Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi szét az összes gyökereit, amelyek odafűzték, hiába feneklik meg a városban, a falu utána jön, mint a kísértet, s hívja haza maga után...

(Mikszáth Kálmán)

Ülök az erkélyen. Már nem süt úgy a nap, mint délben, kellemes itt ez a nyárvégi pihenő. Babot fejtek. Magam termelte babot. Itt, ebbe a ládába ültettem el, a tavasszal. A vetőmagot a piacon kértem egy kedves falusi asszonytól.

– Csak félmarékkal adjon. Ilyen babot nevelt az én anyám régen.

Ingyen adta: – Futóbab ez aranyom, még az erkélyén is megterem.

Így lett. Nem akartam hinni a szememnek, amikor kibújt a földből. Amikor korallpiros virágait kibontotta. Amikor – némán, csak nekem, – apró hüvelyeivel kezdett dicsekedni. Jé, olyan, mint az igazi, otthon a kert kerítése mentén! Fut a rácson, kacskaringózik. Öntöztem, kötöztem, simogattam. Hoszszúcsövű, nagy szemű, igazi babot termett. Már augusztus van. Babot fejtek. Magam termelte babot, az erkélyen. Elnézegettem, a tenyeremen átcsorgatott babszemeket.

Tarkán surrannak egyik kezemből a másikba. Csörögnek, mint a gyöngyszemek. Fehéren-lilán csíkozottak. Egyikét másikát kiválasztom, gyönyörködöm változatos mintázatában. Szárazbab.

Szárazbab? Valódi csörgő-börgő ékkövek. A bizonyításom élő ékkövei.

– Az énekes koldus már a hetedik határba jár, te meg még mindig itt lustálkodsz! Kelj már fel, az én istenem áldjon meg, húzzál vizet jószágnak, darálj tengerit a csirkéknek, azután szaladj ki a szőlőbe, a körte megérett, hullik, ami ott rothad a földön azt bele kell rakni a cefrébe, ami jó azt meg vidd át Dávidnénak, kapsz érte egy-két forintot legalább... Mink megyünk apáddal meg Jolival a határba, mert máris lecsöppen a

nap, meleg van. Estére, mire jövünk, főzzél egy krumplilevest, tegyél bele apádnak kolbászt is, ne csak egy kis löttyöt egyen...

Hallod, elmentünk, nehogy visszaaludj! Tegyél úgy, mintha élnél.

Mi van? Jaj már megint elaludtam? Kábultan nézek körül, felegyenesedek, még hallom anyám hangját, amikor eszmélek, hogy csak álmodtam. A gyermekkoromat álmodtam vissza.

Minden reggelem bűntudattal kezdődött: Nem érek én semmit, hiszen lusta vagyok, sokáig alszom, kelteni kell, a betevő falatot se érdemlem. Anyám szokásos „gyöngéd” keltegetése nem sok kedvet csinál nekem a felkelésre, hiszen még csak hajnal van. De ugrok, futok, ám nem örömömben, hanem most is, mint máskor, szégyenemben kelek fel. Látom mennyi dolog van, tudom, nem tehetek én se mást, minthogy ami rám vár, azt végezzem el. Egyszer-egyszer szerettem volna mindenkinél korábban kelni, hogy bizonyítsak, de sohase sikerült. – Ugyan már Jolit akarod te megelőzni?

Jolit, az én szorgalmas nénémet megkérdezik:

– Jolánka hány malacot adjunk el? Szerinted a búzát megint a dombhátra vessük? Jolánka elhívjuk Károly bácsit segíteni, vagy magunk is behordjuk? Jolikám mikor vessük el a mákot?

Melyik tagba rakjuk a krumplit? Most fejtsük le a bort, vagy még várjunk?...

– Jolika tudja, ő bezzeg mindennel törődik. De mit tudsz te? Éjfélig olvasni, égetni a lámpát! Azt tudod! Dolgod felől éhenhalnál. Semmit se tudnál létrehozni. Az a kis tanulás?

Azzal hencegsz, az eszeddel? Azért nem te dolgoztál meg. Úgy születtél. Az is valami? A két kezed munkája! Az igen! Azt kéne megmutatnod! Jolánka is járhatna felsőbb iskolába, ha akarná, hisz olyan az esze, mint a borotva. Ő dolgozni szeret. Milyen jó dógos, te sose leszel olyan.

Valahogy egyensúlyoznom kellett, ha már nem tudtam felvenni a versenyt. Inkább hát bolondoztam tréfára vettem a dolgot.

