Tessék talán bejönni a házba, nagyon hideg van ma. Ott benn még több szőttes van, ott jobban tud válogatni. Nézegesse csak.

Vesse le a kabátját, tegye magát kényelembe, mint otthon. Van itt mindenféle szép munka. Pirossal, kékkel, magaszínébe varrott. Kispárnák, asztali futók, falvédők.

Magam szőttem. Magam kedvére. Hosszú telek vannak beleszőve. Magányos hosszú téli éjszakák. Amikor egymagamban gondolkoztam. Ha ezt nem csinálhatom, már megbolondultam volna, vagy nem lennék már „idefenn”. Ez volt a társam, ez a szövőszék. Valamelyik ősömé volt. Öreg már. Még a szú is beleköltözött. Hallom éjjelente percegni a fában. A lábítója is nyöszörög, nyikorog. Együtt készítettük a szőtteseket. Aminek mindegyike egy-egy történet. Ezért nem akartam én eladni egyiket sem, de rávisz a szükség. A „nincs”. Ezért adogatom el, lassanként.

Aki valamelyiket kiválasztja, annak elmondom azt a történetet, ami bele van szőve, varrva. Vannak simák, amelyikbe azután varrtam a mintát. Farkasnyomos, makkos, udvarhelyi liliomos, gyergyói tulipános, leveles, madaras, kakastaréjos.... Amin gondolkoztam, azt belevarrtam. Én mindet tudom még. Rólam szólnak. Kiolvasom az öltésekből. De, hogy ne vesszen el, aki elviszi, kap egy mesét is. Akié lesz, csak ránéz, eszébe jut, és a történetek tovább élnek.

Azt nézegeti, azt a falvédőt? Tetszik? Na ezt jól kiválasztotta. Ez csupa csak szövött, ezt csak úgy hívom, a lángvirágos. Amikor ezt csináltam akkor, még fiatal voltam. Akarja, hogy elmondjam a lángvirágos történetet?

Jó, addig felteszek egy kávét.

Nem itt születtem én, hanem arra fentebb, a hegyek közt. Tanítónő voltam, akkor oda helyeztek, ahová akartak. Ide kellett jöjjek, ide a Körös mellé. Nehezen szoktam meg. Másak itt a népek. Akkor lettem otthonossá, amikor anyám utánam küldte a szövőszéket. Akkortól az itteni asszonyok, lányok ideszoktak hozzám, mert látták, milyen csuda dolgokat tudunk magunk kezével előhívni a fonalakból. A kész mintadarabokból kiállítást rendeztünk. Oda eljött Jenő is, a segédjegyző, akit látásból már ismertem. Azon a kiállításon, ott kezdődött. Amit sose hittem volna. A szerelem. Milyen volt ez a Jenő? Először is, termetre magas, karcsú, a szeme fekete, a haja hullámos, és a mosolya! Na, Kedvesem, ez úgy udvarolt nekem, – akit gyanakvó leánykának neveltek, – olyan vehemensen, ez elhitette velem, amit mondott. Azt, hogy szeret. Ma úgy mondják az ilyenre, hogy rámenős. Zsúrok, bálok, névnapok, mi ott voltunk, mi jegypárnak számítottunk.

Így jött el az a tél. Ma már nincsenek olyan nagy telek. Olyan ropogós hó a lépteink alatt.

Amikor a cinkék az ablakpárkányra merészkedve várják az eleséget, amikor a gerlék lábanyomán porzik a hó az etetőről. Amikor a verebek olyan biztonsággal bújnak az ereszetbe, mintha övék lenne a házad. Valahol messze, a zúzmarás ágakon, zajos károgással, nagygyűlést tartanak a varjak.

Ilyenkor kemenceforró sültkrumplit csempész az unoka zsebébe nagyapó, hadd melengesse a kezét. Amit az unokák meg is eszegetnek, míg az iskoláig síkosra csúszkálják az utat reggelente.

A tél, olykor, varázslatos is tud lenni. Mint ez a mostani is:

Éppen ellapátolom a havat az útról, amikor jön a postás. Behívom. Erős kopogással veri le csizmájáról a havat, krákog a pálinkától, ami ilyenkor kijár neki, míg fagyos kezével előkotorássza a levelemet. Látom a címzésen anyám betűit! Azt írja, Lulu szeretne eljönni hozzám, egy kis telelésre. Megint beteg volt, jót tenne neki a levegőváltozás. Vasárnap érkezik.

Lulu a kishúgom. Tizenhat éves, vidám, huncut, akaratos. Nálam százszor csinosabb, simulékony, mint a hízelkedő kiscica. Kicsi korától sokat betegeskedett. Lázas, köhögős, étvágytalan? Nosza keressük a kedvét szegénykének. Csak legyen minden úgy ahogy ő akarja. Egyszer felvette az én új piros ruhámat. Pörgött, forgott, táncolt benne... Igen illett rá. Nem vetette le. Szóvá tettem! Anyám leintett:

– Ne sajnáld tőle, inkább add neki, hadd örvendjen szegényke, nézd, úgy lobog rajta, mint a lángvirág!

