Vasárnap délután, Katus a kapuban állt, a háza előtt. Megszólított:

-De jó, hogy látlak, éppen rád gondoltam. Te megértesz engem, hiszen együtt nőttünk fel, itt, ebben a mi utcánkban. Veled lehet beszélgetni. Van egy kis időd?

– Gyere, üljünk le ide a kispadra. El kell mondanom valamit. Láttam ma délelőtt Bokor Juliskát. Emlékszel még rá? Régen láttuk egymást. Itt velünk szemben lakott, látod, abban a szép magas, piros cserepes házban. Az a ház, itt abban az időben, a mi utcánkban nagy újdonságnak számított!  Most már a legtöbb ház ilyen, meg még rangosabb. Járta a szóbeszéd, hogy miből telt rá, mikor azt a házat építtették Bokorék, ide a sok kis guggonűlő házikó közé. Ma már, csak az öregek lakják, Juliska ritkán jön haza az apjáékhoz, mióta azt a városi házat megvették neki. Az emeletest!

-Na, szóval, örültem, milyen jó, hogy látom! Majd átjön, mint régen. Már alig várom. Elbeszélgetünk. Azelőtt régebben, sokszor átjött Itt nem unatkozott senki. Nálunk tele volt a ház . Sokan voltunk. Együtt laktunk, öregapámék, a szüleim és mi, a gyerekek Négy gyerek.

Te már nem emlékszel, tudod én voltam a legkisebb, azt mondták rám, Katus, az a kis vakarék. A többiek után, váratlanul jöttem a világra. Majdnem azt mondtam, ajándékként. De ezt csak később gondolták, mert anyám eleinte még szégyellette is, hogy a három nagyobbacska után, így járt. -Ni-ni, hát ezt meg, hogy hoztátok össze? Az efféle megjegyzésekre, mit lehet mondani? Csak annyit, hogy ahol három jóllakik, a negyedik se hal éhen. Na, igyekeztem is, hogy meg ne bánják a létezésemet, ebben a nagy nincstelenségben. Énrám, minden munkában lehetett számítani. A két bátyámmal sem sok baj volt, azok dolgoztak zokszó nélkül, de a nővérem Veron, mindig panaszkodott. Hogy ő, már a templomba se szeret menni, a többi lány közé, abba a régi, kék ruhájában. Szégyelli Bokor Juliskától, annak milyen szép új ruhája van megint. Az ides, haragudott:

-Te csak ne panaszkodjál, még így is te vagy a legkülönb. Csak menjél te emelt fővel, nem szégyen a szegénység. Nem lustaságból lettünk szegények, hanem ilyen a világ. Megnyomorítanak bennünket. Hiába dolgozunk, ha elviszi az adó. Szegénynek születtünk.

Katus megigazította a fejkendőjét. – Ráérsz még egy kicsit? - kérdezte.

  -Na, akkor figyelj. Tudod, afféle: „szegények vagyunk, de jól élünk” fajta volt a miénk, akár jómódúnak érezhettük volna magunkat. Ám az ember felfelé vágyik. Jobb ház, szebb ruha, több pénz. Ha Veront nem hallom, hogy ez szegénység, én, soha nem éreztem volna rosszul magamat.  Azt hittem, hogy élni, csak így lehet. Sok dologgal. Még büszke is voltam, ha ”hótt fáradtan” hazatérve, esténként megdicsértek, a szorgalmamért. Ó, még ma is bűntudatom van, ha nem erőn felül teljesítek.  Hasznáról, - sose beszélünk. Csak a kötelességről.

 Így mentek el a napok, a hetek, az évek. Dologgal. És mit hoztak? Tisztes szegénységet.

 Anyám sóhajtozott, hogy:

-Hallja János, a lányoknak új ruha kéne. Itt az ősz, mennének ezek is a bálba, korzóra. Mint a többiek. Ezek se alábbvalóak. Miből telik ezeknek a Bokoréknak? Úgy járatják Juliskát, mint egy kisasszonyt

-Hagyjál engem békébe Bokorékkal, -kiáltott apám haraggal, hiszen az a Pista olyan lusta, mint a kutya. Láttad te már ezt, hajnalba felkelni? Aha, ha a vásárra megy. De nem dolgozni. Kupec. Kupeckedni azt tud. Megvesz két-három kis rúgott bornyút, hazahozza, kiviszi a hajlatba, kipányvázza, feljavítja, kétszeres haszonnal eladja. A kukoricája meg térdig gazba. A szőlője felkötetlen, burjánzik. Hogy nem sül ki a szeme! Ad, vesz. Kettőért vesz négyet, viszi a hajlatba, ami nem terem mást, csak gyenge kis gyepszénát. Azon tartja őket. Azután viszi a vásárra, oszt van pénz. Abból van Juliskának selyemruha. Milyen pénz ez? Kupeckedéssel, dologtalanul szerzett. Becstelen.

-Selyemruha, az még semmi. Azt látta volna maga, hogy mennyi téglát vett, amikor elbontották a régi malmot, ott a sóstói útfélen? Olcsón vette, bagóér adták. Ott lebzsel Bokor Pista, a községháza előtt, lát, hall, megfogja a szerencséjét.  Hozta a sok téglát. Mink is hozhattuk volna. Hozhatta, aki akarta, olcsón. Tudja maga, mit akar ez abból csináltatni? Házat. Téglaházat. Jobbat, szebbet, mint a másé. Piros cserepes téglaházat. A kis Tóth vállalta fel, a fiaival. Azok kőművesek. Két üszőt meg malacokat ad nekik érte. Háza lesz. Dolog nélkül. Új háza. Majd lenéz minket, evvel a miénkkel. Még majd nem köszön, úgy fenn hordja az orrát. Tavasszal kezdik építeni.

-Háza! De milyen háza? Szebb, mint a miénk, igaz? Piroscserepes? Nem ázik be? De az úristenit, Bokorpista egy kapavágást se tett érte. Lesz azon Isten áldása?  Lesz egy nyugodt éccakája? Dolog nélkül, veríték nélkül szerezte. Na, te csak várd ki a végét! Könnyen jött, könnyen megy!  Mink csak dolgozzunk, ez a biztos, ettől a nyugodt álom. Tisztes szegénység a miénk. Ha nem köszön, ne köszönjön, ki bánja! De tik mindenkinek köszönjetek. Az a megbecsülés jele. Az adjonisten, meg az isten megáldjon

Apám, most felriad az okításból, és visszatér a Bokorék házához -Hé! Neked tán kéne egy olyan ház? Miért? Szégyelled ezt a miénket?  Meg ne lássam majd, hogy ott ácsingódzol, bámulod! Új ház! Cserepes, nem nádas! Majd valamék’nap kitapasztom ennek a miénknek az alját. Nem sárral, malterral. Ha egy kis eső talál lenni, mindjárt mállik ez a régi vályog. Kevés töreket tettek bele az idesapámáék, annakidején. Kikopik, kiporlik.

     Szinte hallom még, sóhajt apám, legyint, majd felemeli a hangját: -Na, allómars, lefeküdni, aludni, nem égetni itt a lámpát, pocsékolni a petrót. Vár a kapa, hajnalba. Megyünk a Vadasba, feltőteni a krumplit, azután a tengerit is fiókolni kéne már, a Paptagba.

Előbb csendesen pihen, majd mocorogni kezd, dörmög, motyog az ágyban, mintha csak úgy magában, de mi tudjuk, nekünk szánja. Így hát lapítunk, nem merünk ellentmondani, nehogy felbosszantsuk.

-Új ház. Miből. Még mit nem. Nem vagyunk mink ingyenélő kupecek.

-Na, jól van már, ne morogjon, ki mondta magának, hogy nekünk nem jó ez a miénk, senki se mondott olyat, -csendesítve szól rá anyám. - Jobb vóna aludna, de tudom én, magát is bosszantja.

-Mit tudsz te, mi bosszantana?

-Az új ház, a Bokoréké.

Ettől, vagy mitől, apám, egyre jobban belelovalja magát a méregbe. Nem, hogy elaludna, már felül, leszáll az ágyról, nem akar lámpát gyújtani, vaktában matat az asztalon, a sötétben nem leli a poharat, csak a kancsó akad a kezébe, hát olyat tesz, amiért minket megszidna, a vizeskancsóból iszik.

Persze, az első korty torkára szalad, mellé nyel, krákog, köhög, tüsszögve fekszik vissza. Mitől, a víztől lett fátyolos a hangja? -Mondok én valamit, halljátok! Bokoréknak új ház? Hát, csak hadd űzze őket a pénzük nyugtalan lelke. Osztán, tik csak üljetek meg, a seggeteken. Nektek arra legyen gondotok, hogy ez az otthon, csak ez el ne hagyjon benneteket…ha én eccer elmegyek közületek.

