Azért nem élünk mink kuporgatósan, mert

mink egy szép napon madárnak visszaváltozunk,

mert mink madarakból lettük…”

(Bartos Tibor: Sosemvolt cigányország)

A csiriklóri madárkát jelent. Ez jut eszembe, ha Lórit látom. Ő is röpköd témáról témára, rácsodálkozik valamire, de néhány pillanat múlva már más érdekli.

Lóri szeme fekete. Feketén ragyogó gyémánt. Tekintete Kelet varázsát idézi, szélfútta puszták illatát, tábortüzek füstjét, ekhós szekér ponyváján áttűző napsugarat, lovak, kutyák, üstfoltozók vándorló nyugtalanságát, a parttalan szabadság vágyát. Néha mélázó, néha bánatos, legtöbbször huncut a pillantása. Rám néz, és én „olvasok” belőle. Játszma folyik közöttünk, régi, megszokott. Mindketten ismerjük a végét, de mindannyiszor végigjátsszuk.

Most is. Dacos képet vág, de a szeme nevet.

 - Miért tetted?

 - Én, mit csináltam én? Semmi se csináltam.

 - Lóri láttam, hogy meglökted a Kati festékjét, ráfolyt a rajzlapjára.

 - Na még szép! De ő kezdte! Azt nem látta?

 - Lóri menj és töröld fel a festéket!

Színjáték következik. Fejéhez kap, ordít:

 - Már megint én! Mindig én! Persze, mert Kati kiröhögheti, amit én rajzoltam. Ezért is én vagyok a hibás!

 - Lóri ne ordíts, adj egy tiszta rajzlapot Katinak, és töröld fel a vizet.

 - Soha, soha, érti, soha! – és kirohan.

Kati azt mondja: – Semmi baj, tanár néni, majd én megcsinálom.

Lóri? Pár perc múlva olyan derűvel ront be, úgy ül le rajzolni, mintha mi sem történt volna.

*

Megyünk ebédelni. Mindenki tudja a helyét, csak Lóri fut előre és leül a kis Karcsi helyére az első székre. Karcsi tiltakozik, rángatja Lórit. Dulakodnak.

 - Lóri állj fel, menj a helyedre.

 - Akkor nem eszek! – és les, vár, mit teszek?

 - Akkor nem eszel! – elfordulok, nem unszolom.

Szinte robban, ahogy odavágja székét – Úgyis hazamegyek! De már sír is, könnyes a szeme, mert enni akar.

Kicsit várok, majd a vállára teszem a kezem:

 - Gyere, keresek neked egy jó helyet.

Szipogva jön és leül – majdnem a régi helyére és már eszi is (kanállal), a mákos tésztát.

*

Tanulás közben kopognak. Lóri résen van, hátha történik valami.

Amikor a kolléganő belép, ő már ott áll előtte:

 - Csak tessék, tessék. Tessen parancsolni… – bohóckodik.

A tanárnő elképed:

 - Hát ez mi? Hogy jössz te ahhoz, hogy velem szemtelenkedj!

Bizony, ezt nem lehet a tanárnővel szemben megtenni.

Mikor elmegy, szólítom Lórit:

- Menj, kérj elnézést!

 - Már megint én! Mit csináltam én? Nem megyek!

 - De bizony hogy mész! Temiattad énrám fog haragudni a tanárnő! Ezt akarod? Szeretnéd?

 - Ja, az más, azt nem szeretném! Akkor megyek is! – már csupa mosoly, csupa jóakarat. Fut, szalad, és a kolléganőm szerint bocsánatkérése, őszinte bűnbánata, igazán biztató jele fejlődésének.

*

Házi feladatot írunk. Akié kész, megnézem.

 - Az enyém már kész! – így Lóri.

 - Akkor megnézem! – így én.

 - Minek, hisz tiszta jó, tök hibátlan, nem kell megnézni, mert nekem már edzésre kell menni – mutatja a karateöltözékét –, már elkések. – Dehogy késel! Nézzük csak! – és előveszem a táskájából a matekfüzetét.

Látszatra kész. Minden eredmény be van írva. Mind hibásan. Kitöltötte, mint a totót.

 - Gyere, nézzük csak. 38 meg mennyi az 42?

 - Mennyi, mennyi. Annyi. Oda van írva.

 - Kiradírozom a rossz számot, gondolkozz!

 - Hát négy! – vágja rá győztesen. – Tudom én!

Kis piszkos körmű kezével beírja a megfelelő számokat, minden feladatba, és közben folyton szívja az orrát: – Mondtam, hogy tudom!

 - Még van idő, levágom a körmödet. Lóri!

Kezét hátradugja: – Növesztem! – mondja, és rámkacsint.

Majd énekelve, gajdolva csomagol, csapkodja egymásra a könyveit, szempillantás alatt átváltozik, mini-nindzsává.

Megy edzésre.

Az ajtót bevágja maga mögött, csak úgy csattan. De rögtön visszalép: – Bocsánat!

Látja, hogy szólni akarok, megelőz, és oly könnyedén, mintha a pillanat szabadsága örökké tartana, mintha az egész csak jó tréfa lenne, még bekiáltja:

- Mi van nyanya, szép az élet!

*

Csipogsz, röpködsz, ejnye Lóri

Egy szlogenért haragudjak?

Féltelek, te csiriklóri.