Vasárnap! Szánnal, csengős szánnal megyünk Luluért az állomásra. A lovak gyeplőjét Jenő tartja. Ült már kedvesem csengős szánon? A hatalmas téli csendességben hangtalanul siklik a szán. Ezért, hogy jelezzék érkezésüket, csengettyűket kapnak a lovak. A csilingeléstől vidámabban trappolnak, leszegett fejjel, mint akik zenére járják. Rajtunk báránybunda, lábunk alatt meleg tégla, arcunkat pirosra csípi a hideg. A távoli mezőkön, fátyolos köd ül már a láthatáron. Itt még a napfény szikrázik a havon és a lovak minden dobbanására zengenek a csengők. Suhanunk, siklunk a télben. Jenő biztos kézzel irányítja a lovakat, néha-néha hátranéz ránk. Akkor én, tudatosan eszméltem rá, hogy – rám ragyogó mosolyától, – álomszerű áhítatos örömet, kézzelfogható boldogságot érzek.

Lulu csakhamar beilleszkedett nálam. Jenővel is megkedvelték egymást. Lulu ráért. Ő, pihenni jött. Én dolgoztam, főztem, szőttem, tettem, amit kell. Ők, mint afféle vidám pajtások, ugrattak engem. Cinkosok lettek. Sokára vettem észre, sokára, hogy ezt már nem lenne szabad. Eleinte annak örültem, hogy ők ketten megértik egymást, hogy Jenő szórakoztatja a „kis beteget”. Hozott neki kávét, vajat, csokoládét, kakaót, szalámit, amit akkor még a boltokban nem lehetett kapni. Jenő is csak a vámos barátjától szerezte, így jutott hozzá. Lulu? Olyan természetesen vette tőle, mint akinek ez, jár.

Esténként, míg én szőttem, ők kártyáztak. Nagyokat nevettek. Lulu tapsolt, ha nyert, duzzogott, ha veszített. Ezért Jenő, engedte nyerni. Ilyenkor Lulu táncra perdült örömében:

– Menjünk el a bálba! Ugye Jencike megtáncoltatsz? Na! Most is táncolhatnánk! Gyere, forgass meg! – és felrántotta ültéből, és forgatta maga körül az én Jenőmet.

Én, úgy lettem csendesebb, ahogyan ők egyre vígabbak. Arra gondoltam, hazamehetne már Lulu. Ettől, bűntudatom lett. Elűzném a kishúgomat? Nem szeretem? Gonosz vagyok! Mégis, egyre azt akartam, menjen el. Egyszer nem zavart, másszor terhemre volt. Gyötrődtem. Elmentem gyónni. Istenem, add, hogy szeressem a testvéremet!

Térdeltem a hideg kövön, és nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Valami azt súgta, ne várakozzak, inkább siessek haza.

Az ajtót be se zárták, a lépteimet észre se vették, a mozdulatot abba se hagyták. Szinte vártam ezt. Beteljesedett a gyanúm, amit nem tudtam idejében elhárítani.

Nem kiabáltam. Újra kimentem, erős kopogással, zajos ajtócsapással riasztottam őket.

Jenő azt se tudta, mit csináljon. Tehetetlenül toporgott, kínjában nevetgélni próbált, köhécselt...

Ó, csak egy kicsikét, csak egy icipici bocsánatkéréssel próbálta volna enyhíteni a helyzetet, de nem. Semmit sem szólt. Se Luluhoz, se hozzám. De mit is mondhatott volna?

Lulu? Na, ő megtalálta a hangját. Rám támadt. Kiabált. Bár ne tette volna.

– Mit vagy úgy oda? Éppen csak megölelt, nem történt semmi! Azt hiszed kell nekem egy ilyen vidéki senki? Játszani, – talán. Fújd fel, nekem nem kell. Tedd a füstre, légy vele boldog, egy senkivel! Mit eszel rajta, ez még csókolni se tud!

Jenő, akkor vette a kabátját, akkor ment el, – gondolom csöndes kétségbeeséssel, – szó nélkül. Lulu alázta meg, úgy, mint még senki, soha. Én? Hallgattam, a bánat az szótalan. Mindkettőjükben csalódtam. Nincs már szeretőm se, nem vagyunk már jó testvérek se.

Ám Lulu, estefelé, mintha mi sem történt volna, – már könnyedén, kedvesen –fordult felém:

– Na elmegyünk a karácsonyi bálba?

Bálba, – én? Ássam el magam, hiszen megcsaltak! Aztán az a „csakazértis” életösztön kerekedett felül. Miért ne?! Ennél rosszabb már nem történhet velem. Mit vegyek fel? A kis fekete ruhámat. Lulu a lángvirágos pörgős-forgós pirosat. És elmentünk a bálba.

Jenő, sokára, késve, de eljött. A lassú tangónál kért engem táncra. Táncoltam vele. Homlokába hullt a haja, nem láttam a szemét, csak a tenyerét éreztem. Az érintése nem olyan volt már, mint azelőtt. A tánc végén megszorította a kezemet, meghajolt és Lulut kérte fel. Mondott neki valamit, majd együtt indultak kifelé az udvarra. Milyen a szokás! Azonnal felkaptam Lulu kabátját és vittem utána, hogy meg ne fázzon, amikor az ajtóhoz érve, meghallottam a lövést. Két pisztolylövést a sötétben. Láttam a lángját. Jenő előbb Lulut, majd magát lőtte szíven ott, azon a karácsonyi bálon.....

A vámostól lopta el a fegyvert, azzal tette.

Látja kedvesem, ezt a falvédőt akkortájt – úgy harminc éve, – szőttem. Ezt a lángvirágosat, ezt vigye, ebben él ez a mese. Talán majd minket is megemleget, ha eszébe jutunk róla.

... Nahiszen, a kávénkat meg elfelejtettük! Nem baj, teszek a tűzre ebből a jó száraz fenyőfából, azonnal megmelegszik annál, ha elhűlt azóta...

Fotó: Image by nikitabuida on Freepik