-Az idő elszaladt- sóhajt Katus. Apám, anyám, kiköltözött a temetőbe, Veron férjhez ment, a fiúk megnősültek, ám én, a kis vakarcs, én nem tudok elszakadni gyermekségem hajlékától. Őrzöm. Itt jó nekem, idehúz a szívem. Ennek az ámbitusára felfut az estike kék virága, kemencéjében megsül a kenyér, ajtaja előtt hajbókolnak a rózsák. -Ősszel-tavasszal körülmeszelem, ahol kell, megjavíttatom, toldozom-foltozom. Az alját is kirakattam téglával, csak megmaradjon. Ma délelőtt, hogy esett az eső, ez alól a nádfedél alól hessegettem volna el a verebeket. Már szétszedik ezt a régi nádtetőt, ide fészkelnének, bebújnának közé, ha hagynám. Az ősszel meg kell csináltatnom a tetőt, be ne ázzon a télen.

De mit is kezdtem?

-Ja, persze, Juliska! El ne felejtsem! Na igen. Épp ott hadonászok a seprűvel, amikor szemben, a másik oldalon kit látok, hát Bokor Juliskát. Régóta nem láttuk egymást. Megállok, várok, mondom, hadd köszönök csak, nagy örömmel, - neki Már mondanám: -Csakhogy látlak, csakhogy látlak!

Igen ám, de Juliska az esernyőjével, nehezen térül-fordul, alig tud az autójából úgy kikecmeregni, hogy az a drága pénzen vett ruhája, göndörített frizurája, az esőben, meg ne ázzon.

Énrám csepereghetett az eső, az én ruhámnak nem árt.  Majd megszárad. Inkább azon mérgelődtem, hogy a verebek, közben mind visszaszálltak az eresz alá.

Katus most, vádlón mutogat, át a túloldali cseréptetős ház irányába:

-Ő meg? Na mit gondolsz! Csak úgy suhant befelé. Köszönni? Azt nem. Pedig látott, de úgy tett, mintha nem. Felém se nézett Juliska, …felém se nézett.

Katus sóhajtott, a karomra tette a kezét: - Na, Isten megáldjon, megkönnyebbültem, amiért meghallgattál... 

Feláll a kispadról.                                                              

Elindul, pár lépésre megáll, homlokára csap: - Tán azt hiszi, irigy vagyok?

Ezzel bement.

Még visszakiáltott: -Irigy rá, a nyavalya

Az utcaajtó csattant, mint az ostorcsapás.

 Csivogva fröccsent a levegőbe, a megriadt verébsereg. Átrepültek a Juliskáék cseréptetős házára, ott tollászkodtak, majd csöndes pityegéssel újra visszasurrantak, befészkelődtek a nádtetőbe.

A megtépázott ereszből, apránként hullongott, a kirugdalt nádtörmelék.

Fotó: Fortepan / UVATERV

József volt az én üknagyapám. És a kisház volt, egy szoba, konyha, az én gyermekkori meseházam.

Erről a házról kaptam tegnap, egy emailt a szülőfalumból a régi baráttól: - Képzeld, az új gazda lebontotta azt a régi kisházatokat….

Ükapám, Pásztor József, ő az 1830-as években, a fia, a dédapám szintén Pásztor született 1850-ben, és annak a fia? Na most elérkeztünk nagyapámhoz, aki természetesen Pásztor József születette 1875-ben. Minden fiú ugyanitt lakott, a szüleivel.

Mikor ez a József legénysorba cseperedett, megnősült elvette Csizmadia Zsuzsánnát. Öt gyermekük közül hármat felneveltek. Három lányt. Zsuzsannát (1903), Rózsát (1905), aki az én anyám, és Terézt. Ő olyan kis maradék volt, mert a háborúban, 1915-ben. tíz évre Rózsa után született.

Az én gyermekkoromban, sokat volta itt a mamáéknál. Volt egy szépen berendezett, úgy nevezett „nagyházuk”, de az élet itt folyt a kis házban. Macska aludt a díványon, és a nagy fehér komondor őrizte a bejáratot a konyhaajtóban, hátha kap egy jó falatot jutalomból. Meg is érdemelte, mert a mama, ha csirkét akart fogni az ebédkészítéshez, csak rámutatott a kiválasztott jószágra, és a Buksi egy pillanat alatt már rátette a két lábát, úgy várta a dicséretet.

Kicsi házban is lehet jó érzésekkel élni? Ha láttál már filmeken eszkimó családot a picike igluban boldogan élni, akkor ne is csodálkozz, ha nekünk jó volt itt lakni.

Az egész családi történet úgy kezdődik, mint a mesék. Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen az 1800 -as évekbe élt egy jóravaló juhászlegény PÁSTORNAK Pásztor Józsefnek hívtak a foglalkozása után, akinek sok juha volt, de nem volt háza. Sátorban lakott, mint a többiek, a Sátorkertben. Szeretett egy szép lányt, Linát. Már pedig úgy nem lehet megnősülni, ha nincs az asszonyt hova haza vinni. Ezért aztán – ez is mesébe illő,- eljöttek a cimborák, na József jöttünk házat építeni. A falu legszélén elkerítettek egy nagyobbacska udvart a juhoknak, és az utcai fronton, hamarosan készen is lett a vályogból felrakott ház. Ház? Házikó. Égre nyíló ajtaja a konyhába vezetett, onnan léphettek be a télen kemencével melegített szobába. Padlása is volt, amit náddal fedtek be, és galambokat tartottak odafönn.  József megházasodva, már volt hajlék, ahova Linát vigye. Jó hely volt, a falu szélén. Mindennap kihajtotta a juhokat a közeli legelőre. Oda, a Kálló folyó kanyarulatához. Amikor eljött a dél, az asszonyka kivitte az ebédet.

Ha   három emberöltő időt végig gondolok, bizonyára boldogok voltak. A kis ház előtt kövesút vezetett, nagy szekerekkel jártak arra a Nagyvárad piacára zöldséggel, az újfalusi állatvásárra, de Debrecen az sem volt messze, ha vásárolni akartak.

Egyszerre, pár év után csak azt látom új szomszédság lakik utca hosszat az út mindkét oldalán. Már itt is megnőttek a gyermekek. A kis Lina felnevelte, és kiházasította őket. A kis házhoz hozzátoldtak egy kamarát, terménynek, élelemnek, annak- aminek. A nagyfiú otthon maradt, és ő is házat épített az udvar másik végébe. Nagyot, tornácosat az utcára néző két ablakosat. Na, ennek is József nevet adták, ő volt Pásztor József, aki az én nagyapám. Akkor már nem juhokkal, - mert a szomszédság elfoglalta a jó legetető mezőt, -hanem nehéz paraszti munkával keresték a kenyeret. Volt föld, a József anyja gazdag lány volt.

               A kis ház lehetett már akkoriban 1930 körül, vagy százéves, de állta a sarat. Ha lehetne megfognám a kezedet, és odavezetnélek a ház elé. Hogy Te is láthasd, amit én láttam. A nap odasüt az üveges ajtóra, amit egy nagyvirágos könnyű függöny véd a legyektől. Az ajtón belül azon a kicsi helyen épp elfér a nagyapám egykori katonaládája, amibe most a cipős kefék, laknak.  De nagyobb haszna, hogy azon- egy régitakarón üldögél a mama. Ott tisztítja a zöldséget a levesbe, vagy kukoricát morzsol, vagy amit éppen tennie kell. Nagyon alkalmatos hely ez innen látja mi történik idebent, és azt is ami az udvaron. Ellenőríz! Beleszól. Irányít. Dohog. És ha van rá oka, elneveti magát, kacag jóízűen. A mamának mindig igaza van. Mert ha kell, a mama még ma is fölszalad a létrán és a padlásról lehoz egy fél zsák kukoricát. A mama együtt lakik két lányával, azok családjával, a harmadik lánya az én anyám, mi egy másik közeli utcában lakunk. Vendég vagyok nagyanyámnál. Nem engedi, hogy megpusziljam: - Ilyen öreget, nem kell már csókolgatni.

 A konyhában mindennek van helye. Mindig mindent oda kell tenni. Ez ad békességet, semmit sem kell keresni. Itt főz Teruska, pontosan délre, amikor hazajön az ura a hivatalból. Jókedvet, derűt hoz.  Dalol. Szép tenor hangján:” Nádfedél, faluvég, eljutok-e haza még. Ő megpuszilgat megölelget, ő az apám öccse, a nagybátyám. Szeretem ahogy énekel. Az a látszólagos lezser könnyedsége, vigasztalóan hat rám. Nem úgy a mamára, aki, mint anyós nem becsüli sokra az irodai munkát. Az nem munka, csak a paraszti élet, a kaszálás, a kapálás, a szántás. Az, hogy pénzt hoz haza, azt nem sokra tartja, pedig nekik annyi adót kell befizetni, hogy szinte csak arra dolgoznak. Nagyon becsületesek. Igen, ennivalóra nem költenek, azt megtermelik, de amikor az adót kifizetik nem marad szép ruhára, cipőre való pénz.

Gyermekként hallom, hogy szegények vagyunk, de nem fogom fel, nekem meg van mindenem, ha ott lehetek náluk...  Biztos, hogy boldog voltam. Ezt a családi együttlét tette. Hogy részem volt benne. Névnapok, ünnepek, itt vannak velem.  Boldog vagyok, a kis házban.

