A lelki jóléthez hozzátartozik az értő szó

Csepeli György

Szép ez az őszi napsütés. Gyere ide, ülj le. Ugye ráérsz kicsit?

- Gabikám, én itthon tudom, hogy te mit akarsz mondani, amikor megrántod a vállad, összehúzod a szemöldöködet, vagy amikor csak úgy odaveted, hogy „egy frászt”, „marha ciki”, „tök jó”, „naná”, de a középiskolában ez már nem elég. Sőt ez már eddig sem felelt meg, de általános iskolai tanáraid nyolc éven át elnézték neked, mert tudták, hogy aki kitűnően megfelel matematikából, kémiából, fizikából, az nem lehet buta. Ők már ismertek, és elfogadtak olyannak, amilyen vagy.

De nem mindegy, hogyan mutatkozol be a középiskolában. Tegnap este, az első szülői értekezleten nekem – hogy a te szavaiddal éljek – „nagyon égő” volt az új tanárok véleménye rólad: nyegle, hányaveti és udvariatlan vagy – mondták. Mit mondhattam volna? Megijedtem. Ismerlek és tudom, milyen ambiciózus vagy. Mi lesz, ha nem sikerül kialakítanod magadból azt a valakit, akit a távoli jövőben elképzeltél?  Csalódott, keserű gyűlölködő bűnbakkereső? Senkivel sem leszel jóban, elsősorban önmagaddal nem.

Engedd meg, te ki lázadozó, hogy segítsek. Segíthetek, mert nekem is vannak olyan pártfogóim, akikkel megtaníthatlak: beszélni.

Ha engednéd, sikerülne, mert benned van ez a tudomány, csak szunnyad még. Úgy hívják: passzív szókincs. Értesz mindent, amit a tanároktól hallasz, de nem akarod kimondani. Előre hallod, mit mondana rád Ricsi, Norbi, Evelyn, ha szabatosan, tisztán, érthetően beszélnél. Azt mondják „pedál” vagy. Csúfolnának, ám lassan, alig észrevehetően kezdenének utánozni. Figyelnének, amikor felelsz, és titokban irigyelnének, amikor a magyartanár a te dolgozatodból olvasna fel részleteket.

Akkor már kezdenéd elhinni, hogy igazam van. Ébredezne az önbizalmad.

Az általános iskolában több volt az írásbeli, mint a szóbeli felelet. Márpedig az írásbeliség, mint kifejezőeszköz nem mindig fejleszti a beszédkészséget, különösen ha az egyszavas tesztválaszokra vagy a választásos lehetőségek beixelésére gondolok.

Természetesen nem kötelező csak ha – maian szólva, – jól akarod magad eladni, akár a magánéletben, akár a munkahelyen. Sehol sem nyerő a mulyaság. Tehát Gabikám, tudnod kell beszélni.

A beszédhez szavak, kifejezések, jól szerkesztett mondatok szükségesek. Ezek tárházai, kincsesbányái a könyvek. A lényeg pedig az: OLVASNI KELL!

Miért kell? Hogy legyenek szavaink. Akinek nincsenek szavai, gondolkodni sem tud, mert a testetlen, alaktalan érzések, vágyak, tervek, ábrándok, kivitelezések, megvalósítások homályát értelmes szavak teszik valóságossá, mintegy megfoghatóvá. Ezt a csodálatos emberi tudományunkat bűn lenne eltékozolni, meg kell ragadni, mint esélyt önmagunk kiteljesítésére.

Erre pedig most kell időt és türelmet fordítani. Az olvasás nem a ködös jövő – majd ha nyugdíjas leszek –, az olvasás mai, halaszthatatlan művelődésünk, amit ha megszeretünk, kitart életünk végéig.

Pártfogóink, segítségünk éppen az írók. Ők csinálnak hozzá kedvet. Hogyan? Megmutatom.

Vegyünk le egy könyvet a polcról. Ez az. Fekete István: Ballagó idő. Nyissuk ki. Kezdjük el, olvassuk. Lassan, figyelmesen. Ne siessünk. Tiszteljük meg a szerzőt azzal, hogy szánjunk rá kellő időt.

„Puha lámpafény, fenyőillat, a karácsonyfán fehér és ezüst szaloncukrok, szivarfüst… és beteg vagyok.” Álljunk meg! Látod a puha lámpafényben az ezüst karácsonyfát? Érzed a fenyőillattal kevert szivarfüstöt? Látod és érzed. Ott vagy te is, és betegen.

