Lassan eltelt egy év, és Manni már másodikos. A régi osztálytársak mellett, újak is jöttek. Egyiket észre se lehet venni olyan csöndes, mások nyüzsgő, izgő-mozgó gyerekek.

 Manni reggelenként még be-bekukucskál az elsősök ajtaján, még puszit dob az elsős tanító nénijének, de sajnos, menni kell tovább.

 A másodikosokat nem a régi, hanem egy másodikos tanító néni tanítja, aki szigorú, és míg nem jön be szünet után, a vigyázóra van bízva az osztály. Persze a gyerekek eleinte még örültek is a szabadságnak.

 A tanító néni azt mondja:

- Jöjjön ki Incike, a vigyázó, és mondjátok az egyszeregyet. Mindenki, hangosan, kezdjétek, hadd halljam.

 -Egyszer egy az egy, kétszer egy az kettő… az osztály rákezdi. Egy ideig megy is a dolog, de akkor vagy megunják, vagy ki tudja már az okát, a rend felbomlik a kórus monoton melódiája, és éktelen lármába csap. A gyerekek a padon ugrándoznak unalmukban. Csakhogy, a tanító néni, a nagy zajra, bejön közéjük, és nagyon mérges, és nagyon büntet.

- Mi ez a rendetlenség! - Milyen vigyázó vagy te! Elhanyagoltad a kötelességedet, fekete pontot kapsz.

 - De nem fogadtak szót, hiába mondtam nekik, - panaszkodik Incike, a kárvallott vigyázó.

 –Ki volt, aki nem hallgatott rád?

 Manni, - aki bizony nem a legcsöndesebbek közül való, sóhajt egyet: - Ettől félek! Minden beírás letöröl egy régi, meglévő dicséretet, amiből Manninak így is kevés van.

Kinek a nevét fogja mondani Inci? Ki volt a rossz?

 A vigyázónak, - ha nem akar ellenséget, - választania kell. Akárkit nem lehet. Mert ugye van, aki számít Incikének, mint Sári, akinek boltos az apukája, akkor ő, nem hozna több cukrot. Számít Szilvike, aki mindig ad a kakaós kalácsból, számít Kati, akivel együtt jól lehet bújócskázni, na és főleg nagyon számít Jucus, aki a legverekedősebb, akinek a bosszújától fél a vigyázó. Ezeket nem lehet bemondani. Kit árul el Incike, hát csakis azt, aki „úgyse számít”.

  Mint mondjuk, Mannit.

Manninak nincs kakaós kalácsa, nincs kockacukra, nincs kölcsön adható új labdája, Mannit be lehet mondani. Amikor megkapja magatartásból a beírást, Manni csak megrándítja a vállát:

- Egy beírás nem a világ, jó tanító többet is ád.

 Hősködik, mint aki bátor. De ez csupán tettetés. Igazából Manni másodikban egy reggel se akar iskolába menni. Anyám, milyen jó volt elsőben! De ebbe a feketepontos másodikba, jaj, nagyon nem akar járni. De, iskolába menni muszáj, és ami elkedvetleníti, hogy ezután a tanító néni pont Jucust tette meg, örökös vigyázónak. Tudta ám a tanító néni, hogy így Jucusra nem lesz gondja, ugye, aki vigyázó, sohasem rendetlenkedik. És ami fő, Jucustól mindenki fél, mert Jucus ismétlő, és Manninál sokkal erősebb.

    Manni érzi, hogy valamit kellene kezdeni, meg kellene szelídíteni Jucust. De hogyan? Az a jó, hogy egyfelé laknak. Mannival. Együtt jönnek, mennek mindennap, beszélgetnek, úgy társalognak, hogy Jucus örökké henceg az erejével, Manni mit tehetne, folyton igazat ad neki, így vannak ők jóba.

 De Manni egyszerre csak rájön, hogy Jucusnak van egy hibája, amit rettentően szégyell, mégpedig, hogy Jucus, nem tud olvasni.

 Az ilyesmi egyből kiderül: ­- Ejnye Jucus, - mondja szemrehányóan, a tanító néni, - ezt el se hiszem rólad, holnapra hibátlanul olvasd a leckét!

Az intelem után Jucus, morcosan ül a helyére.

- Holnapra, még mit nem!

 Manni, megérti az örökös vigyázó rosszkedvét. Ahá, verekedős, de a betűkhöz nem ért. És Manni, kitalálja hogyan segítsen Jucusnak, csak nem tudja, hogy fogjon hozzá úgy, hogy Jucus kedvet kapjon az olvasáshoz.

 Hazafelé menet leül a fűbe.

 - Milyen szép ez a kék virág, te Jucus mi ez?

 Jucus, akinek nincs arról sejtése, hogy Manni mire készül, gyanútlanul mellé ül, és már mondja is, mert azért nem annyira buta:

- Ezt úgy hívják, hogy katáng. Kék katáng

-Né! Te Jucus, pont ilyen van festve az olvasókönyvünkbe is, nézd!

Ám, Jucus, ha könyvről van szó, kelletlenül másfelé néz. - mondja Manni, mint akinek eszébe sincs más, épp csak az időt tölti, pihen, csak játszik itt a fűben, - olvasok neked erről a virágról egy verset, te tudtad, hogy ez a kékszirmú virág tud kacsintani?

- Ugyan már, még, hogy kacsintani, mondja Jucus, de Manni már olvassa is:

  „ A napsugár szikrázva dől,

  borzong a víz, lágy szél legyint,

  sás árnya táncol, mint a láng,

  s az út felől, reám kacsint,

 a kék szirmú katáng.”

  És Jucus, közelebb hajol, mert ez, a pihenésbe illő nézegetés, ez nem tanulás, ezzel a kacsintós katánggal, csak ülünk itt, na, jól van, ráérünk, hát oda-odapislog a betűkre.

– Na, most olvasd te, - és Jucus, itt, a fűben ülve, itt nem szégyenkezik, és olvassa, lassan szótagolva, hogy_... re-ám ka-csint, a kék szir-mú ka-táng, -ká-nyá-di-sándor…

Minden áldott nap olvasnak, mesét, verset, hol az árokparton, hol a kispadon a ház előtt, de erről egyikük se beszél.

Hát hogyne! Jucus, az örökös vigyázó, Manni segítségével, úgy olvas ma már, mint a kisangyal.

Csodálkoznak a többiek, akiknek nem mondták el a titkukat:

- Ez meg nem is lehet igaz, Jucus honnan tud olvasni?

- De igaz - vágja oda Manni, - mér’ olvas? Mer’ okos.

Manni megvédi Jucust, és Jucus, egyszer sem írja fel Mannit.

Barátok lettek, és azóta Manni is számít. De ne hidd, hogy ez csalás, mert látod, ez így szokott lenni, hogy ha Jucus lett a barátja, Manni a jó barátság kedvéért csuda jól viseli magát, soha, de sohasem rendetlenkedik.

- Igazán Jucus, Mannit soha nem írod fel! – nyafognak, akiket felírt a táblára, a rosszak közé.

Jucus csodálkozik:

- Miért írnám fel Mannit, ha nem rossz?

--------

Fotó: Fortepan / Barbjerik Ferenc