               Menjünk be a szobába. Az ajtóval szemben a falon egy nagy tükör. Ferde síkja előre dől, az egész alakomat mutatja. Mögötte papír hengereket tartanak, amik szabásminták. Azokat veszi elő Zsuzsika néni, ha ruhát varr a családnak. A tükör alatt egy dívány, előtte asztal, székekkel. Az ajtó mögött a mama ágya, a másik sarokban a Zsuzsika néni fekhelye. Ó, el ne feledkezzem az ajtó mellett kerekedik a kemencéről. Meg egy sifon is áll az ágy végéné, a ruhásszekrény. Akárhányan vagyunk, mindannyian le tudunk ülni, beszélgetünk. Egy kis vörös bor, pogácsa vagy foszlós kalács mellett.

Az otthon illata lengi be a kisházat. Hát persze, az udvarra néző ablak alatt van a komód   Négy fiókkal.. Ez a komód a titkok rejtekhelye. Egyszer megmutatta Teruska az ő kis titkos szépítőszereit. Egy kis kerek, rózsás púderdobozt, egy tégelyben a tejkrémet, -amit a patikustól vásárolt, - és a kölnivíz a 4711-es kölnivíz, ami szerényen illatozott, ha felöltözve együtt mentek az urával a dalárdai bálba. És tőle kaptam, -neki már szűk volt, az első csipkés melltartót, amitől egészen nagylánynak éreztem magam. És amikor a férje a Dalárdával Hamburgban énekelt, ő is elkísérte onnan manikűrkészletet kaptam, és egy piros ridikült... Engem ő tanított a nagylányságra. A példájával.

Egész élete egy nagy csalódást hordozott. A tanítónő eljött, hogy írassák felsőbb iskolába, mert nagyon ügyes, de azt mondta az az irigy nagyanyja, - akit én már nem ismertem-: Hogyisne, akkor úrinő lesz és lenéz minket!  Ez a vénség a mama anyósa, ő parancsolt a házban. Egy mondatával tette boldogtalanná az unokáját. (Ettől kezdve, nem lenézte őt az unoka, hanem gyűlölte) Aha, a szava szent volt, még csak nem is szóltak róla többet. Igen, itt kellett volna a fiának, beleavatkozni, mint a Teruska apja, ellentmondhatott volna az anyjának. A fia, az én nagyapám sohasem szólt az anyja ellen. A lánya mellé állhatott volna. De az anyjáé volt a föld, a tanya, a gazdaság. Ezért nem akart vitát? Félt az anyjától.  Talán még azt is szégyellte, hogy a feleségét szereti, az anyjánál is jobban. Keveset beszélt, ha gondja volt hallgatott. Csak az a büdös pipa, azzal hallgatott. Ha a feleségét megbántotta a vénasszony, a papa csak annyit mondott: - Hadd rá Zsuzsánna, mintha nem is hallottad vóna. Így tanult meg hallgatni, meg felejteni az én mamám. A papa az első világháborúban vett részt, négy évig. Addig, hogy bírta a mama az együttélést az anyósával? Hogyan? Tűröm fűvel, ahogy a férje tanította.

 A papa katonai leveleit a kisház kamarájában találtam meg. Volt az ajtó mögött felakasztva egy régi téka, amiben valami után kutattam, és sok-sok rózsaszínű tábori lap bukkant elő a régi iratok, könyvek közül. Mindegyiket elolvastam: Szeretett kedves feleségem!  és a vége: A te sírig hű, szerető férjed! És ez nem csak szokásos szócsoport, ők igazán szerették egymást.

Lebontották a kisházat! Lebonthatták. Amíg emlékezem, addig ott áll. Ablakában muskátli virul. Egyszer ott aludtam a kisházban. A szobában, amelyikben a mama csendesen egy sóhajjal elment, egy régi nyári éjszakán, az angyalok közé.

Felnőttem, elkerültem otthonról, vendég voltam a kisházban. Este megkérdezték, alszom-e a mama ágyába? -Hát hogyne, mint kiskoromban, szívesen.

…és olyan volt, mintha a mama ölében aludnék.

**********

Fotó: Pinterest / Renais Sanz

-Te itt vásárolsz? Én még sose jártam itt. Na, nézzük csak, ebben a szupermarketben mi mindent lehet itt kapni? Régen, a drogériába mentünk szépülnivalóért, kamilla, tejkrém, illatos szappan, ilyesmikért.

Mennyi sok kencefice. Azt se tudom, mi mire jó. Lemosó, felmosó, estére, reggelre, meg a csoda tudja mik. Egyiknek szebb a doboza, üvegje, tégelye mije, mint a másiknak. Ha kiürül, ezeket hova teszik, csak tán nem kilökik a szemétbe. Pedig hátha még jó lenne valamire. Mennyibe kerültek ezek?

Mindenből sok van itt, több mint kéne. Fogyasztói társadalom. De ha nem is kell? Akkor minek veszik?  Megújulnak tőle? Új krém, új pakolás, vitamin, fittnesz, mindenki szép lesz. Másnap, megint. És így tovább, nap-mint nap, a tegnapit hamar megunják, már nem okoz örömet, új dolgokra vágynak. Ez ám a pénzkidobás.

Igaz, az se jó, ha -mint az én fiatalságomban, - hogy féltünk a holnapi ínségtől, a nincstől. Sok mindenre megtanított a szükség. Mi a kevésnek is tudtunk örülni. Mondjuk, egy szappannak.  Egy Caola szappannak.

Emlékszem a háború után az ötvenes években történt. Nem volt akkor a boltokban, semmi. Még szappan se Sokáig csak a magunkfőzte háziszappannal mostunk, mosakodtunk. Nem habzott, illata se volt.

            Egyszer szól Eszti, a boltos, hogy várjál má’ te, majd mondani akarok valamit.  Látom én, hogy cinkosan int a szeme sarkából. Na jó, én várhatok.

 Amikor elfogytak a vevők, akkor a kezembe adott egy kis csomagot, hogy ebből csak egyet-kettőt kapott, tegyem el, majd otthon bontsam ki, meg, hogy kettőötven lesz az ára. Na, jól van kifizettem. Találgattam, mit kaptam a pult alól, hát, egy Caola szappant. Azt a háború előttit, az a jószagút.

 Na, megörültem! Azt hiszed talán mindennap használtam? Hogyisne! Csak ünnepen mosdottam én avval. Utána betettem a fehérneműk közé a sifonba.   Féltve őrizgettem. 

 De az illata! Ha hiszed, ha nem, biz’isten, a szaga végig ugyanaz volt. Az a finom, tudod, az az ünnep-illat.

 Hát, ennyit az igazi örömökről. Mehetünk. Te veszel valami fiatalnak valót? Mert én most semmit. Hiába nézem, mennyi minden van itt, de olyan illatot, mint az a régi volt, manapság, sehol a világon nem érezhetek már.

Pedig jó lenne, mert az visszahozná, hogy újra tudjak a kis dolgoknak is örülni. Lehet, hogy elveszítettem a kis örömökre való, - meglepően jóleső, - képességemet?  Ma még az sincs már, aminek örüljek, kedvem sincs semmihez.

Jaj, hova viszel, mit akarsz, ne siess, hiszen már megfájdult a fejem is!

Kávéillat! Aha! Te tudtad, hogy van itt egy ilyen hangulatos kicsi presszó?! Nahát! Kávé! Valódi aroma!

 És a sütemények! Csoki, fahéj, vanília, citromillat!  Érzed? Ide bemegyünk!

 Habos kávét kérünk! Ja, és francia krémest!

Gyere, gyere! Mennyei lesz! Ezt nem lehet kihagyni! Te mit kérsz?

Mit beszélsz? Hogy megértesz, hogy megsajnáltál? Hogy inkább menjünk Caola szappant keresni, ha annyira szerettem?

 Mi van?

Nekem szappant? Most?

Minek?

Ilyenkor? Innen elmenni?

 Ezt a kávét itt hagyni? Mikor végre örülhetek ennek a mai illatnak!

******

Fotó: Pinterest

Ha eláll az eső át kell mennem a boltba, holnap szombat, és tejet kell vennem. Nem is magamért, hanem az unokám kedvéért madártejet készítek ma, az a hűtőben nagyon finom lesz, boldogan eszegeti. Sikerült megvennem.

Sietek, meg ne ázzak. Még jól tudok futni, nem úgy, mint az a férfi, aki, lassan igyekszik, fájós lábával, a kis rokkant rolli kocsiját irányítani. Valahonnan ismerősnek tűnik.