Így lettem látszatra egy léha életművész, aki semmit se vesz a szívére. Azért vicceltem, hogy míg nevetnek, addig se szóljanak meg. Belülről vérző, – kínos öniróniával, követelődzés nélkül hagytam magam lesajnálni. Jól játszottam, nem vettek komolyan.

Elfáradtam. Bizonytalanná téve kerestem jó szándékú önmagamat.

Azt a valakit, aki fel tudja mutatni: ezt tettem, ezt hoztam létre. Akit ezért elismernek, aki nem haszontalan.

Akinek joga van beleszólni.

Magam se tudtam, hogy menekülök, amikor eljöttem otthonról, tanulni.

Városba jöttem, kollégista lettem, majd diplomát szereztem, most egy kedves kisiskolában tanítok, ahol szeretnek, és én is szeretek. Minden rendben van.

Látszólag. Csak ne szólna épp úgy az itteni kistemplom hajnali harangszava, mint az otthoni, csak ne illatozna épp úgy az orgonavirág, épp csak ne hallanám álmatlan éjjel a távol meszsziből a „mi” kutyánk vigyázó hangját, – csak ne kellene folyton hazavágyni, amikor égetik a tavalyi avart, mert keserű füstszagát is ismerem...

Éjjelenként álmomban falusi kislány vagyok, aki bizonyítani akar, de mire felébred, későre jár. Mindig későre jár.

Miért ez a nagy nyugtalanság? Mi hiányzik?

A befejezettség bizonyossága: a megtettem! A mérhető teljesítmény:

hazamenőben még visszanézni a takarosan elgereblyézett vetésre, amint végigfésüli a lemenő nap sugara. Ez igen! Kész, ezt is megcsináltam... Idejében, épp az eső előtt megkapált kukorica... most már nőhet. Tíz zsák krumplit felszedni, hazavinni, elvermelni... Három kosár szilvából lekvárt főzni... Több szekér kukorica a góréban, nem maradnak már éhen a malacok, az aprójószágok...

Hallani kéne a jóllakott csirkék álmos esti pittyegését... meg egy dörmögő, apai hangot – Ez igen, nem hiába igyekeztél.

Kellene a: felneveltem, megetettem, megitattam, elvégeztem, behordtam, elraktam. Jöhet eső, szél, fagyos télidő. Nyugodtan alhatok, van látszatja annak, hogy vagyok..., így nevelődtem.

Dolgozom én, de látható eredmény nélkül. Mert nap, mint nap mérni kellene. Mit? A tanítást? Munkám eredménye kézzel nem fogható, mérlegre nem tehető. Így kellett? Jól tettem?

Beválik a módszerem? Örök bizonytalanság. Nem tudhatom meg, csak évek múltán. Hiába élek érte teljes szívvel, sőt szívvel- lélekkel, az én vetésem, – a nevelés – érése, években mérhető.

De akkorra már? Évek múltán? Ki mérné meg? Ki emlékszik?

Kié az érdem? Mindenképpen azé, aki vitte valamire, de hol van már aki ösztönözte, netán kedvet csinált hozzá!

Önbecsülésem nincs idejében igazolva. Én bolond, futok valami után, ami kézzelfogható.

Ezért aztán hajnalban, – amikor még az énekes koldus se kelt fel, – fölserkenek. Elmegyek a piacra. Szóba elegyedek szívélyes falusi asszonyokkal, megcsodálok, elkívánok néhány tarka babszemet. Hogyan is vihetném haza? Oda? Oda nem.

Itt kell elvetnem az erkélyen. Vajon kikél? Legalább mutatóba.

Nem a hasznáért. Hisz’ még egy félfőzetnyi se lesz.

– Mit szólnának ehhez otthon? Szeretném megmutatni.

Ugye ügyes vagyok? Nézzétek, hogy surran, gurul a termésem egyik tenyeremből a másikba. Kézzelfoghatóak, igaziak, élő, lilán-fehéren csillogó ékkövek. Magam termeltem őket.

Kinevettek? Azt hiszitek, bolondozom, mint régen. Tudtam!

Pedig megélednék anyám egyetlen elismerő pillantásától.

Elég lenne egy halvány mosolya. A világ minden jutalmánál többet érne. Megélednék, meg én, – „mintha élnék” – mert „a falu utánam jön, mint a kísértet, s egyre hív haza, maga után...”

***

Fotó: unsplash / Tijana Drndarski