… amikor az urát szél érte, anyjuk akkortájban kezdett egyre gyengébb, elesettebb lenni. Azt hangoztatta, nem fáj neki semmije, csak fáradt, és nincs kedve enni. Azt hitték a lányok – akkor már hárman háromfelé, - hogy az apjuk miatt kesereg. De mikor már nappal is le-lefeküdt az ágyba, akkor, - Irénnel, a bementek a városi doktorhoz.A doktor elkedvetlenedett régi betege láttán. A vizsgálat után csak Irénnel akart beszélni.

 -Mit mondott neked? - kérdezgette az anyja. -Hát, csak azt, hogy tartsuk ám jól, meg fog gyógyulni.

 Irénnek alig lehetett hallani a hangját – és az anyja érezte, hogy nem mondott igazat. De mégse faggatta tovább. Rosszul érezte magát, feküdni vágyott.

Nyár volt, esett a júniusi záporeső. A tetőn átszivárgott a víz, át a gerenda mellett a mennyezeten, éppen az asszony feje mellé, a párnára. Nehezen húzta odább a fejét, és hangosabban szerette volna kiáltani, de csak rekedten tudta kérni:

- Hozzál be valami edényt, már megint beázik a tető.

- Hozom, hozom. - szólt a kis Tera, és már jött is, de nem a lavórt, hanem a gőzölgő levest hozta:

- Csendesedik már az eső, most inkább egy kis levest hoztam, ennie kell.

Segített felülni a betegnek és kanalanként adogatta a szájába a levest.

 –Inkább szomjas vagyok, tiltakozott a beteg. – és Tera indult vízért.

 -Kislányom, hozd ide a fényképeket a szekrényből, tudod azokat a régieket! - szólt utána és visszafeküdt. Annyiszor akarta már eddig is, - mióta itt feküdt, -látni a fiatalkori képeket.

 Istvánt, a katonaruhában. Milyen volt? Hát, olyan, hogy újra hozzámenne! Már most ennek 40 éve.

Ó, igen! Az első tánc. Együtt táncoltak. Nem bálban, de akár bálnak is lehetne mondani. Ez csak olyan vígalom volt. A szérűn, amikor befejezték azt a cséplést. Gulyás Feri elkezdte fújni azt a kis - marokba illő, - szájharmonikáját. És Balogh Józsi derékon kapta Tóth Zsuzsit. Mindenki járta már, amikor Balla István kézen fogta Bedő Teréziát, és úgy húzta maga után szó nélkül. És megforgatta, hogy Terézia azóta is szédül. Nem volt sem előtte, sem utána semmi. Még beszélgetés sem. Jó tánc volt. Váratlan, lendületes, fiatalos. Gyors. Olyan…férfias, határozott. Egy ilyen tizenhét éves, ártatlannak? Az első tánc, egy felnőtt férfival. Nem egy éretlennel. Egy magas, csinos, mosolygóssal. Látta ő, már máskor is. A kútnál, a templomban is, meg most amikor a kévéket szinte feldobta. Mert erős. Most meg táncol. Tud is! Ővele, Bedő Terivel. Ez nem is igaz! De azért nem tévesztette el a lépést. Járta, ahogyan kell. Csak a végén kapaszkodott a vállába, mikor a forgásban megszédült. És szédül, most is. Akkor nem nevette ki őt, hanem szorosan átölelte, hogy azóta is érzi.      --------

          Elnézegette a fényképen 17 éves, saját magát, amikor a városba küldték a szülei, a gazdag rokonokhoz, hogy tanuljon jó modort, tudjon főzni, varrni, …szóval, amit otthon már tudott, azt kifinomítani, amire egy lánynak szüksége lehet, ha férjhez megy. Ugye, hátha még férjhez is adnák! A rokonság szívesen fogadta, hiszen segíteni is fog, úgy tanul.

 A kép láttán elcsodálkozott. Szokatlan volt a viselete. Két hosszú copfján szalagcsokor. A ruhája, - ma már nem venné fel egy lány sem. Nyakig begombolt, hosszú ujjú, bokáig érő, a dereka ráncolt. A cipője, - nahát, - a cipője magas szárú, fűzős. Ám a mosolya, derűs, sűrű fogai fehéren ragyognak.

Szép kislány lehettem, most először gondolt erre. Igen, és vidám, mindig készen a nevetésre.

 Gomboséknál, ahol, a keresztanyja az apja nővére, - Margit, - a ház asszonya, bevezette a háztartás titkaiba Piacra, boltba és vasárnap a templomba vitte. Elvitték magukkal, ha társaságba, bálba, valamilyen találkozóra mentek, hadd tanuljon társalgást, viselkedést. Kész háziasszony lett Terézia. Tavasszal elvitték a húsvéti bálba. Mindjárt akadt táncosa, aki igen hamar bejáratos lett hozzájuk. Virágot Margitnak hozott, cukorkát, csokoládés bonbont a kis Terikének. Akinek eleinte, - miközben magában kinevette az udvarlót, - nagyon tetszett az ajnározás. Ám egy napon keresztanyja azzal lepte meg, hogy:

- Hozzá mennél-e Ernőhöz, aki megkérne?