 Addig bámulom, hogy a járdaszegélyben megbotlok. Látom, más is észrevette, olyan zavartság lett úrrá rajtam, hogy a térdemre esve, alaposan megütöttem. Fel se tudok állni a sáros kövezetbe kapaszkodom, jaj, csak a tej ki ne szakadjon… Akkor hallok egy kedves, férfihangot. - Engedje meg, hogy segítsek! Felnézek, és a rollis férfi áll mellettem. A meggörnyedt tartásomban nincs jókedvem egy kissé sértő mondat szalad ki a számon: - Vak vezessen világtalant? - kérdezem. – erre az ismerős férfi elneveti magát: - Úgy látom megőrizte azt a diákkori éles nyelvét Bözsike!

 Kezdek feltápászkodni, de nem megy a felállás. Akkor jövök rá, hogy ő, meg diákkori ismerős. A Kincses Feri.

 – Na jól van segítsen, ha tud, mondom kicsit enyhültebben.

- Próbálom felsegíteni, és a karomnál fogva húz maga felé.

De nekem fáj a térdem, és kínomban a kocsijába kapaszkodom. Ettől támad Feri jó ötlete:

- Látja ezen a kocsin van egy jó kis ülőhely, ha arra felülne, én hazafuvaroznám!

 És így tényleg segített, mert bár nem valami ügyesen, de ott trónoltam a ki rolli ülésén, ölemben a tejjel.

Mit mondjak, nevetségesen, de jókedvűen érzem magam. Feri tudta, hogy közel lakom, és óvatosan hazáig vitt.

Csakhogy a leszállás sem volt könnyű. Ahogy ezen tanakodunk, épp kilép a lépcsőházból Cilike, a házunk ifjú szépsége, aki láttunkra összecsapja a tenyerét, és felvisít:

-Bözsike néni, „Lanciával” hozza haza a szerelme! Ez egy isteni ötlet!

És már kattan az okos telefonja, a képet megmutatja. Azon én, mint szerelmesem kocsiján ülök , védőn átölelő látszólagos kedvesemmel.

- Jaj, Cilike, ez nem így van! Hiába tiltakozom. Cili kacagva megy tovább:

- Csoda cukik vagytok! - A kép címe az lesz: „Hintón járó szerelem!”  

******

Fotó: Pinterest / Gamanova Elina

    Manni, már nagylány, mindenkit ismert a falusi iskolában, az utcában, ahol laktak, és barátai voltak, mint Elza, meg Jucus, meg az összes többi gyerek, akikkel szívesen játszott. Szeretett iskolába járni, hozta a jó jegyeket, tudott udvariasan beszélni, és vigyázott a viselkedésére.

 De semmi sem tart örökké, és amikor már azt hitte, hogy ezután minden ilyen megszokottan sikerül, akkor jött a nagy változás az életében, mert apa, állást kapott a városban.

- Legjobb lesz, ha odaköltözünk, mondta apa, könnyebb lesz munkába járni, és jó, erős városi iskolában fog járni Manni és Laci.

 Igen, ha az olyan könnyű volna! Manni, nagyon, de nagyon nem akart a városban lakni, jó nekünk ez a kis gyönge iskola is, mondogatta, de hiába, a családi döntést nem változtatták meg. Tudta, hogy messze fog kerülni minden kedves otthoni helytől, a kerttől, az erdőtől, ahol játszani lehet, a barátoktól, és tudta, hogy onnan nem szaladhat át a mamájához, amikor csak kedve tartja! Máris könnyeket csalt a szemébe a mama hiánya, akivel eddig nap, mint nap, együtt voltak.

  Amikor eljött a költözés napja, Manni megnézte az új lakást, jó-jó, mondta, de ő inkább nyár végéig a mamájánál marad, egészen szeptemberig. És így is tett.

 Ez a szeptember kétszeres izgalom volt.

 Először is megszokni ezt a kertnélküli városi házat, a második emeleti lakást, és a lépcsőházi lakókat, félt találkozni sohase látott emberekkel.

Hiába volt a ház mellett park, játszótér, sehol sem volt benne a meghitt otthonos kerti búvóhelye. Még egy pad sem, amin egész nap ott maradhatna a babája vagy a könyve, mert ugye, ez a játszótér ez mindenkié, közösen használják, nem lehet kedvenc helye, mindent meg kell osztani másokkal, és ő egyedül lézengett, majd hamarosan haza is ment. Szerencsére itt van Laci, aki már negyedikes, vele együtt mentek a boltba, és együtt vitték haza a kenyeret, meg a tejet, meg amit még vettek. Ez nagyon jó volt, Lacival bátornak érezte magát. Nem úgy, mint az a Manni-forma kislány, aki előttük ment a boltból hazafelé, egyedül. Almát vitt a kosarában. Egy játékos kis fekete kutya ugrott elé. És körbe-körbe ugrándozta a kislányt. Aki megrettenve, ijedtében elejtette a kosarát. Az almák szerteszét gurultak a földön. A kutya már messze járt, de a kislány, még sem mert szétnézni, amikor Laci és Manni sietve szedegették össze az almát a kislány kosarába. – Ne félj, - vigasztalták, - már elment, csak játszani akart, nem bántani. A kislány szégyellte, hogy félt a kiskutyától, fel sem nézett, úgy köszönte meg a segítséget, hogy alig lehetett hallani. Manni büszkén nézett Lacira, de jó, hogy van egy nagytesóm!

 Reggel jött ám a nagy izgalom, az új iskola. Itt az új lakás, az utca, a park, sehol se jó, de az iskolában milyen árvának érezte magát! Ott nem volt vele Laci, aki bátorítsa.

 Az összeszokott városi gyerekek, akikkel egy osztályba került, nem tudták, hogy Manni jó tanuló, hiszen eleinte meg se szólalt, de ha mondott valamit, akkor az otthon megszokott szavait csúfolták ki.

 Manni eddig sohasem tudta, hogy ő vidéki tájszólással beszél. Ezek a gyerekek, kíméletlenül, eltúlozva utánozták, ismételték a hanghordozását.

Indultak párosával a tanító néni vezetésével át, a másik épületben lévő ebédlőbe, és ő ott állt a lépcső felső fokán, míg elmentek előtte párosával a többiek. A kislányok kettesével egymás mellett, Mannira rá sem nézve nevetgéltek. Senki sem akart a párja lenni. Ahogy szaporázták a lépteiket Manni lemaradt. Legutolsónak bandukolt, a sor végén.

Volt ebben egy kis szándékolt lassúság, amiért nem akart csatlakozni hozzájuk. Idegennek érezte őket, ha lett volna bátorsága, még haza is szökött volna, hogy soha többé ne jöjjön iskolába.

Készülődött benne a sírás, mert ahány fiú csak volt az osztályban, mind elsietett mellette, és mintha véletlenül tennék meglökték és odasúgták:

- Óma, óma, piros óma! Így csúfolták, a palócos beszédét.

A tanteremben szerencsére nem egy fiú, hanem lány lett a szomszédja.

Manni lopva nézegette, amikor a szemük találkozott, és egyszerre kiáltottak fel: -Te vagy az? Nahát, Manni el sem hitte. Ő volt Éva, az a kislány, akinek az almáját segítettek összeszedni.

Nagyon megörültek egymásnak. Manni máris otthonosabban érezte magát. Van egy szomszédja, nincs már egyedül!

Az első nap végén bátyja Laci, aki már ötödikes, Manniért jött, hogy együtt menjenek haza. Manni azt vette észre, hogy az utcán mindenütt Éva után mennek. Mintha őt követnék, egészen hazáig. Nem tudta, hogy Éva is arra lakik, amerre ők.

 Éva most megállt, kulcsot vett elő és bement, mellettük lévő ház kapuján. Hát itt lakik ő is! És ettől a felfedezéstől Manninak, - bár még most se akart ebbe a városi iskolába járni, - sokkal jobb kedve lett.

Még este is Évára gondolt mintha ebben a nagy idegenségben, ismerősre talált volna. Még álmodott is róla.

Azt álmodta, hogy Éva nyújt felé egy piros almát, és rábeszélően, kínálta: „Óma, pirosóma, ómanni, gyere velem játszani.” A vigasztaló álom hatása alatt az utcán vígabban lépegetett az iskola felé. Előre örült, hogy láthatja Évát.

 Akkor már hűvösebb lett a szeptemberi reggel, és kiskabátban indult iskolába, amit a déli melegben ottfelejtett. Délután vissza kellett menni érte.

 Szokatlan csendesség uralkodott az épületben, amikor a fogason megtalálta a kabátját. Már lassan a kijárat felé lépegetett, amikor valahonnan a zeneterem felől énekszót hallott. Manni az ajtóból visszafordult.

 Megállt, és hallgatózva figyelt.

 Hát mégsem üres az iskola, valakik énekelnek! Kik azok? Mint aki tilosban jár, szinte lábujjhegyen óvakodott vissza. A zeneterem ajtajában megállt.

 Az énekszó itt már szívdobogtatóan, tisztán, ismerősen hallatszott.

  Az otthonról ismert dallam! „Érik a ropogós cseresznye…” Manni a meglepetéstől meg se tudott moccanni. De hát ezt itt is tudják? Nem lehet ez olyan rossz iskola, ahol ezt is úgy énekelik, mint ők, otthon.

 Ez egy énekkar! Így is lehet énekelni, ilyen szépségesen?

