Az öregasszony egyedül ült a sötét szobában. Ha lámpát gyújtana, egyedül érezné magát. A sötétben mindenki ott van, akit szeret. Karácsonyi hangulatot szeretne érezni. Nem akar szomorkodni. Régi örömöket, ünnepi emlékeket idéz. Amikor gyermekként olyan kisjézuskás boldogságos várakozás vette körül. Nevetés, titkolózás, ki mit ad a másiknak ajándékba? Ó, azok az ünnepi illatok! A karácsonyi kalács, ami a kemencében sülve nőtt nagyra, fényesen barnára, vanília illatúra. A fenyőfára ők maguk főztek a szaloncukrot, kávésát, kakaósat. Már a csomagolás is ünnep volt. Büszkeség, hogy ha venni nem tudtak, de mégis van, saját készítésű! És voltak tavalyi   fényes ragyogó csillagok, sztaniolból.

Aztán este a  „Mennyből az angyal, eljött hozzátok…” El bizony! Jöttek a betlehemesek. Többen is voltak pásztornak öltözve, és hozták a betlehemi jászolt a kis Jézussal Azok a rigmusok, amiket a fiúk elkántáltak! Ettől lett igazán ünnep ez a nap. Most egyedül van, nincs senki, akivel énekeljen.

Hogyan is kezdték? Törte a fejét, nem jutott eszébe. csak az a rész, hogy :…József is Máriával, elment Betlehembe, mert mind a ketten odavalók voltak”… És megszületett a kis Jézus! És az égen fénylő csillag odavezette a három királyokat… azok biztosan fel is öltöztették a kisdedet.

Elővette a bibliát, hangosan akarta elolvasni a születés misztériumát. A biblia kinyílt magától, Jézus születésénél, Máté evangéliuma 1/18-nál.  Felkapcsolta a lámpát. Épp olvasni kezdte, amikor csöngettek. Nehezen tápászkodott fel ajtót nyitni, ki lehet az ilyenkor?   Ott állt előtte az unokája, Józsi, ez a tizennyolc éves nagy fiú: - Nahát, kisfiam, eljöttél!

 – Szép karácsonyt mama! Magáért jöttem, jöjjön hozzák vacsorázni, anyámék küldtek!

De a mama leült.

- Ó, gyermekem, de jól tetted, hogy eljöttél, de hát nem akarok én ott zavarni, egyetek csak, elvagyok magamban. -Öltözni? valamit vinni?

- Jaj Józsikám, nincs itt semmi, amit adhatnék! - Menjél csak haza, ez is jó, hogy eszetekbe jutottam.

- Hogyisne, hogy itt búslakodjon egyedül, öltözzön, megyünk!

 Ám, a mama már- már könnyesen tiltakozott, mint a magános, elfelejtett öregek, nehezen mozdult- üldögélt. Nincs ajándék, üres kézzel, karácsonykor? Azt nem lehet! Maradok Józsika!

Akkor a fiú, leült mellé. - Adja ide a kezét, hoztam én ajándékot magának! – Na ügye, te hoztál! Mit hoztál?

- Hát balzsamot… -Miféle balzsamot?

 - Nevettetőt! - és a nagyanyja ráncos, gyönge kezét elkezdte szapora, kedvességgel simogatni, mintha krémmel kenegetné. Egyre feljebb a karján, égészen a válláig, és vissza. Közben nevette magát, a mamát, egyre jobban kirobbanó jókedvvel kacagta ezt a nevettető balzsamot, míg végül a mama is elnevette magát.

  – Te Józsi, ilyen balzsamot én is tudok neked adni! És még könnyesen, de már nevetve, Józsi is kapott a kezére, még a fejére is nevettető balzsamot.

Elment Józsival a vacsorára - a jászolbéli kisded Jézus születésnapjára, - olyan örömmel, mint akit kicseréltek.

Kép: Lorenzo Monaco - The Nativity / The Metropolitan Museum of Art