Manni, már nagylány, mindenkit ismert a falusi iskolában, az utcában, ahol laktak, és barátai voltak, mint Elza, meg Jucus, meg az összes többi gyerek, akikkel szívesen játszott. Szeretett iskolába járni, hozta a jó jegyeket, tudott udvariasan beszélni, és vigyázott a viselkedésére.

 De semmi sem tart örökké, és amikor már azt hitte, hogy ezután minden ilyen megszokottan sikerül, akkor jött a nagy változás az életében, mert apa, állást kapott a városban.

- Legjobb lesz, ha odaköltözünk, mondta apa, könnyebb lesz munkába járni, és jó, erős városi iskolában fog járni Manni és Laci.

 Igen, ha az olyan könnyű volna! Manni, nagyon, de nagyon nem akart a városban lakni, jó nekünk ez a kis gyönge iskola is, mondogatta, de hiába, a családi döntést nem változtatták meg. Tudta, hogy messze fog kerülni minden kedves otthoni helytől, a kerttől, az erdőtől, ahol játszani lehet, a barátoktól, és tudta, hogy onnan nem szaladhat át a mamájához, amikor csak kedve tartja! Máris könnyeket csalt a szemébe a mama hiánya, akivel eddig nap, mint nap, együtt voltak.

  Amikor eljött a költözés napja, Manni megnézte az új lakást, jó-jó, mondta, de ő inkább nyár végéig a mamájánál marad, egészen szeptemberig. És így is tett.

 Ez a szeptember kétszeres izgalom volt.

 Először is megszokni ezt a kertnélküli városi házat, a második emeleti lakást, és a lépcsőházi lakókat, félt találkozni sohase látott emberekkel.

Hiába volt a ház mellett park, játszótér, sehol sem volt benne a meghitt otthonos kerti búvóhelye. Még egy pad sem, amin egész nap ott maradhatna a babája vagy a könyve, mert ugye, ez a játszótér ez mindenkié, közösen használják, nem lehet kedvenc helye, mindent meg kell osztani másokkal, és ő egyedül lézengett, majd hamarosan haza is ment. Szerencsére itt van Laci, aki már negyedikes, vele együtt mentek a boltba, és együtt vitték haza a kenyeret, meg a tejet, meg amit még vettek. Ez nagyon jó volt, Lacival bátornak érezte magát. Nem úgy, mint az a Manni-forma kislány, aki előttük ment a boltból hazafelé, egyedül. Almát vitt a kosarában. Egy játékos kis fekete kutya ugrott elé. És körbe-körbe ugrándozta a kislányt. Aki megrettenve, ijedtében elejtette a kosarát. Az almák szerteszét gurultak a földön. A kutya már messze járt, de a kislány, még sem mert szétnézni, amikor Laci és Manni sietve szedegették össze az almát a kislány kosarába. – Ne félj, - vigasztalták, - már elment, csak játszani akart, nem bántani. A kislány szégyellte, hogy félt a kiskutyától, fel sem nézett, úgy köszönte meg a segítséget, hogy alig lehetett hallani. Manni büszkén nézett Lacira, de jó, hogy van egy nagytesóm!

 Reggel jött ám a nagy izgalom, az új iskola. Itt az új lakás, az utca, a park, sehol se jó, de az iskolában milyen árvának érezte magát! Ott nem volt vele Laci, aki bátorítsa.

 Az összeszokott városi gyerekek, akikkel egy osztályba került, nem tudták, hogy Manni jó tanuló, hiszen eleinte meg se szólalt, de ha mondott valamit, akkor az otthon megszokott szavait csúfolták ki.

 Manni eddig sohasem tudta, hogy ő vidéki tájszólással beszél. Ezek a gyerekek, kíméletlenül, eltúlozva utánozták, ismételték a hanghordozását.

Indultak párosával a tanító néni vezetésével át, a másik épületben lévő ebédlőbe, és ő ott állt a lépcső felső fokán, míg elmentek előtte párosával a többiek. A kislányok kettesével egymás mellett, Mannira rá sem nézve nevetgéltek. Senki sem akart a párja lenni. Ahogy szaporázták a lépteiket Manni lemaradt. Legutolsónak bandukolt, a sor végén.

Volt ebben egy kis szándékolt lassúság, amiért nem akart csatlakozni hozzájuk. Idegennek érezte őket, ha lett volna bátorsága, még haza is szökött volna, hogy soha többé ne jöjjön iskolába.

Készülődött benne a sírás, mert ahány fiú csak volt az osztályban, mind elsietett mellette, és mintha véletlenül tennék meglökték és odasúgták:

- Óma, óma, piros óma! Így csúfolták, a palócos beszédét.