 Most új dallam csendült föl: „De szeretnék, hajnalcsillag lenni…”

 És a folytatást Manni velük énekelte: „Babám ablakába beragyogni…hangjától a folyosó visszhangzott, ijedten abbahagyta és csak állt, nem tudott az ajtótól továbbmenni.

 Az énekszó elhallgatott, és Manni még fel sem ocsúdott, amikor vállon fogta valaki, és egy mérges hang dörögte a fülébe:

-  Hát te ki vagy, te kis haszontalan, mit keresel te itt, csak úgy besurransz ide, na és kié az a kabát, el akarod tán lopni?

Manninak elakadt a szava, úgy megrémült a mérges portás bácsitól. A zajra kinyílt az ajtó, és ő ott állt a tanárnő előtt, mint akit lopáson értek.

Ijedt zavarában egyik lábáról a másikra állt. A tanár néni, meglepődött az idegen kislány láttán: 

  - Hát te? Keresel valakit?

  - Én csak…- kezdte Manni megszeppenve.

És akkor, - mint egy mentőangyal, - kilépett a többiek közül Éva, és megfogta a kezét:

 - Tanár néni kérem, ő Manni, az új gyerek, és mi egy osztályba járunk. Egyfelé is lakunk, és portás bácsi kérem, ez a Manni kabátja, és ő az én padszomszédom.

 Majd így folytatta:

 - És tanár néni, Manni is szépen tud énekelni!

 - Nagyszerű, mondta a tanár néni, akkor lehetsz te is énekkaros, ha szeretnél.

 - Nagyon szeretnék és köszönöm szépen! - kiáltotta Manni.

   Lett nagy öröm! Idetartozik. Befogadták.

   Együtt indultak, Évával hazafelé.

Az ajtóból még visszaintettek a portás bácsinak, aki tréfásan megfenyegette őket.

  Ők pedig összeigazították a lépteiket, kézen fogva ugrándoztak:

 „Érik a ropogós cseresznye” … tánclépésben szökdécseltek hazáig.

***********

Fotó: Fortepan - Bojár Sándor

Lassan eltelt egy év, és Manni már másodikos. A régi osztálytársak mellett, újak is jöttek. Egyiket észre se lehet venni olyan csöndes, mások nyüzsgő, izgő-mozgó gyerekek.

 Manni reggelenként még be-bekukucskál az elsősök ajtaján, még puszit dob az elsős tanító nénijének, de sajnos, menni kell tovább.

 A másodikosokat nem a régi, hanem egy másodikos tanító néni tanítja, aki szigorú, és míg nem jön be szünet után, a vigyázóra van bízva az osztály. Persze a gyerekek eleinte még örültek is a szabadságnak.

 A tanító néni azt mondja:

- Jöjjön ki Incike, a vigyázó, és mondjátok az egyszeregyet. Mindenki, hangosan, kezdjétek, hadd halljam.

 -Egyszer egy az egy, kétszer egy az kettő… az osztály rákezdi. Egy ideig megy is a dolog, de akkor vagy megunják, vagy ki tudja már az okát, a rend felbomlik a kórus monoton melódiája, és éktelen lármába csap. A gyerekek a padon ugrándoznak unalmukban. Csakhogy, a tanító néni, a nagy zajra, bejön közéjük, és nagyon mérges, és nagyon büntet.

- Mi ez a rendetlenség! - Milyen vigyázó vagy te! Elhanyagoltad a kötelességedet, fekete pontot kapsz.

 - De nem fogadtak szót, hiába mondtam nekik, - panaszkodik Incike, a kárvallott vigyázó.

 –Ki volt, aki nem hallgatott rád?

 Manni, - aki bizony nem a legcsöndesebbek közül való, sóhajt egyet: - Ettől félek! Minden beírás letöröl egy régi, meglévő dicséretet, amiből Manninak így is kevés van.

Kinek a nevét fogja mondani Inci? Ki volt a rossz?

 A vigyázónak, - ha nem akar ellenséget, - választania kell. Akárkit nem lehet. Mert ugye van, aki számít Incikének, mint Sári, akinek boltos az apukája, akkor ő, nem hozna több cukrot. Számít Szilvike, aki mindig ad a kakaós kalácsból, számít Kati, akivel együtt jól lehet bújócskázni, na és főleg nagyon számít Jucus, aki a legverekedősebb, akinek a bosszújától fél a vigyázó. Ezeket nem lehet bemondani. Kit árul el Incike, hát csakis azt, aki „úgyse számít”.

  Mint mondjuk, Mannit.

Manninak nincs kakaós kalácsa, nincs kockacukra, nincs kölcsön adható új labdája, Mannit be lehet mondani. Amikor megkapja magatartásból a beírást, Manni csak megrándítja a vállát:

- Egy beírás nem a világ, jó tanító többet is ád.

 Hősködik, mint aki bátor. De ez csupán tettetés. Igazából Manni másodikban egy reggel se akar iskolába menni. Anyám, milyen jó volt elsőben! De ebbe a feketepontos másodikba, jaj, nagyon nem akar járni. De, iskolába menni muszáj, és ami elkedvetleníti, hogy ezután a tanító néni pont Jucust tette meg, örökös vigyázónak. Tudta ám a tanító néni, hogy így Jucusra nem lesz gondja, ugye, aki vigyázó, sohasem rendetlenkedik. És ami fő, Jucustól mindenki fél, mert Jucus ismétlő, és Manninál sokkal erősebb.

    Manni érzi, hogy valamit kellene kezdeni, meg kellene szelídíteni Jucust. De hogyan? Az a jó, hogy egyfelé laknak. Mannival. Együtt jönnek, mennek mindennap, beszélgetnek, úgy társalognak, hogy Jucus örökké henceg az erejével, Manni mit tehetne, folyton igazat ad neki, így vannak ők jóba.

 De Manni egyszerre csak rájön, hogy Jucusnak van egy hibája, amit rettentően szégyell, mégpedig, hogy Jucus, nem tud olvasni.

 Az ilyesmi egyből kiderül: ­- Ejnye Jucus, - mondja szemrehányóan, a tanító néni, - ezt el se hiszem rólad, holnapra hibátlanul olvasd a leckét!

Az intelem után Jucus, morcosan ül a helyére.

- Holnapra, még mit nem!

 Manni, megérti az örökös vigyázó rosszkedvét. Ahá, verekedős, de a betűkhöz nem ért. És Manni, kitalálja hogyan segítsen Jucusnak, csak nem tudja, hogy fogjon hozzá úgy, hogy Jucus kedvet kapjon az olvasáshoz.

 Hazafelé menet leül a fűbe.

 - Milyen szép ez a kék virág, te Jucus mi ez?

 Jucus, akinek nincs arról sejtése, hogy Manni mire készül, gyanútlanul mellé ül, és már mondja is, mert azért nem annyira buta:

- Ezt úgy hívják, hogy katáng. Kék katáng

-Né! Te Jucus, pont ilyen van festve az olvasókönyvünkbe is, nézd!

Ám, Jucus, ha könyvről van szó, kelletlenül másfelé néz. - mondja Manni, mint akinek eszébe sincs más, épp csak az időt tölti, pihen, csak játszik itt a fűben, - olvasok neked erről a virágról egy verset, te tudtad, hogy ez a kékszirmú virág tud kacsintani?

- Ugyan már, még, hogy kacsintani, mondja Jucus, de Manni már olvassa is:

  „ A napsugár szikrázva dől,

  borzong a víz, lágy szél legyint,

  sás árnya táncol, mint a láng,

  s az út felől, reám kacsint,

 a kék szirmú katáng.”

  És Jucus, közelebb hajol, mert ez, a pihenésbe illő nézegetés, ez nem tanulás, ezzel a kacsintós katánggal, csak ülünk itt, na, jól van, ráérünk, hát oda-odapislog a betűkre.

– Na, most olvasd te, - és Jucus, itt, a fűben ülve, itt nem szégyenkezik, és olvassa, lassan szótagolva, hogy_... re-ám ka-csint, a kék szir-mú ka-táng, -ká-nyá-di-sándor…

Minden áldott nap olvasnak, mesét, verset, hol az árokparton, hol a kispadon a ház előtt, de erről egyikük se beszél.

Hát hogyne! Jucus, az örökös vigyázó, Manni segítségével, úgy olvas ma már, mint a kisangyal.

Csodálkoznak a többiek, akiknek nem mondták el a titkukat:

- Ez meg nem is lehet igaz, Jucus honnan tud olvasni?

- De igaz - vágja oda Manni, - mér’ olvas? Mer’ okos.

Manni megvédi Jucust, és Jucus, egyszer sem írja fel Mannit.

Barátok lettek, és azóta Manni is számít. De ne hidd, hogy ez csalás, mert látod, ez így szokott lenni, hogy ha Jucus lett a barátja, Manni a jó barátság kedvéért csuda jól viseli magát, soha, de sohasem rendetlenkedik.

- Igazán Jucus, Mannit soha nem írod fel! – nyafognak, akiket felírt a táblára, a rosszak közé.

