-Hova megyünk édes egy barátnőm Sárikám?

–Majd megtudod, csak gyere, meglepetés lesz, jó?

-Hát persze hogy jó. De  mégis hova megyünk, színházba, kiállításra, boltba, vagy hova?

 -Ne kérdezz semmit, gyere.

-Idefigyelj Saci, én ezt nem szeretem. Húzol itt magad után, már fáj a lábam, elfáradtam.

-Ne beszélj annyit, ehhez a buszhoz megyünk

-Ezzel a busszal? Ez a temetői járat. A temetőbe megyünk? Jó kis meglepetés, mondhatom, ilyet is csak te találsz ki.

--------

 Na, száz szónak is egy a vége, a temetőbe vitt engem a barátnőm, megmutatni, hogy vett egy elegáns helyen lévő sírhelyet. Ott sorakoznak, a temető elején, közel kapuhoz, márványból, gránitból készült, impozáns, hatalmas sírok, időket álló, örök értékek. Rajtuk a név, a születési idő, de még üresen hagyva a „beköltözés” dátumát. Az még odébb lesz.

  Előre megrendelt helyek ezek. Sári is a temetésére készült, erre gyűjtött, csak ez hiányzott, mióta tíz éve megvette a lakását. Egy lakás idefent, egy lakás odalent. Az ember legyen előrelátó.

Sári mindig is praktikus volt. Neki volt legelőször hobbykertje, igaz, ő adott túl rajta mihamarabb, ő volt legelőször hetvendolláros nyugati úton, ő szerzett legelőször jogosítványt, neki volt közülünk legelőször Trabantja. Ők jómódúak voltak, külföldön nyaraltak, gyermekük nem született. Ezért találta ki ezt a márványsíremléket, mert van pénze!

     Saci, Marcsi, Joli, Csöpi, mi, a gimnázium óta tartjuk a barátságot. Azt is Sári szokta mondani, hogy nekünk özvegyeknek, össze kell tartani. Hallgatunk rá. A hét egy napja, a kedd a mi napunk.

-Na, mit szólsz, milyen egy jó hely, egy örök érték.

-Hát okos vagy, ügyes vagy, - motyogom, - mit szóljak? Panelből - panelbe?

-Na, ugye, van itt mellette még egy, azt megveheted, mondja, jóakaratúan.

 Most mondjam, hogy azért enni zsíros kenyeret hónapokig, hogy kinyögjem az új márványkő „öröklakás” árát? A szorongással siettetni a gyomorfekélyt? Azért, hogy mihamarabb használatba vehessük az új helyet?

 Nem mondok semmi, mert a Sárika tekintete azt szuggerálja, hogy nagyon is indokoltnak tűnik, a mi jövőnkről való efféle gondoskodás. Azért annyit még megkockáztatok:

-Tudod, ha az „azutánról” volt szó, az én férjem mindig a szováti úti temetőt emlegette, szép sárga homokját, azzal a ráhajló szomorúfűzfával, mint végső pihenőt. Arra gyűjteni se kell, az nem drága, ott együtt leszünk, ahogy meg van írva.

- Jaj, ne beszélj már zöldségeket, hol van már az, az ósdi felfogás. Még azt hinnék, nem telik rá. Más világ van már, - fortyan fel Sári - jobban teszed, ha te is veszel itt a kiemelt helyen. Az enyémmel együtt megcsinálja Jankó, a kőműves a betonozást, a márványt is együtt hozatnánk, és, gondold csak el, - néz rám, ragyogó szemmel, - „azután” is együtt maradunk. Meg, ha kettőt rendelünk árengedményes lesz! Na, akarod? A többieknek is szólunk. Na, ugye nem hagysz cserben!

– Majd meggondolom, mondtam, és egész nap kényelmetlenül éreztem magamat. Pedig meg se mertem kérdezni, mibe kerül. Sári se mondta, tudta, hogy egyelőre kedvet kell hozzá teremteni. A többieket is kapacitálta, vegyenek díszsírhelyet. A hangulat gyászos-komorra fordult, amikor arra terelte a szót, hogy a férjeinket is odahozathatjuk, eddig nyughelyéről.

 Aminek, már az elképzelése is, szinte betegesen feszültté tette találkozásainkat.

 Mintha egy utolsó vizsga várna ránk, amire nem tudunk eléggé felkészülni, amibe belebukunk.

 Aztán megjött a nyugdíjam. A postás így adta a kezembe:

– Aztán jó helyre költse Marcsi néném.

 Összeszorult a gyomrom. Épp a városba készültem. A megtakarított pénzemet is összecsaptam a nyugdíjammal, magammal vittem, hogy arra a jó helyre költsem. Megyek, mendegélek szép lassacskán, mintha valami visszahúzna, nem haladok. Azon gondolkozom, na, jó, bemegyek a hivatalba, előleget adok arra a bizonyos jó helyre. Kerül, amibe kerül, mégis, egy örök érték. Addig én járok oda nézegetni, „azután” ugye, már más nézi. Nahát, kell az nekem, hogy mások nézzenek „azután”? Még ha látnám, ki nézeget, morfondírozok, egyre apadó elszántsággal.

