Vasárnap délután, Katus a kapuban állt, a háza előtt. Megszólított:

-De jó, hogy látlak, éppen rád gondoltam. Te megértesz engem, hiszen együtt nőttünk fel, itt, ebben a mi utcánkban. Veled lehet beszélgetni. Van egy kis időd?

– Gyere, üljünk le ide a kispadra. El kell mondanom valamit. Láttam ma délelőtt Bokor Juliskát. Emlékszel még rá? Régen láttuk egymást. Itt velünk szemben lakott, látod, abban a szép magas, piros cserepes házban. Az a ház, itt abban az időben, a mi utcánkban nagy újdonságnak számított!  Most már a legtöbb ház ilyen, meg még rangosabb. Járta a szóbeszéd, hogy miből telt rá, mikor azt a házat építtették Bokorék, ide a sok kis guggonűlő házikó közé. Ma már, csak az öregek lakják, Juliska ritkán jön haza az apjáékhoz, mióta azt a városi házat megvették neki. Az emeletest!

-Na, szóval, örültem, milyen jó, hogy látom! Majd átjön, mint régen. Már alig várom. Elbeszélgetünk. Azelőtt régebben, sokszor átjött Itt nem unatkozott senki. Nálunk tele volt a ház . Sokan voltunk. Együtt laktunk, öregapámék, a szüleim és mi, a gyerekek Négy gyerek.

Te már nem emlékszel, tudod én voltam a legkisebb, azt mondták rám, Katus, az a kis vakarék. A többiek után, váratlanul jöttem a világra. Majdnem azt mondtam, ajándékként. De ezt csak később gondolták, mert anyám eleinte még szégyellette is, hogy a három nagyobbacska után, így járt. -Ni-ni, hát ezt meg, hogy hoztátok össze? Az efféle megjegyzésekre, mit lehet mondani? Csak annyit, hogy ahol három jóllakik, a negyedik se hal éhen. Na, igyekeztem is, hogy meg ne bánják a létezésemet, ebben a nagy nincstelenségben. Énrám, minden munkában lehetett számítani. A két bátyámmal sem sok baj volt, azok dolgoztak zokszó nélkül, de a nővérem Veron, mindig panaszkodott. Hogy ő, már a templomba se szeret menni, a többi lány közé, abba a régi, kék ruhájában. Szégyelli Bokor Juliskától, annak milyen szép új ruhája van megint. Az ides, haragudott:

-Te csak ne panaszkodjál, még így is te vagy a legkülönb. Csak menjél te emelt fővel, nem szégyen a szegénység. Nem lustaságból lettünk szegények, hanem ilyen a világ. Megnyomorítanak bennünket. Hiába dolgozunk, ha elviszi az adó. Szegénynek születtünk.

Katus megigazította a fejkendőjét. – Ráérsz még egy kicsit? - kérdezte.

  -Na, akkor figyelj. Tudod, afféle: „szegények vagyunk, de jól élünk” fajta volt a miénk, akár jómódúnak érezhettük volna magunkat. Ám az ember felfelé vágyik. Jobb ház, szebb ruha, több pénz. Ha Veront nem hallom, hogy ez szegénység, én, soha nem éreztem volna rosszul magamat.  Azt hittem, hogy élni, csak így lehet. Sok dologgal. Még büszke is voltam, ha ”hótt fáradtan” hazatérve, esténként megdicsértek, a szorgalmamért. Ó, még ma is bűntudatom van, ha nem erőn felül teljesítek.  Hasznáról, - sose beszélünk. Csak a kötelességről.

 Így mentek el a napok, a hetek, az évek. Dologgal. És mit hoztak? Tisztes szegénységet.