Jucus csodálkozik:

- Miért írnám fel Mannit, ha nem rossz?

--------

Fotó: Fortepan / Barbjerik Ferenc

 Manni úgy érezte, nem is olyan nehéz ez az iskolába járás. Sőt egész jó.

  Nagyon szeretett iskolába járni, még este is ment volna, amikor már bezárták az iskola kapuját. Itt sohasem unatkozott. Mindig történt valami érdekes.

Talán babákkal, építőkockával játszottak? Dehogyis! Ezek már csak ovisoknak valók. Hanem a matekkönyv, olvasókönyv, feladatlap, vonalas füzet, matek füzet, ezt vedd elő, azt vedd elő, színezd ki, másold le, húzd alá, nyisd ki, keresd meg, mutasd meg, olvasd el… Manni szinte megtáltosodott, a sok tennivalótól.

    Ő akart a legelőbb készen lenni, ő akart a legkülönb tanuló lenni, dicséretre vágyott, bizonyítani akart. A tanító néni észrevette, be is írta a piros pontokat az ellenőrzőjébe. Egyszer meg, … hát az volt a legjobb, - bejött az igazgató bácsi, és a tanító néni elmondta, hogy milyen ügyes ez a Manni, mintha az ő jobb keze lenne. Az igazgató bácsi mosolygott, hogy kicsi Manni, ez igen derék dolog, csak így tovább. Manni alig várta, hogy otthon is elmondhassa, hogy még az igazgató bácsi is megdicsérte.

 Manni, már- már azt hitte, hogy ő a legeslegtökéletesebb gyerek és kezdte fennhordani az orrát nagy büszkeségében. Úgy jött-ment, mint akit aranyéremmel tüntettek ki.

 Akkor az történt, hogy épp Elzával mentek vidáman az utcán az iskola felé, amikor Manni egy kőben megbotlott, majdnem az orrára bukott, és kiszaladt a száján egy meggondolatlan felkiáltás. Olyan illetlen, amilyet a fuvaros Jóska bácsi szokott a makrancos lovára kiabálni.

  Elza, szinte állva maradt meglepődésében. Manni megbánta, de már nem szívhatta vissza a kimondott szavakat, mert hát éppen ez a meggondolatlan szavak természete, hogy olyanok, mint a lemoshatatlan szégyenfolt.

 Zavarában mentegetőzni kezdett, gyorsan, hogy ő nem is szokott csúnyákat mondani, és hogy rendességét bizonyítsa, még hozzátette, hogy különben is őt otthon mindig megszidják, olyankor, hogy ejnye, mosd ki azt a csúnya szádat. De mikor erre Elza semmit sem szólt. Manni rákérdezett:

- Téged is megszidnak?

 Csendesen jött az Elza meghökkentő válasza:

- Én nem szoktam csúnyán beszélni.

 Manni gonoszkodva csúfolódott, mert az irigységtől rosszkedve lett:

 - Ó, mert te mindig jó vagy és ha mindig jó vagy, akkor neked egész nap mondogatják, hogy jaj, de rendes vagy, jaj, de jó kislány vagy!

 Ám Elza erre csak megvonta a vállát, és csendesen szólt:

- Nem mondják, de nem is kell, én magamtól is tudok jól viselkedni.

 Manninak a meglepődéstől elállt a szava, hogy Elza, aki a maga csendességében élhetetlennek látszott, akinek ő szokott segíteni a leckében, aki nehezen tanulta a matekot, aki mellett Manni eddig valakinek érezte magát, sokkal különb nálánál. Nahát, ez az Elza, ő tud viselkedni, sőt nem vár dicséretet érte, mert jól nevelt, akár egy felnőtt!

      Ettől kezdve, Elza mellett Manni, csak amolyan kis ostoba, neveletlen, hebehurgyának érezte magát. Maga sem értette miért rá haragszik rá, hiszen Elza nem bántotta.

 Ha Elza szólt hozzá, rámordult: - Hagyjál békében! - és otthagyta.

Elza nem is értette, miért kerüli őt Manni.

 Otthon Mannit, sohasem bírálgatta senki. Ő volt a családban a legkisebb, úgy nőtt fel, mint akinek mindent szabad. A felnőttek, és a nagyobb testvérei, jót derültek rajta, bármit csinált, vagy mondott:

- Te kis primadonna!  nevette az apja, ha Manni bohóckodott, és rendreutasítás helyett, megsimogatta a haját.

 Így volt eddig. Csakhogy ő, aki mindenben a legjobb akart lenni, most jött rá, hogy viselkedése, a beszéde bizony még messze nem kifogástalan. Szeretett volna megváltozni, de hogyan kellene, arról fogalma sem volt.

 Elzával akart barátkozni, de mivel szégyenkezett előtte, inkább elkerülte.

 De ettől nem lett jobb semmi. Szünetben volt a legnehezebb, jaj, szünetekben nem találta a helyét. Egyszer, az udvaron, amint ott álldogált egymagában, eltalálta őt a focizók labdája. Manni tudott a labdával bánni, gyakorlottan visszapasszolta, és ezután a fiúkkal focizott, vagy olyanokkal játszott, akik között ő volt a menő. Ezek, amolyan unatkozó, rendetlen gyerekek voltak, akik nem fértek a bőrükben. Hazafelé menet megverték a kisebbeket, birkóztak, csúfolódtak, kiabáltak. Itt Manni még csúnyán is beszélhetett, akár milyen butaságot mondhatott vagy tehetett volna, ezek befogadták maguk közé. Közöttük első lehetett volna. Ám, amikor még az utcai járókelők is rájuk szóltak, érezte, hogy nem lehet büszke új barátaira. Titkolta szülei előtt is, hogy ezekkel játszik.

Az apja észrevette kis kedvence rosszkedvét. - Mi baj van kis bogaram, kérdezte. - Semmi, - mondta Manni, szomorúan, és vigaszt keresve odahajtotta a fejét apja vállára. 

 Órákon olyan volt, mint azelőtt, még gyűjtötte a jó jegyeket, a piros pontokat, jól olvasott, elsőre megoldotta a matekot. De már hazafelé menet inkább várt egy kicsit, míg a zajongó csapat elment, elkerülte a rendetlenkedőket, inkább később indult, egyedül baktatott hazafelé, nehogy azt csinálja, amit azok találnak ki.

      Na, nem volt jó kedve.

      Mintha a nap sose sütne, búsult egyedül.

 Egyik délután is, csak ott üldögélt a padon, és kedvetlenül rugdosta a kavicsokat, már egész poros lett a cipője, amikor Elza, aki azt a csúnya beszédet már rég elfelejtette, odalépett hozzá.

Odaállt elé. Manni nem mozdult, Elza kicsi várt, majd leült mellé.

Manni csak tovább lógázta a lábát, és másfelé nézegetett.

– Jössz játszani, - kérdezte, Elza.

- Nem akarok, - felelte durcás hangon Manni. De a torka összeszorult, mást szeretett volna mondani, valami szelídebbet. Kicsit hallgattak, üldögéltek.

 Majd, amikor Elza felállt, hogy elmenjen, a táskája véletlenül leesett a földre, kiborult. Könyvei, füzetei szétcsúsztak a földön. A matek füzet kinyílt, éppen a mai leckénél. Elza felkapta, hogy visszategye a táskájába.

 Manni, csak úgy oldalvást sandított oda. mint akit nem érdekel.

 Azért megkérdezte: - Kész a leckéd?

 Bátortalanul jött a válasz: - Nincs kész, - elkezdtem, de eltévesztettem.

-Na, mutisd, - és Manni a régi engedékeny, baráti szóval vette át a füzetet, és kissé vonakodva még hozzátette, hogy: „lécci”!

Nézegette a félig kész házit.

 Már a száján volt a régi fölényes kiáltás, hogy:

- Te süket még ennyit se tudsz! - ám egyszeriben maga is elámult azon, hogy egész másképpen szólalt meg:

- Nem is rossz ez Elzi, egész jól kezdted, nézd csak, itt tévesztetted el a kivonást, jó lesz ez, hol egy radír…

 Mindketten a pad elé térdeltek, és mint egy asztalra, a füzetet maguk elé tették.

Összedugták a fejüket. Manni magyarázott, Elza radírozott, javított:

- Aha, értem már! Jaj, de jó, kész van a lecim. Jössz hintázni? - kérdezte Elza

- Persze hogy megyek.

…és indultak a játszótéri hintákhoz.

 Ketten, együtt.

A nap fényesen ragyog, az enyhe szellő jólesően simogat, a hinta könnyedén száll, lendül, repül a fák hegyéig,

 Manni szerint olyan magasra, hogy mindjárt megérinthetik a fehér bárányfelhőket.

