Manni az iskola első osztályában előre izgult, hogy ki lesz a szomszédja. Mintha megérezte volna, hogy ezzel egy, az egész életére meghatározó barátság kezdődik el.  Így is lett azzal, hogy Manni, Elza mellé került. Elza és Manni barátsága meghatározóbb volt a Manni fejlődéséhez, mint a felnőttek, eddigi szavai. Ezért bizony nem kis dolog, hogy zsenge korában kit ki mellé ültet az ÉLET, vagyis itt, most a tanító néni. Elzától tanulni lehetett, viselkedést, türelmet. rendet.

 Igaz, az ülésrendet a tudás szabta meg. A legnagyobb rang első padban elsőnek lenni. Hát, oda Komáromi Éva került. A második lett Bényi Elza. És ki lett a harmadik? Ki se kell találni, igen, az első padban harmadik hely a Mannié lett, aki iskolás nevén, igazából Zsolnai Margit. Hohó, harminc gyermek közül, az első háromba bekerülni, aranyérmes hely. Bár Manni ezt nem értékelte, mert a négyüléses pad harmadik helyén bezártnak érezte magát. Innen, nem lehetett minden pillanatban kiugrálni, ha úgy tartja kedve. Erről a tanító néni mit sem tudott, azt hitte, örömet szerzett.  

Miből állapította meg a tanító néni, hol a Manni helye? Ha finoman akarom magam kifejezni, úgy is mondhatnám, hogy Manni felhívta magára a figyelmet. Vagyis, mondjuk ki az igazat, hogy Manni, kotnyeles kislány volt. Nem mondott ő gyerekes butaságokat, nem, nem. Manni lépten-nyomon azokat a százéves aranymondásokat alkalmazta, amiket a nagyanyjától, nagyapjától, az utcabéli öregektől hallott, akik mellett, ott ugrándozott nyári délutánokon, ha kiültek oda, a hársfák alatt lévő kényelmes, padokra.

 Manni rászólt Misire, aki uzsonna közben beszélgetett, hogy magyar ember, evés közben nem beszél, máskor alkalmat talált ilyen megjegyzésekre is, hogy ha nem adtál kalácsot, ne is adjál tanácsot, meg, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten…Mégis a harmadik hely igazi oka, hogy Manni tud olvasni. Na, nem folyékonyan, csak úgy próbálkozva, akadozva.

Reggel, mintha az otthoni asztalnál tenné, rákönyökölt a tanítói asztalra, és odaadó figyelemmel, összehúzott szemmel, hangosan olvasta, az ott lévő a nagy könyv címlapjáról, hogy nap-ló. Ízlelgetve ismételte, értelmezni akarta, külön-külön hangoztatta: nap, ló, nap, ló, és csóválta fejét.

A tanító néni felfigyelt a teljesítményre, és rákérdezett: - Mit olvastál?

Manni intően felemelte az ujját: - Ennek semmi értelme, hogy nap-ló. Mert ha nap akkor, hogy lehet ló? Mert a nap, az nem ló, igaz? És a tanító néni, akit érdekelt minden kis tanítványa esze nyiladozása, elmosolyodott ezen az ésszerű okfejtésen.

 -Te tudsz olvasni? - csodálkozott. -Ki tanított?

 - Hát csak úgy magamtól kitaláltam, amikor a mama olvasott nekem a kalendáriumból.

- Mesét olvasott neked?

- Nem, mert mese csak egy volt benne, a három kismalacról, hanem a háborúkról, meg Petőfi Sándorról, meg a házi betegápolás fortélyairól meg a burgonya kártevőiről. A mama elejétől végig mindent elolvasott nekem, az egész kalendáriumot. És, a betűket is mind megmutatta, hogy tudjak neki olvasni, ha már ő nem lát jól.  Majd így folytatta:

 - Azt hittem, az van ideírva, hogy nap-lo-pó. Azt értem, az olyan, mint a Juci néném lusta, naplopó fia Ferke, aki csak csavarog meg hazudozik az anyjának, hogy dolgozni volt, pedig a kocsmában iszogat.

 És már mondta az ideillő rigmust: - Ferke te! Hazug- hazug hazafutsz, anyád mellé kuporodsz, anyád pénzit ellopod, a kocsmában megiszod.

 A mondóka hallatán a tanító néni, kissé megelégelte már a nagy okosságát, és helyére küldte Mannit.

  Manni észrevette, hogy Elza, nincs a helyén. Elcsodálkozott. - Hiányzik az iskolából? Ilyen nincs!

- Hol van Elza? - kérdezte.

- Nem tudom - mondta a tanító néni, - lehet, hogy beteg.

- Beteg!? És mint akinek ez a dolga, a következő szünetben Manni se szó, se beszéd futott, Elzáékhoz.

 Bekiáltott az ajtón: - Elza beteg?

 -Lázas, köhög, - szólt ki, az anyja.

 Manni megfordult és gyors tempóban kapkodta a lábát, vissza az iskolába, loholva, hogy visszaérjen a szünet végére.

 - Tényleg beteg, - mondta lihegve a tanító néninek.

 –Ejnye, hogy jutott eszedbe, hogy szó nélkül elmenj? - húzta össze a szemét a tanító nénije.

– Nekem az a dolgom, mi barátba vagyunk, nekem vigyázni kell Elzára.

 A tanító néni látva csapzott haját, izzadt homlokát, megértően simogatta meg Manni kipirult arcát.

 – Nem neked kell őrá vigyázni.

 A Manni válaszából, a tanító néninek be kellett látnia, hogy van bölcsesség, amit az ember gyereke csak úgy magától, külön tanulás nélkül, otthonról hoz, ha elég figyelmes.

 Mert Manni, tudta, amit tudott:

 - A Ferke anyja, tudod Juci néni is mindig érte megy a kocsmába Ferkéért, a mama megdicsérte, hogy úgy-úgy, Jucikám, hozzad haza, ezt a csavargót, legyen csak a szemünk előtt, abból sosincs baj, ha mi vigyázunk rá.

És, te reád, ki vigyáz? Kérdezte a tanító néni.

-Nekem magamnak kell vigyázni, hiszen senki sem ér rá, annyi a dolga mindenkinek és én tudok is vigyázni, a mama megtanított rá. Azt mondta, járjál nyitott szemmel!

 A tanító néni elgondolkodott ezen:

 De jó is lenne minden gyermek mellé egy ilyen nagymama!

Fotó: Fortepan / Szent-tamási Mihály