nem volt más, amit adjak.

            Mire Mária idáig ért a mesélésbe, befutott a pesti gyors, a két kis tanárnő úgy futott vonatra, még csak nem is köszönt.

 ********

Fotó: Fortepan / Sütő András örökösei