–Én? Ehhez a vénlegényhez? Dehogyis mennék! - kiáltotta rémülten, mikor látta, hogy ez nem tréfa.

Amikor Margit arról kezdett beszélni, hogy Ernőnek van mit aprítani a tejbe, jól menő üzlete van, csak egy ügyes asszony hiányzik a házából. Mi, azt ajánlottuk, hogy próbálja meg, kérjen meg téged. Holnap eljönne, ha te is beleegyezel.

 -Ez komoly!? De hiszen én otthoni fiút szeretek! - kiáltotta ijedten. Én ahhoz megyek hozzá.

 –És az kicsoda?

 -Hát Balla István!

-És ezt tudja Balla István is?

- Nem tudja! - sírta el magát Terézia.

-És mikor tudja meg?

-Azt nem tudom!

- Na látod, hiszen akkor minden jól van, holnap igent mondunk Ernőnek. Nem a szerelem a fontos a házasságban, hanem a „van”. A szerelem majd megjön a vagyonban. Ez ám a szerencse! Menj aludni holnap légy szép, vidám menyasszony!

Ezután aludni küldték, amiből semmi sem lett. Nem gyújtott lámpát. A holdvilágnál akkor este Terézia összecsomagolt, kapkodva, ideges gyorsasággal. –Hazamegyek!

Amikor elcsendesedett a ház, akkor remegve kilopózott az utcára. Hazafelé vette az irányt. De merre? Azt sem tudta, hol, merre van a hazaút, csak azt, hogy a falu alatt folyik a Rába. Aha! A folyópart hazavisz! Tavaszi hűvösséggel és csönddel fogadta őt a folyópart. Jól esett, a folyóvíz illata. Valahol messziről kutyaugatást hallott. A hold hol rámosolygott, hol elbújt a felhők mögé.

Egész úton attól félt, mit szólnak otthon? És rettegve gondolt Balla Istvánra, aki nem is tudja, hogy a tavalyi cséplő-bál óta, amikor megtáncoltatta őt, azóta egyre rágondol. Ő mit fog tenni? Lehet, hogy kineveti? Az út elején fázott később kimelegedett, elfáradt. Akkor vette észre, hogy a télikabátot nem hozta el. Nem akart a nedves fűre leülni, még elaludna.

A csomagja is ránehezedet. Hosszú, nehéz volt ez a menekülés. De ha százszor kérné, akkor is otthagyná azt a kérőt, a városi vőlegényt...

A falu szélénél, ahol lekanyarodott a partról az út, egy szekér állt meg mellette, az hazáig vitte, a már nehézkesen ballagót.

 Akkor kelt fel a nap. Már borzongott, és úgy sajogtak a lábai, hogy szinte beesett az ajtón. Az apja látta meg, de mire odaért mellé, Terézia már a fal mellé, a földre rogyott.

-Hát te? Hogy kerülsz ide? Hogy jöttél? Ki hozott haza? Miért ilyen váratlanul? Ezeket az anyja kérdezte, miközben bevitték, a cipőjét levetették és forró vízben áztatták a sebes lábát.

- Harminc kilométert jöttél gyalog? Bántott valaki? Hol van a kabátod? Lefektették.

 Akkor szólt először: - Én Balla Istvánhoz megyek hozzá, nem a győri boltoshoz!

…és elaludt, az otthoni védelem biztonságában.

Jöttének hírére összefutott a rokonság, a szomszédok.

- Gyalog jött haza? Egész éjszaka egyedül? De miért?

 - Hát, mert Balla Pistához akar hozzámenni!

- Megkérte?

- Nem is tud róla!

- De hát ez bolondság, pont most jutott eszébe?

- Igen, mert hozzá akarták adni Tóth Ernőhöz, a festékboltoshoz.

- Ahá! Hát akkor ezt elmondom Pistának, - határozott a szomszédasszony.

          Így történt, hogy a leány hazaérkezése utáni második vasárnap, a kocsijával, csengős, felszalagozott lovakkal, jött Balla István, Bedő Teréziát megkérni, hogy legyen a felesége.

 Akkor szóltak egymáshoz először. Egy pár szót.

                                                   -----------

         Terézia könnyesen nézte az esküvői képüket. Szorította a kezébe.

A többi kép szétszóródott az ágyon.

Az eső újra megeredt, és az asszony könnyei összefolytak a mennyezetről lehulló esőcseppekkel.        

Fotó: Fortepan / Hámori Gyula