 Anyám sóhajtozott, hogy:

-Hallja János, a lányoknak új ruha kéne. Itt az ősz, mennének ezek is a bálba, korzóra. Mint a többiek. Ezek se alábbvalóak. Miből telik ezeknek a Bokoréknak? Úgy járatják Juliskát, mint egy kisasszonyt

-Hagyjál engem békébe Bokorékkal, -kiáltott apám haraggal, hiszen az a Pista olyan lusta, mint a kutya. Láttad te már ezt, hajnalba felkelni? Aha, ha a vásárra megy. De nem dolgozni. Kupec. Kupeckedni azt tud. Megvesz két-három kis rúgott bornyút, hazahozza, kiviszi a hajlatba, kipányvázza, feljavítja, kétszeres haszonnal eladja. A kukoricája meg térdig gazba. A szőlője felkötetlen, burjánzik. Hogy nem sül ki a szeme! Ad, vesz. Kettőért vesz négyet, viszi a hajlatba, ami nem terem mást, csak gyenge kis gyepszénát. Azon tartja őket. Azután viszi a vásárra, oszt van pénz. Abból van Juliskának selyemruha. Milyen pénz ez? Kupeckedéssel, dologtalanul szerzett. Becstelen.

-Selyemruha, az még semmi. Azt látta volna maga, hogy mennyi téglát vett, amikor elbontották a régi malmot, ott a sóstói útfélen? Olcsón vette, bagóér adták. Ott lebzsel Bokor Pista, a községháza előtt, lát, hall, megfogja a szerencséjét.  Hozta a sok téglát. Mink is hozhattuk volna. Hozhatta, aki akarta, olcsón. Tudja maga, mit akar ez abból csináltatni? Házat. Téglaházat. Jobbat, szebbet, mint a másé. Piros cserepes téglaházat. A kis Tóth vállalta fel, a fiaival. Azok kőművesek. Két üszőt meg malacokat ad nekik érte. Háza lesz. Dolog nélkül. Új háza. Majd lenéz minket, evvel a miénkkel. Még majd nem köszön, úgy fenn hordja az orrát. Tavasszal kezdik építeni.

-Háza! De milyen háza? Szebb, mint a miénk, igaz? Piroscserepes? Nem ázik be? De az úristenit, Bokorpista egy kapavágást se tett érte. Lesz azon Isten áldása?  Lesz egy nyugodt éccakája? Dolog nélkül, veríték nélkül szerezte. Na, te csak várd ki a végét! Könnyen jött, könnyen megy!  Mink csak dolgozzunk, ez a biztos, ettől a nyugodt álom. Tisztes szegénység a miénk. Ha nem köszön, ne köszönjön, ki bánja! De tik mindenkinek köszönjetek. Az a megbecsülés jele. Az adjonisten, meg az isten megáldjon

Apám, most felriad az okításból, és visszatér a Bokorék házához -Hé! Neked tán kéne egy olyan ház? Miért? Szégyelled ezt a miénket?  Meg ne lássam majd, hogy ott ácsingódzol, bámulod! Új ház! Cserepes, nem nádas! Majd valamék’nap kitapasztom ennek a miénknek az alját. Nem sárral, malterral. Ha egy kis eső talál lenni, mindjárt mállik ez a régi vályog. Kevés töreket tettek bele az idesapámáék, annakidején. Kikopik, kiporlik.

     Szinte hallom még, sóhajt apám, legyint, majd felemeli a hangját: -Na, allómars, lefeküdni, aludni, nem égetni itt a lámpát, pocsékolni a petrót. Vár a kapa, hajnalba. Megyünk a Vadasba, feltőteni a krumplit, azután a tengerit is fiókolni kéne már, a Paptagba.

Előbb csendesen pihen, majd mocorogni kezd, dörmög, motyog az ágyban, mintha csak úgy magában, de mi tudjuk, nekünk szánja. Így hát lapítunk, nem merünk ellentmondani, nehogy felbosszantsuk.

-Új ház. Miből. Még mit nem. Nem vagyunk mink ingyenélő kupecek.

-Na, jól van már, ne morogjon, ki mondta magának, hogy nekünk nem jó ez a miénk, senki se mondott olyat, -csendesítve szól rá anyám. - Jobb vóna aludna, de tudom én, magát is bosszantja.