    Na, igyekezzek csak, ne ácsorogjak itt az utcán. Máris a belvárosba értem? A kirakatban sapkák, kucsmák, kalapok. Látom magamat, a kirakat üvegében. Ez a görbe hátú nyanya én lennék? Kihúzom magam, aha, megy még ez. Így sokkal jobban festek. Megállok. A kabátom lehet az oka, ez az ócska, hogy így nézek ki? Mikor volt ez új? Vagy húsz éve, amikor a kis Marcsit hordtam. Akkor elől volt rövid, most meg a hátulja kapódik fel, mert előre hajlok, rossz a tartásom. Ez a sapka is a fejemen, ez is ezeréves, ha nem több. A csizmám? Na, ilyet se hord, aki ad magára. Istenem! Még szeretnék egy jó csizmát! Nem akarok még elmúlni!, Élni akarok!

  Mit is kéne tenni, mit is, el ne siessem ezt a dolgot. Ez a Sára is, miért nem inkább valami szép kirándulásra beszélt rá minket, ahol jókat nevettünk volna. Valami finom gyógyfürdőbe, a reumánkra. Sétára, valami egzotikus nagyvárosban. Sose láttam a tengert. Az is egy örök érték, nem? Inkább arra fizetnék be, esküszöm.

     Csak most látom, hogy én, régóta a temetésemre készültem, úgy illik. Most bánom. Aki faluról jött, az hatvanévesen öregnek számít. Az a temetésére gyűjt. Pláne, ha özvegy, mint én három esztendeje. Józsi itt hagyott. Azóta gyűjtöm a kis pénzt. Addig Józsi gazdálkodott. Ő vett egy kis teherautót, azzal fuvarozott.

Én azt se tudtam mennyink van. Ő kezelte a pénzt.

 Bánhatom már, menjek már, ne bámészkodjak. Másik kirakat. A szűcsé. Megállok. Nézem a szűcsné kirakatát.

 Ide én, - soha be nem mennék, most, hogy ősz van, én még mindig a réges-régi télikabátot viselem. Nem is meleg, meg kopott is. Te csak ne divatozzál, mondta Józsi, ha említettem. Ha fázol öltözz alá, hogy el ne költsem. A szűcsnét, mindig büszke volt, meg ne lásson engem ilyen rozogának. Bundák. Szőrmék, irhák. Micsoda gallérja van itt ennek a perzsának, akinek az öleli a nyakát, nem fázik. Finom meleg lehet. Na, tűnjek innen, olyan méregdrága, rá se nézhetek.

 Aha, látom már a hivatalt, ott kell befizetni a sírhelyet. Vajon hány óra? Szerintem még nincs is kinyitva. Na, előbb még átmegyek a másik oldalra, ott is van kirakat.

 Még nézegetek egy kicsit. Nem parancsol abban nekem senki, mit nézegetek, hol álldogálok.

        Nahát, itt is egy bundás kirakat. Mindig ennyi bundás volt itt? Itt díszeleg egy irhabunda. Ez az! Aha, pont ilyet szerettem volna én. Fekete, sima fazon, meleg. Vajon jó lenne rám? Fogom a kilincset. Mi van, be akarok menni? Miért ne! Bemehetek én, egy kis nézelődés nem bűn. Csak körbejárok, csak nézegetek, na és? Na, itt a fekete irhabunda. Jé, pont az én méretem. A kisasszony készséges:

Tessék felpróbálni! Szerencséje van asszonyom, ez egy tavalyi modell, engedményes árú, szinte ajándék.

 Ezzel föladja. Már rajtam van. Mikor vetettem le az ócskát, nem tudom, lehet, hogy magától szállt a fogasra. Már a vágyott bundában illegek. Nézek a tükörbe, épp jó a hossza, a bősége. Könnyű, szinte rám szabták. Melegít a szőrmegallérja, a gombok is, szinte maguktól gombolódnak. És az ára? Ki tudom én fizetni? Ki hát, nem azért garasoskodtam, nem?

Halvány bűntudattal a múltból hallom Józsit: - Ha tenálad pénz van!

-Jól van Józsikám, ami kell még van, szóval, oda a fűzfák alá, oda nem kell márvány. Te mondtad, hogy oda majd csak az a lehajló ágú szomorúfűz kell.

Tudod Józsikám mostantól megint gyűjtök, márványra! De csak ha akarod.

 Tudom, nem szeretnéd. Na ugye. Csak a fűzfákat. Majd melletted, én is!

A kisasszonyt szólítom:

• Ha lenne szíves, a régi kabátot csomagolja be, a bundában maradok. Tudja, ma van a találkozónk, a régi barátnőkkel. Kíváncsi vagyok, mit szólnak hozzá az öreglányok?

– Akármit is szólnak asszonyom, titokban irigyelni fogják. Ez egy príma vétel, csinos, komplett a szabása, szinte lakni lehet benne. Viselje egészséggel, ez kérem, ez, egy örök érték.

Fotó: Fortepan - id. Konok László