Na igen, mondod – Fekete István – kit ne tartana fogva, amit írt. Jó van hát, nézzünk mást:

„Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget elnyomta az álom…” Móra Ferenc: Aranykoporsó című regényének első mondatai ezek. Látod a fehér falakat? Márvány. Fölmelegszik a forró napon. Izzik. Látod az őrt, amint ernyedten lóg a feje, lazán félredőlt, csorog a nyála is, lepik a legyek. Szíria…

Az író láttat. Képeket látsz, soha nem járt helyekről, emberekről, s magadat belehelyezed a képbe. Ez a te bárhol, bármikor elővehető, folytatható, elölről kezdhető, megismételhető, sajátosan egyedi, örök mozid.

Játékos képzelőerőd csupán szavak nyomán, mint varázsütésre, működni kezd. Dolgozik. Él. A leírt szavakból képek lesznek, s a képek beépülve a gondolkodásba, újra szavakként élnek tovább – a beszédben. Az emlékezet pedig őrzi e képeket és szavakat. Mi más ez, mint indirekt tanulás. Könnyeden……….

Eleinte az ifjú ember ellenáll. Nem akarja, hogy befolyásolják az olvasottak. De egy odaillő kifejezés, ami megragadt, s nagyszerűsége folytán „visszajár”, alkalomadtán mégis kicsúszik a száján. Csodálkozik – odaillett. Örömet érez, mert jól fejezte ki magát: érthető volt. Aztán újabb kifejezések, szavak, mondatok találnak otthonra tudatunkban. Alkalmazzuk őket, s nem is rosszul. Nocsak, kezdtünk rutinosak lenni? Nem félünk már, ha felelni szólítanak akár történelemből, akár földrajzból, s a magyardolgozatok sem okoznak szorongást. Ez a transzferhatás.

Gabikám, olvasni fogsz félelemről, irigységről, haragról, dacról – és mások gyötrelmeiben önmagadra ismersz: ahá! – hát ők is – gondolod, tehát nem vagyok egedül! Ezek az élmények azzal segítenek, hogy már nem riaszt a serdülőre oly nagyon jellemző „másságtudat”, mert hatására nem a gonosszal, hanem az ott szereplő pozitív hőssel akarsz azonosulni, aki mintát ad becsületből, akaraterőből, lovagiasságból… és mintha te is…

Nem könnyű hősnek lenni. Hétköznap pláne nem. „De a veszélyektől való félelem mindig béklyót vert a legelső lépésre…” Ezt Móricz írta. Ismerős? De mennyire! A habozás, a bizonytalankodás miatti kínlódás is sajátunk.

Belekóstolhatunk még itt-ott az irodalomba, ezt csak kedvcsinálónak szántam. Az az igazi, ha nem csak szemelgetünk, – a művet végig kell olvasni. Minden életkornak megvan a rá jellemző érdeklődése 6-8 évesen mesét olvasunk. 9 évesen „imádjuk” az Egri csillagokat; a Nagy indián könyvet, majd Tom Sawyert és Nyilas Misit. Tizennégy-tizenöt évesen eljutunk Rejtő Jenőhöz, és az ő humora segít átvészelni kamaszkorunkat. De említhetnék más írókat is. Aki ezeket kihagyta, elmulasztott valamit, ami pótolható, de később nem ugyanaz.

Sok írót megismerve jutunk el oda, hogy válogatunk. Lesznek kedvenceink. Ez már a kialakuló személyiség érését jelzi.

De most még keressük a szavak varázsát. Gyűjts szavakat, mondd ki őket. Gyakorold az épp megtetsző kifejezéseket. Légy a szavak magvetője. Olyanok lesznek, mint napfényben a búzavetés. Fénylően gyönyörködtetőek.

Most még tétova, félénk, sértődő, olykor lázadó és dacos vagy. Készületlen. Gyakorlatlan. Még nem kész a befogadásra. Díszítsd fel magad szavaink ezer színével, hiszen legszebb, kifogyhatatlan készletű ékszerünk a nyelv. Élj vele! Beszéded legyen szívderítően okos! Utánzásra késztető, jóízű. És mint a pohár víz, tiszta, szomjat oltó. Keletje van. Lesz. Kell. Kincs. Varázserő! Vigyázz, úgy beszélj, hogy szavaid visszatérnek hozzád! Előre visznek vagy bosszút állnak. Ha ügyes voltál, sikert hoznak és enyhítő toleranciát. Ingyen adhatod, mégis te gazdagodsz. Ezért ne légy rátarti, de „ne is bénázz”. Tapasztalj, olvass, játssz, örülj, beszélj! Szavaidon legyen mosolyod a ragyogás.  

   Várj, el ne fuss! Egy percet adj még, Áprily Lajos írat, ha olvasol.

„Varázs ütésre dallamod kiépül,  

 S zengő egész vagy, zengő költemény.

”(Áprily Lajos: Vers vagy  te  is)

*****

Fotó: Boy reading

Alexandros Christofis