-Mit tudsz te, mi bosszantana?

-Az új ház, a Bokoréké.

Ettől, vagy mitől, apám, egyre jobban belelovalja magát a méregbe. Nem, hogy elaludna, már felül, leszáll az ágyról, nem akar lámpát gyújtani, vaktában matat az asztalon, a sötétben nem leli a poharat, csak a kancsó akad a kezébe, hát olyat tesz, amiért minket megszidna, a vizeskancsóból iszik.

Persze, az első korty torkára szalad, mellé nyel, krákog, köhög, tüsszögve fekszik vissza. Mitől, a víztől lett fátyolos a hangja? -Mondok én valamit, halljátok! Bokoréknak új ház? Hát, csak hadd űzze őket a pénzük nyugtalan lelke. Osztán, tik csak üljetek meg, a seggeteken. Nektek arra legyen gondotok, hogy ez az otthon, csak ez el ne hagyjon benneteket…ha én eccer elmegyek közületek.

-Az idő elszaladt- sóhajt Katus. Apám, anyám, kiköltözött a temetőbe, Veron férjhez ment, a fiúk megnősültek, ám én, a kis vakarcs, én nem tudok elszakadni gyermekségem hajlékától. Őrzöm. Itt jó nekem, idehúz a szívem. Ennek az ámbitusára felfut az estike kék virága, kemencéjében megsül a kenyér, ajtaja előtt hajbókolnak a rózsák. -Ősszel-tavasszal körülmeszelem, ahol kell, megjavíttatom, toldozom-foltozom. Az alját is kirakattam téglával, csak megmaradjon. Ma délelőtt, hogy esett az eső, ez alól a nádfedél alól hessegettem volna el a verebeket. Már szétszedik ezt a régi nádtetőt, ide fészkelnének, bebújnának közé, ha hagynám. Az ősszel meg kell csináltatnom a tetőt, be ne ázzon a télen.

De mit is kezdtem?

-Ja, persze, Juliska! El ne felejtsem! Na igen. Épp ott hadonászok a seprűvel, amikor szemben, a másik oldalon kit látok, hát Bokor Juliskát. Régóta nem láttuk egymást. Megállok, várok, mondom, hadd köszönök csak, nagy örömmel, - neki Már mondanám: -Csakhogy látlak, csakhogy látlak!

Igen ám, de Juliska az esernyőjével, nehezen térül-fordul, alig tud az autójából úgy kikecmeregni, hogy az a drága pénzen vett ruhája, göndörített frizurája, az esőben, meg ne ázzon.

Énrám csepereghetett az eső, az én ruhámnak nem árt.  Majd megszárad. Inkább azon mérgelődtem, hogy a verebek, közben mind visszaszálltak az eresz alá.

Katus most, vádlón mutogat, át a túloldali cseréptetős ház irányába:

-Ő meg? Na mit gondolsz! Csak úgy suhant befelé. Köszönni? Azt nem. Pedig látott, de úgy tett, mintha nem. Felém se nézett Juliska, …felém se nézett.

Katus sóhajtott, a karomra tette a kezét: - Na, Isten megáldjon, megkönnyebbültem, amiért meghallgattál... 

Feláll a kispadról.                                                              

Elindul, pár lépésre megáll, homlokára csap: - Tán azt hiszi, irigy vagyok?

Ezzel bement.

Még visszakiáltott: -Irigy rá, a nyavalya

Az utcaajtó csattant, mint az ostorcsapás.

 Csivogva fröccsent a levegőbe, a megriadt verébsereg. Átrepültek a Juliskáék cseréptetős házára, ott tollászkodtak, majd csöndes pityegéssel újra visszasurrantak, befészkelődtek a nádtetőbe.

A megtépázott ereszből, apránként hullongott, a kirugdalt nádtörmelék.

Fotó: Fortepan / UVATERV