„Zúg az erdő, zúg a nádas

 A fekete éjszakában,

 üthetitek a nyomomat

Utánam a fergeteges fellegekből Vihar támad!”

Egész nap ezt dúdolta, míg a szénát kaszálta. Háború van. Neki is ott kell lenni.

 Az elöljáróság, jegyző, a tanító, a pap: szent kötelesség a haza védelme.

Még csak tizenhét éves. Magas, vékony, izmos. A tekintete nyílt, őszinte. Az arca lányos, azt mondják, nem hiába anyja kedvence, ártatlan. A társaságban is a lányok kedvence. A bálban szívesen táncolnak vele, udvarias, kedves modora, na és a humora, a szójátékok, a tréfák, a társaságot jókedvre hangoljak.

   Most egyedül dolgozik. Kaszál. Elfárad. Már egy hete rá van bízva a tanya. Kapálni kell a tengerit, kaszálni a lucernát-meg az állatokat ellátni. Etetni, itatni.

A bátyja katona a debreceni huszároknál szolgál. Olyan lovat kapott, mint egy tiszt. Úgy ült rajta megcsodálták. Szerette, beszélt hozzá, tisztán tartotta, a ló mintha értette volna. Ha csak lehetett, meglátogattuk. Büszkék voltunk rá.

Melegen sütött a nap. Délfelé járt az idő. Kiegyenesítette a derekát, szétnézett, várta húgát, Zsuzsit az ebéddel messziről virított a piros kendője. Örömmel várta. egy orgonabokor hűvösébe ültek le. -Ügyes vagy már épp megéheztem. Jót főztél. - Nem én, most anyánk főzött.

Egy pillanatra elfordult. - Jóllaktál? Mert levelet hoztam. - Nekem? -Igen nézd meg, vette ki a zsebéből. - A fiú kibontotta. Felkiáltott: - Tudtam, a behívó. Ezért volt a rántott hús, az uborkasaláta, anyám tudta nem leszek jókedvű a behívótól. Nem mintha szerettem volna a mezei munkát, de annak örültem amikor a dűlőútról végignéztem a rendet, amit kaszáltam, elégedett voltam: Megtettem, amit kellett, de elmenni parancsra ölni, harcolni olyan dolgos férfiakat elpusztítani, mint én, vagy a bátyám, az a haza védelme? Én is eleshetek. Gyermekkoromban arra neveltek, hogy jó gazda legyek: dolgos, a bibliai tíz parancsolat. Azt kellett követni. Azt sem tudom, miért kell annyi katonának meghalni. Akik parancsolnak azok otthon a jó biztonságban élnek.

  Értem én. Csak, ha el akarják venni a hazát, az otthonunkat, a békénket. Akkor kell a fegyver, lőni és győzni. Annyi ereje kinek van? Ilyen kicsi országban! Azt mondják, a királynőt megölte egy elvetemült gyilkos, azért van háború. Bosszúból kell ölni! Nem vagyok bosszúélló, lehet, hogy ez baj.

Míg anyám sírdogálását hallgatom: - Mennyire vártalak, mennyire szeretlek kisfiam, és elvisznek tőlem.

A sorozáson a többiek dalolva mentek, mint akik bátor katonák. Mi az országúton meneteltünk, én gyakran a gyalogjárón minket kísérő asszonyokat, lányokat néztem. Anyámra mosolyogtam, bátorítani szerettem volna. Hallottam a szavát. - Becsüld meg magad kisfiam, írjál, ha tudsz, hadd tudjunk rólad! Én nem daloltam, igaz, nem is ittam, ők attól lettek bátrak talán.

 Kaposvárra irányítottak bennünket. Bár nyár vége volt, de hűvös, esős, szúnyogok, szél, rossz idő. A ruházatunk nyárias, fázósan dideregtem. Néhány nap múlva már a hideg is kirázott, nem volt étvágyam Mi van? Beteg lettem? A doktor azt mondta, maga fiam maláriás. Kórházban tudják meggyógyítani. Így kerültem Budapestre, kórházba. Nyolc ágyas kórterembe. katonák feküdtek az ágyakon. Akik között voltak sebesültek is, de a katona, ha egy kicsit jobban érzi magát már inkább viccelődik, nem jajgat. Igyekeztem jól viselkedni, de bizony amikor a levert, a magas láz, amiatt elvesztettem az életkedvemet.

A nap fénypontját a reggeli lázmérés, Viola kisnővér jötte jelentette. Viola alig volt idősebb nálam. Önkéntesen lett ápolónő. Így szerette a hazáját, hogy addig nem járt gimnáziumba, míg szükség volt a segítségére. Nem tudom miért volt hozzám kedves, de amint belépett intett egy köszönést. Mosolygot. Lehet, hogy azért tüntetett ki a figyelmességével, mert egykorúak voltunk? Az is igaz, hogy én kezdtem a beszélgetést. Vékony, karcsú, derékig érő szőke haja befonva, kék szeme ragyogó tekintete! Nem szentségtörés, de mintha maga Mária lépne az ágyamhoz. Ilyen szép kislány nincs több az egész világon!

A törött karú hadfi, szóvá is tette, hogy többet foglalkozik velem. Viola azt mondta: - Nem látja milyen beteg, estére mindig felszökik a láza!

 -Na, ha hozzám jönne nővérke az enyém is az égig szökne.

 Nevettek, jó indulatú csipkelődések voltak. Legtöbbjük nős volt, egy-két kisgyermeket hagytak otthon.

Aztán vége lett ennek is, lábadoztam, már a folyosón sétálgattam. Ott beszélgettem Violával, ha volt pár szabad perce. Aztán szólt az orvos, hogy néhány nap múlva elengednek. Két hét szabadságot kapok.

Mit éreztem? Egyszerre örömet és fájdalmat. Anyám miatt örültem, De akkor nem látom többé Violát. Az első igazi szerelmet, soha többé. Még a kezét se fogtam meg. Délután a folyosó kanyarulatában félrevontam Amikor megtudta, hogy elmegyek, akkor ő fogta meg a kezemet: - Isten segítse édesanyjához, legyen egészséges és boldog! A hangja fátyolos volt, a szeme könnyes.

Jövés-menés járkálás közben valaki rászólt Violára: - Nővérke nincs dolga? Még rám nézett és abban a pillanatban megpuszilt. Gyámoltalan bátorsággal az arcomat érte.

Úgy eltűnt mellőlem, mintha ott se lett volna. A sírás akkor ért utol.

A kórteremben csöndese énekelt a cigány, akinek a szemével lett végzetes baja.

Bánkódott mert nem látja a kottát. Mi lesz vele, ha nem tud zenélni?

Szép, mély baritonján szinte csak suttogta az én dalomat: - Zúg az erdő, zúg a nádas a fekete éjszakában, üthetitek a nyomomat, utánam a fergeteges fellegekből vihar támad.

Zúg az erdő, zúg a nádas.

***

Fotó: Fortepan