Sárika egy kis félig sikerült, szomorú mosollyal elnéz a többiek feje fölött, gondolkodik, majd vonakodva mondja:

- Én mondjak mesét? Miről szeretnétek hallani? Nincs nekem olyan mesém, amit elmondhatnék.

- Sárika, Sárika, olyan titokzatos vagy. Mindenkinek van, vagy volt egy meséje, amit nem lehet elfelejteni. Emlékszem, beszéltél egyszer egy pezsgőszínű kendőcsodáról, ami sohasem lett a tied.

- Nekem kendőm? Az olyan régen volt, és nem is szeretek emlékezni rá, bár, így karácsony tájt, néha, csak eszembe jut.

- Elmondod? Na, ne kéresd magad!

- Na, jó, nembánom, elmondhatom, de csak azért, hogy így talán pontot tehetek arra a régi emlékre, amikor az, az esemény megesett, köztem és a férjem édesanyja között. Akkor láttam először és utoljára azt a pezsgőszínű, habos csipkés, suhogó selyem kendőjét

Előbb még elmondok valamit.

    Tudni kell az én anyósomról, hogy nem egy szegény varrólányt szánt a fiának, hanem legalábbis egy indiai hercegnőt, a mesés vagyonával. Mondogatta is, hogy na, fiam, jól néztek ki azzal a két bőrönddel, amit Sárika hozott.

 Mindene meg volt az én jómódú anyósomnak, de talán épp ezért, örökké a tolvajoktól félt, de annyira, hogy még saját maga elől is titkolta, amije van. Hát még előlünk, ide-oda, egyik helyről a másikra rejtegette aranyláncát, aranykarkötőjét, pénzét. Hová dugdosta, idővel elfelejtette, sohasem találta, de azt jajongta, hogy elloptátok. Nagy értékűnek vélt kincsei (háza, földje, vagyona,…) esetleges elvesztése miatti félelmében, iszonyú aggodalmakat élt át, amik elrontották  éjszakáit, és megmérgezték a mindennapjait.

A gyanakvás ördöge vert szívében örökös tanyát.

És a homlokára rajzolt szigorú vonásokat, és időnap előtti gondterhelt ráncokat. Vibráló pillantása, kezeinek nyugtalan kapkodása, babráló, munkát imitáló ujjainak motozása, a bántó megjegyzéseit megelőző, idegesítő, erőltetett torokköszörülése, a firtató, számtalan, olykor tapintatlan kérdése, félelemkeltően figyelmeztettek, a –szerinte- elhanyagolt kötelességeinkre. Például, ha a boltból vettem valamit:

- Tékozolsz ahelyett, hogy gyűjtenél, csak pazarolsz…a léhaságon jár az eszed…

Riadt, lehangoló szorongás járt előtte, úszott a nyomában. És mi, fia, menye, akik becsületesen, igazmondóan élhettünk volna, mi egymással is versengve, neki hazudoztunk.

Ami, (bár néha összekacsintva cinkossá tett minket, mégis) felébresztette a bűntudatunkat, mert igaz, hogy a békesség kedvéért tettük, de mégis, gyáván, magunkat szépítve hazudtunk.

Hol jártunk, mit csináltunk, mire vittük, mik a terveink? Azt mondtuk, amit hallani akart. Ha ravaszkodásunk kiderült, önmagát látta igazolni, na, ugye, tudtam én, hogy egy hazug semmirekellő vagy!

 Na de nem is erről, hanem a kendőről akarok mesélni, de előtte ezt is tudnotok kellett.

Amit mondok nem is mese, nem is történet, csak egy emlék.

A temetése után találtuk meg azt a kendőt. Kendőt? Egy molyrágta, selyemrongyot találtunk, egy pókhálós ládában a padláson.  Sohasem beszéltem róla, - most se szívesen, - de ha már kérdeztétek, elmondom.

   Hideg tél volt, amikor karácsonykor elmentünk hozzá. Az én anyósom, talán nem szerette a meleget, vagy takarékosságból nem fűtött, de én fáztam, elindultam a belső szobába, hogy keressek valami melengető kabátot vagy mellényt a hátamra. Bár ne tettem volna, mert a komódban valamire bukkantam Egy kendőt találtam. Nem volt az akármilyen kendő. Magamra terítettem, a tükör elé álltam. Ragyogó, fényes, pezsgőszínű, selyemkendő. Hiszitek vagy sem, szebb lettem benne. Egyből beleszerettem ebbe a kendőbe, hiszen fiatal voltam, ráadásul friss menyecske, szerettem volna szépen járni.

  Ámultan forgolódtam, nézegettem magam a tükörben, amikor - előre tudhattam volna, - utánam jött az én férjem gyanakvó édesanyja.

 Rajtakapott! Hirtelen felindulásában fuldokolva sziszegte:

 - Kutakodsz? Mit képzelsz! Nem a tiéd, vedd le! Hogy merted elővenni az én nászkendőmet…

Kikapta a kezemből, elvitte előlem. Elrejtette, ki tudja hová dugta tőlem. Pincébe, kamrába, a padlásra? A kendőjét, amit magától is sajnált, amit sohasem hordott, örömét sem merte találni benne.

Azt a pezsgőszín, ragyogó, valódi selyem, csipkés, suhogó, földig leomló, betakaró csodát, amit végül a molyok rágtak össze.

 A kincsét, amiről az eset után, attól kezdve így beszélt:   

- Te, te, - szólította meg titkot sejtető szemhunyorítással, aki arra járt, - várjál már egy cseppet. Elmondok neked valamit, - de, csak neked, - amit el se hiszel. Ugye emlékszel arra a pezsgőszín gyönyörű selyemkendőmre, amibe tudod, csak egyszer mentem el a templomba az esküvőnk után? Úgy vigyáztam én arra, mint a szemem fényére. Sose hordtam. Képzeld, az én menyem el akarta lopni! Gondoltad volna Sárikáról, te hitted volna, hogy lopós? Karácsonykor rajtaértem. Már a hátáról kaptam le, ha nem veszem észre, még elviszi azt az én nászkendőmet. Úgy igaz, ahogy itt állok.   

   Lehet, hogy ti is hallottátok tőle? Hogy én honnan tudtam? Nem marad itt titokban semmi, hiszen a mama összesúgott fűvel-fával hol a szomszédasszonnyal, hol a sógornőjével, a postással, a boltossal, a kondással, még a drótostóttal is.

Amilyen szenzációéhes volt, már-már attól tartottam, hogy egyszer még nekem is elújságolja.

****

Fotó: Fortepan