***

Fotó: Fortepan Zsanda Zsolt

Manni az iskola első osztályában előre izgult, hogy ki lesz a szomszédja. Mintha megérezte volna, hogy ezzel egy, az egész életére meghatározó barátság kezdődik el.  Így is lett azzal, hogy Manni, Elza mellé került. Elza és Manni barátsága meghatározóbb volt a Manni fejlődéséhez, mint a felnőttek, eddigi szavai. Ezért bizony nem kis dolog, hogy zsenge korában kit ki mellé ültet az ÉLET, vagyis itt, most a tanító néni. Elzától tanulni lehetett, viselkedést, türelmet. rendet.

 Igaz, az ülésrendet a tudás szabta meg. A legnagyobb rang első padban elsőnek lenni. Hát, oda Komáromi Éva került. A második lett Bényi Elza. És ki lett a harmadik? Ki se kell találni, igen, az első padban harmadik hely a Mannié lett, aki iskolás nevén, igazából Zsolnai Margit. Hohó, harminc gyermek közül, az első háromba bekerülni, aranyérmes hely. Bár Manni ezt nem értékelte, mert a négyüléses pad harmadik helyén bezártnak érezte magát. Innen, nem lehetett minden pillanatban kiugrálni, ha úgy tartja kedve. Erről a tanító néni mit sem tudott, azt hitte, örömet szerzett.  

Miből állapította meg a tanító néni, hol a Manni helye? Ha finoman akarom magam kifejezni, úgy is mondhatnám, hogy Manni felhívta magára a figyelmet. Vagyis, mondjuk ki az igazat, hogy Manni, kotnyeles kislány volt. Nem mondott ő gyerekes butaságokat, nem, nem. Manni lépten-nyomon azokat a százéves aranymondásokat alkalmazta, amiket a nagyanyjától, nagyapjától, az utcabéli öregektől hallott, akik mellett, ott ugrándozott nyári délutánokon, ha kiültek oda, a hársfák alatt lévő kényelmes, padokra.

 Manni rászólt Misire, aki uzsonna közben beszélgetett, hogy magyar ember, evés közben nem beszél, máskor alkalmat talált ilyen megjegyzésekre is, hogy ha nem adtál kalácsot, ne is adjál tanácsot, meg, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten…Mégis a harmadik hely igazi oka, hogy Manni tud olvasni. Na, nem folyékonyan, csak úgy próbálkozva, akadozva.

Reggel, mintha az otthoni asztalnál tenné, rákönyökölt a tanítói asztalra, és odaadó figyelemmel, összehúzott szemmel, hangosan olvasta, az ott lévő a nagy könyv címlapjáról, hogy nap-ló. Ízlelgetve ismételte, értelmezni akarta, külön-külön hangoztatta: nap, ló, nap, ló, és csóválta fejét.

A tanító néni felfigyelt a teljesítményre, és rákérdezett: - Mit olvastál?

Manni intően felemelte az ujját: - Ennek semmi értelme, hogy nap-ló. Mert ha nap akkor, hogy lehet ló? Mert a nap, az nem ló, igaz? És a tanító néni, akit érdekelt minden kis tanítványa esze nyiladozása, elmosolyodott ezen az ésszerű okfejtésen.

 -Te tudsz olvasni? - csodálkozott. -Ki tanított?

 - Hát csak úgy magamtól kitaláltam, amikor a mama olvasott nekem a kalendáriumból.

- Mesét olvasott neked?

- Nem, mert mese csak egy volt benne, a három kismalacról, hanem a háborúkról, meg Petőfi Sándorról, meg a házi betegápolás fortélyairól meg a burgonya kártevőiről. A mama elejétől végig mindent elolvasott nekem, az egész kalendáriumot. És, a betűket is mind megmutatta, hogy tudjak neki olvasni, ha már ő nem lát jól.  Majd így folytatta:

 - Azt hittem, az van ideírva, hogy nap-lo-pó. Azt értem, az olyan, mint a Juci néném lusta, naplopó fia Ferke, aki csak csavarog meg hazudozik az anyjának, hogy dolgozni volt, pedig a kocsmában iszogat.

 És már mondta az ideillő rigmust: - Ferke te! Hazug- hazug hazafutsz, anyád mellé kuporodsz, anyád pénzit ellopod, a kocsmában megiszod.

 A mondóka hallatán a tanító néni, kissé megelégelte már a nagy okosságát, és helyére küldte Mannit.

  Manni észrevette, hogy Elza, nincs a helyén. Elcsodálkozott. - Hiányzik az iskolából? Ilyen nincs!

- Hol van Elza? - kérdezte.

- Nem tudom - mondta a tanító néni, - lehet, hogy beteg.

- Beteg!? És mint akinek ez a dolga, a következő szünetben Manni se szó, se beszéd futott, Elzáékhoz.

 Bekiáltott az ajtón: - Elza beteg?

 -Lázas, köhög, - szólt ki, az anyja.

 Manni megfordult és gyors tempóban kapkodta a lábát, vissza az iskolába, loholva, hogy visszaérjen a szünet végére.

 - Tényleg beteg, - mondta lihegve a tanító néninek.

 –Ejnye, hogy jutott eszedbe, hogy szó nélkül elmenj? - húzta össze a szemét a tanító nénije.

– Nekem az a dolgom, mi barátba vagyunk, nekem vigyázni kell Elzára.

 A tanító néni látva csapzott haját, izzadt homlokát, megértően simogatta meg Manni kipirult arcát.

 – Nem neked kell őrá vigyázni.

 A Manni válaszából, a tanító néninek be kellett látnia, hogy van bölcsesség, amit az ember gyereke csak úgy magától, külön tanulás nélkül, otthonról hoz, ha elég figyelmes.

 Mert Manni, tudta, amit tudott:

 - A Ferke anyja, tudod Juci néni is mindig érte megy a kocsmába Ferkéért, a mama megdicsérte, hogy úgy-úgy, Jucikám, hozzad haza, ezt a csavargót, legyen csak a szemünk előtt, abból sosincs baj, ha mi vigyázunk rá.

És, te reád, ki vigyáz? Kérdezte a tanító néni.

-Nekem magamnak kell vigyázni, hiszen senki sem ér rá, annyi a dolga mindenkinek és én tudok is vigyázni, a mama megtanított rá. Azt mondta, járjál nyitott szemmel!

 A tanító néni elgondolkodott ezen:

 De jó is lenne minden gyermek mellé egy ilyen nagymama!

Fotó: Fortepan / Szent-tamási Mihály

   Veszély, titok, kaland, és persze szerencsés megmenekülés. Ezt jelentette a romos téglagyár a falu végén, egy remek bújócskára csábító játszóhely. Körötte vízzel telt agyag gödrök, udvarán a téglát formázó törött rámák, nyitott oldalú, fedett szárítók, kemencék, hatalmas kémény, aminek az oldalán ott kúszott fölfelé az a mászásra hívogató rozsdás vaslétra.

 Mind-mind izgalmas búvóhelyek, itt már évek óta nem dolgoztak, a város megszüntette, és a munkásokat elküldték. Üres, kísérteties hely. Az, ha valaki egyedül botladozna a gödrök között, a gizgazzal benőtt csapásokon, de csapatban, együtt, bátorságot érez, még a leggyávább hősködő is. Együtt, jóleső izgalom a félelem, és vonzó szórakozás a borzongás.

 A falak mentén már erdőnyi nyurga kis cserje nőtt növendék fává, és pókhálós, homályos bokrok várnak kincskereső kutatókra. Ha anyjáék tudnák, nem engednék, még a nagyoknak sem, hogy itt játszanak. Hát még Manninak, aki kicsi, még nem is jár iskolába. Manninak a pajtásai, mind nagyobbak nála. Hát hogyne, mikor ő sertepertélt unos-untalan a nagyobbak között, a bátyja után.

          Manni egy kis vakarcs, otthonosan mozog, feltalálja magát, úgy nőtt fel, itt a kis utcában, ahol minden házban otthon érzi magát, mindenütt neki adják a legjobb falatokat. Ruhája? A többiek kinőtt holmija közül talált magának neki tetszőt, amiben most is úgy fest, mint egy mesebeli figura.

   - Olyan vagy, mint egy kis manó, - mondta neki a harmadikos bátyja, Laci.

   - Egy igazi kis manó? –kérdezte Manni.

  –Pontosan, - mondta Laci, egy kis ravasz manócska vagy, - mondta és elsietett.

   –Hova mész, én is veled megyek, - szaladt utána Manni.

  - Te oda nem jöhetsz, ott csak nagy fiúk vannak, mint én.

  – Milyen nagyok, inkább kicsik, te nem is vagy nagy, - mondta Manni és futott Laci után. Laci hazaküldte, de Manni újra meg újra utána lopakodott, tudta ő, hogy nem máshova, csakis a téglagyárba igyekszik.

 Fiúk játszanak ott, lány egy sem, csak Manni. Ezek a fiúk fociztak, birkóztak, versenyeztek, egymással. Manni nem verekszik, de biztatja őket, és ha kell fára is mászik, vagy az elgurult labdát visszarúgja. Most bújócskázni fognak. Ez az ipiapacsos bújócska azért nem egy ártatlan játék, itt a gödrök, az omló falak között.