A tanteremben szerencsére nem egy fiú, hanem lány lett a szomszédja.

Manni lopva nézegette, amikor a szemük találkozott, és egyszerre kiáltottak fel: -Te vagy az? Nahát, Manni el sem hitte. Ő volt Éva, az a kislány, akinek az almáját segítettek összeszedni.

Nagyon megörültek egymásnak. Manni máris otthonosabban érezte magát. Van egy szomszédja, nincs már egyedül!

Az első nap végén bátyja Laci, aki már ötödikes, Manniért jött, hogy együtt menjenek haza. Manni azt vette észre, hogy az utcán mindenütt Éva után mennek. Mintha őt követnék, egészen hazáig. Nem tudta, hogy Éva is arra lakik, amerre ők.

 Éva most megállt, kulcsot vett elő és bement, mellettük lévő ház kapuján. Hát itt lakik ő is! És ettől a felfedezéstől Manninak, - bár még most se akart ebbe a városi iskolába járni, - sokkal jobb kedve lett.

Még este is Évára gondolt mintha ebben a nagy idegenségben, ismerősre talált volna. Még álmodott is róla.

Azt álmodta, hogy Éva nyújt felé egy piros almát, és rábeszélően, kínálta: „Óma, pirosóma, ómanni, gyere velem játszani.” A vigasztaló álom hatása alatt az utcán vígabban lépegetett az iskola felé. Előre örült, hogy láthatja Évát.

 Akkor már hűvösebb lett a szeptemberi reggel, és kiskabátban indult iskolába, amit a déli melegben ottfelejtett. Délután vissza kellett menni érte.

 Szokatlan csendesség uralkodott az épületben, amikor a fogason megtalálta a kabátját. Már lassan a kijárat felé lépegetett, amikor valahonnan a zeneterem felől énekszót hallott. Manni az ajtóból visszafordult.

 Megállt, és hallgatózva figyelt.

 Hát mégsem üres az iskola, valakik énekelnek! Kik azok? Mint aki tilosban jár, szinte lábujjhegyen óvakodott vissza. A zeneterem ajtajában megállt.

 Az énekszó itt már szívdobogtatóan, tisztán, ismerősen hallatszott.

  Az otthonról ismert dallam! „Érik a ropogós cseresznye…” Manni a meglepetéstől meg se tudott moccanni. De hát ezt itt is tudják? Nem lehet ez olyan rossz iskola, ahol ezt is úgy énekelik, mint ők, otthon.

 Ez egy énekkar! Így is lehet énekelni, ilyen szépségesen?

 Most új dallam csendült föl: „De szeretnék, hajnalcsillag lenni…”

 És a folytatást Manni velük énekelte: „Babám ablakába beragyogni…hangjától a folyosó visszhangzott, ijedten abbahagyta és csak állt, nem tudott az ajtótól továbbmenni.

 Az énekszó elhallgatott, és Manni még fel sem ocsúdott, amikor vállon fogta valaki, és egy mérges hang dörögte a fülébe:

-  Hát te ki vagy, te kis haszontalan, mit keresel te itt, csak úgy besurransz ide, na és kié az a kabát, el akarod tán lopni?

Manninak elakadt a szava, úgy megrémült a mérges portás bácsitól. A zajra kinyílt az ajtó, és ő ott állt a tanárnő előtt, mint akit lopáson értek.

Ijedt zavarában egyik lábáról a másikra állt. A tanár néni, meglepődött az idegen kislány láttán: 

  - Hát te? Keresel valakit?

  - Én csak…- kezdte Manni megszeppenve.

És akkor, - mint egy mentőangyal, - kilépett a többiek közül Éva, és megfogta a kezét:

 - Tanár néni kérem, ő Manni, az új gyerek, és mi egy osztályba járunk. Egyfelé is lakunk, és portás bácsi kérem, ez a Manni kabátja, és ő az én padszomszédom.

 Majd így folytatta:

 - És tanár néni, Manni is szépen tud énekelni!

 - Nagyszerű, mondta a tanár néni, akkor lehetsz te is énekkaros, ha szeretnél.

 - Nagyon szeretnék és köszönöm szépen! - kiáltotta Manni.

   Lett nagy öröm! Idetartozik. Befogadták.

   Együtt indultak, Évával hazafelé.

Az ajtóból még visszaintettek a portás bácsinak, aki tréfásan megfenyegette őket.

  Ők pedig összeigazították a lépteiket, kézen fogva ugrándoztak:

 „Érik a ropogós cseresznye” … tánclépésben szökdécseltek hazáig.

***********

Fotó: Fortepan - Bojár Sándor