 Ám, az győz, aki jó helyre bújik, akit sohasem találnak meg, és annak Viktor megígérte, hogy elviszi bicajozni. Viktor, ő egy városi vendég gyerek, aki egy csillogó új bicajjal büszkélkedett a többiek előtt, amilyen itt egyiküknek sincs.

     A hunyó számol hangosan, majd elkiáltja magát: - Ipiapacs, aki bujt, aki nem, megyek. Akit meglát, az kiesik, azt „kiapacsolja”. Nehéz a hunyónak, mert ha nem vigyáz, őt „apacsolják” ki, annál a falnál. Ő egyszerre hunyó és játékos is, hát ügyesnek kell lennie.

Viktornak feltűnt a fiúk között Manni, aki ott ugrabugrált. Ni-ni ez meg hogy került ide?

- Ez meg egy lány, egy bőgőmasina, ezzel nem játszom. Menjen haza!

 –Mannit nem lehet hazaküldeni, - mondták a többiek, - Manni úgyis utánunk jönne.

 Manni jól hallotta, hogy Viktor el akarja őt zavarni, ezért, amikor az nem nézett oda, kinyújtotta rá a nyelvét, majd, most duzzogva kuporgott egy sarokban. Ő, aki máskor a legfürgébb.

 -Nem is vagyok bőgőmasina! - kiáltotta. Én se játszok veled!

És látta, hogy a többiek már futnak is a jobbnál jobb búvóhelyekre, és őrá senki se figyel.  Manni egyszeriben sértődötten felállt, hazament.

• Azért is! Elbújok én egy jó helyre, a mamámnál, a mama szeret engem.

 És úgy is tett.

    Eltűnését, csak a játék végén vették észre, amikor már mindenki előkerült, csak ő nem. Hová lett? Megijedtek, hogy baja esett. Nevét kiáltozták. Sokáig mindenütt, még a vizes gödrökbe, még a kéménybe is keresték. Nincs, nincs! Nélküle, hogy menjenek haza, hogy mondják el ezt otthon?

Viktor rémült meg igazán, ő zavarta el, ő az oka. Csöndesen szótlanul mentek hazafelé. Most mi lesz?

   A sarkon befordulva, Viktornak nagy kő esett le a szívéről.

 –Megvagy te bőgőmasina!

    Manni ott ült a ház előtt, a kispadon, a haragja rég elszállt, vidáman, jókedvűen harangozott a lábával. A fiúk jöttére, egyből felpattant:

-Ipiapacs Viktor! Nem találtatok meg, éljen, éljen, én győztem, engem viszel bicajozni.

 - Ej, Manni, te ravasz manócska, ki tudna neked nemet mondani! És úgy is lett.

 Viktor, maga elé a vázra ültette Mannit, és körbe karikázott, a réten. A fák, mind hátra felé futottak mellettük.

–   Jó volt? - kérdezték a gyerekek.

- Szenzációs! - dicsekedett Manni, és elfutott.

 Arról hallgatott, hogy azon a vázon nem is volt kényelmes, a rázós mezei úton zötykölődni.

 ******

Fotó: Fortepan / Divéky István

 Manni már nem a legkisebb a családban. Eddig őt dédelgették, ettől fogva, mindenki a Micike kisfiát, Bandit kényeztette. Manninak nem engedték, hogy játsszon vele. Amikor Éca is, egy visongó, síró-nevető dundi kis baba is megszületett, akkor addig könyörgött, míg megengedték, hogy őt ringathatja. Az öt éves Manni ettől lett igazán nagylány, akinek első útja legtöbbször már korán reggel a kis Écához vezetett. Itt most megláthatta a gyermeknevelés minden csínja-bínját: pelenkázás, fürdetés, a szoptatás látványa, na meg   a tétova aggódást, hogy ha mindent megtettünk érte, miért sír a baba keservesen, már órák óta.

         Ilyenkor jól jött az ő segítsége, mert a ringatás a Manni dolga volt. Őt nem aggasztotta a baba hangos sírása, addig énekelt neki, míg el nem altatta: - Csíjja, csicsíja babája, ... Bár, hamar ráunt a dajkaságra. Ilyenkor nem lehetett rá számítani, el-elszökött játszani, kiment az udvarra vagy szó nélkül hazament, ha az anyja már itthon volt.

  Reggelenként, a Manni anyja készülődött. Dolgozni járt, ilyenkor Manni hiába szeretett volna véle menni, nem vihette magával, Micikére bízta, aki egész nap otthon volt a kicsikkel.

Micike, -mondta az anyja, - Mannival nem lesz semmi baj, majd jövök úgy négy óra után.

 Micikének nem örült: - Jól van, jöhet, de igazán segíthetne valamit, ne csak örökké a játékon járna az esze, - zsörtölődött, mert a két kicsi gyereke sok dolgot adott.

 Még a Bandi, se volt igazán nagy a két évével, még beszélni se tudott, csak mutogatott, vagy ordibált, ki kellett találni mi kellene neki.

 Na, ugye, most is, a pici kitartóan sír, a kétéves Bandi, anyja szoknyáját rángatva ordítva követelődzik, hogy vegye őt ölbe.

Manni csak nézte őket, magában azt gondolta, hogy de jó lenne, ha Bandi tudna már beszélni, de hiába, mert ez egy butabandi. Egy icipicit ő is szeretett volna még olyan kicsi lenni, mint Bandi, hogy őt is ölbe vegyék.

 De Micike hamarosan letette Bandit, mire az tovább sírt. Na akárhogy bömbölhetett, Micike a két bőgőmasina mellett most nekiállt a reggelit elkészíteni. Addig Manni énekelt nekik, de ettől csak nagyobb lett a hangzavar. Amikor a tejbegríz már langyossá hűlt, azzal töltötte meg Micike a Bandi cumisüvegét és odaadta Manninak

. -Etesd meg Bandit. De figyelj rá, hogy ne játszódjon, egyen rendesen.

 Manni csak nézte a zöld ásványvizes palackot, mert cumisüvegbe még ilyet nem látott. Hát még a nyílása, egész nagyra volt bővítve, és máris kicsorgott rajta a tejbegríz.

- Bandi, ebből az üvegből eszik?

- Na, mit bámulsz, Bandi, mióta látja, hogy a pici cumizik ő is kisbaba akar lenni, eldobja a kanalat. De neki kevés rendes cumisüveg. . Pedig, ha kicsúszik a kezéből, összekeni vele magát. Ezért, te tartsad a szájához, míg eszik. Ügyelj rá, hogy megegye. Legalább van neked is valami hasznod, míg én a kicsit elaltatom.

Az ötéves Manni. akinek az anyja utáni bánatáról ezennel elterelődött a figyelme, érdeklődve készülődött a szokatlan feladatra.

 Micike Bandit egy kicsi székre ültette és odaadta a tejbegrízes üveget Manninak, ő pedig Bandi elé térdelt, hogy megetesse. Micike otthagyta őket, ment, a kisebbel foglalkozni.

Nehéz volt a palackot a Bandi szájához emelni, ügyesen tartani. Bandi nem sietett. Hosszan és nagyon lassan cuppogott az evéssel. A lábával gilingózott, a kezével hadonászott. Manninak elfáradt a karja, unni kezdte a dajkaságot.

         Egyszer csak a Bandi szájából kicsúszott a cumi, akkor egy gyors ötlettel Manni kipróbálta, vajon milyen az íze, és nagyot húzott a Bandi reggelijéből. A cumi bő nyílásán, gazdagon áradt szájába a tejbegríz, és az éhes kis dajka, mennyei gyönyörűséget érzett, az édes finomságtól. Nem gondolkodott, szabad-e vagy sem, csak kortyolt, kortyolt, számolatlanul.

Amikor Bandi észrevette a cselt, visítva tiltakozott, már alig volt az üveg alján. Manni sietve nyomta a Bandi kezébe, aki mohón kapott utána, sőt szorította, rázogatta a szinte már üres cumit, és követelőzve kiáltozott a maga érthetetlen nyelvén, hogy csöppenne belőle bár egy kicsike tejbegríz. Éppen jött is Micike, aki az előbb altatta el a picit, és elégedetten látta, hogy üres a cumisüveg. - nahát Manni. de ügyes dajka vagy Bandi mind megette. Gyere át máskor is segíteni!

- Szíves örömest, jövök én, - felelte vígan Manni, és énekelve futott hazafelé. De csak magában dudorászott, hogy Micike meg ne hallja:

- Nem árult el buta Bandi, …  mert még buta... az a jó… az a jó, … jaj, de buta az a jó… így szökdécselt egész úton, míg hazáig ért.

 Azért ne hidd, hogy olyan buta. Mert amikor pár nap múlva Bandi rájött a Manni csalására, nem adta oda neki a reggelijét.

Micike észrevette ahogy Bandi reggelizik. Megsimogatta Manni haját: - Látom már te vagy az igazán ügyes dajka, hiszen megtanítottad Bandikát reggelizni.

 Manni hallgatott, csak nézte sajnálkozva, és éhesen vágyakozva Bandi jó étvágyát.