Manni úgy érezte, nem is olyan nehéz ez az iskolába járás. Sőt egész jó.

  Nagyon szeretett iskolába járni, még este is ment volna, amikor már bezárták az iskola kapuját. Itt sohasem unatkozott. Mindig történt valami érdekes.

Talán babákkal, építőkockával játszottak? Dehogyis! Ezek már csak ovisoknak valók. Hanem a matekkönyv, olvasókönyv, feladatlap, vonalas füzet, matek füzet, ezt vedd elő, azt vedd elő, színezd ki, másold le, húzd alá, nyisd ki, keresd meg, mutasd meg, olvasd el… Manni szinte megtáltosodott, a sok tennivalótól.

    Ő akart a legelőbb készen lenni, ő akart a legkülönb tanuló lenni, dicséretre vágyott, bizonyítani akart. A tanító néni észrevette, be is írta a piros pontokat az ellenőrzőjébe. Egyszer meg, … hát az volt a legjobb, - bejött az igazgató bácsi, és a tanító néni elmondta, hogy milyen ügyes ez a Manni, mintha az ő jobb keze lenne. Az igazgató bácsi mosolygott, hogy kicsi Manni, ez igen derék dolog, csak így tovább. Manni alig várta, hogy otthon is elmondhassa, hogy még az igazgató bácsi is megdicsérte.

 Manni, már- már azt hitte, hogy ő a legeslegtökéletesebb gyerek és kezdte fennhordani az orrát nagy büszkeségében. Úgy jött-ment, mint akit aranyéremmel tüntettek ki.

 Akkor az történt, hogy épp Elzával mentek vidáman az utcán az iskola felé, amikor Manni egy kőben megbotlott, majdnem az orrára bukott, és kiszaladt a száján egy meggondolatlan felkiáltás. Olyan illetlen, amilyet a fuvaros Jóska bácsi szokott a makrancos lovára kiabálni.

  Elza, szinte állva maradt meglepődésében. Manni megbánta, de már nem szívhatta vissza a kimondott szavakat, mert hát éppen ez a meggondolatlan szavak természete, hogy olyanok, mint a lemoshatatlan szégyenfolt.

 Zavarában mentegetőzni kezdett, gyorsan, hogy ő nem is szokott csúnyákat mondani, és hogy rendességét bizonyítsa, még hozzátette, hogy különben is őt otthon mindig megszidják, olyankor, hogy ejnye, mosd ki azt a csúnya szádat. De mikor erre Elza semmit sem szólt. Manni rákérdezett:

- Téged is megszidnak?

 Csendesen jött az Elza meghökkentő válasza:

- Én nem szoktam csúnyán beszélni.

 Manni gonoszkodva csúfolódott, mert az irigységtől rosszkedve lett:

 - Ó, mert te mindig jó vagy és ha mindig jó vagy, akkor neked egész nap mondogatják, hogy jaj, de rendes vagy, jaj, de jó kislány vagy!

 Ám Elza erre csak megvonta a vállát, és csendesen szólt:

- Nem mondják, de nem is kell, én magamtól is tudok jól viselkedni.

 Manninak a meglepődéstől elállt a szava, hogy Elza, aki a maga csendességében élhetetlennek látszott, akinek ő szokott segíteni a leckében, aki nehezen tanulta a matekot, aki mellett Manni eddig valakinek érezte magát, sokkal különb nálánál. Nahát, ez az Elza, ő tud viselkedni, sőt nem vár dicséretet érte, mert jól nevelt, akár egy felnőtt!

      Ettől kezdve, Elza mellett Manni, csak amolyan kis ostoba, neveletlen, hebehurgyának érezte magát. Maga sem értette miért rá haragszik rá, hiszen Elza nem bántotta.

 Ha Elza szólt hozzá, rámordult: - Hagyjál békében! - és otthagyta.

Elza nem is értette, miért kerüli őt Manni.

 Otthon Mannit, sohasem bírálgatta senki. Ő volt a családban a legkisebb, úgy nőtt fel, mint akinek mindent szabad. A felnőttek, és a nagyobb testvérei, jót derültek rajta, bármit csinált, vagy mondott:

- Te kis primadonna!  nevette az apja, ha Manni bohóckodott, és rendreutasítás helyett, megsimogatta a haját.

 Így volt eddig. Csakhogy ő, aki mindenben a legjobb akart lenni, most jött rá, hogy viselkedése, a beszéde bizony még messze nem kifogástalan. Szeretett volna megváltozni, de hogyan kellene, arról fogalma sem volt.

 Elzával akart barátkozni, de mivel szégyenkezett előtte, inkább elkerülte.

 De ettől nem lett jobb semmi. Szünetben volt a legnehezebb, jaj, szünetekben nem találta a helyét. Egyszer, az udvaron, amint ott álldogált egymagában, eltalálta őt a focizók labdája. Manni tudott a labdával bánni, gyakorlottan visszapasszolta, és ezután a fiúkkal focizott, vagy olyanokkal játszott, akik között ő volt a menő. Ezek, amolyan unatkozó, rendetlen gyerekek voltak, akik nem fértek a bőrükben. Hazafelé menet megverték a kisebbeket, birkóztak, csúfolódtak, kiabáltak. Itt Manni még csúnyán is beszélhetett, akár milyen butaságot mondhatott vagy tehetett volna, ezek befogadták maguk közé. Közöttük első lehetett volna. Ám, amikor még az utcai járókelők is rájuk szóltak, érezte, hogy nem lehet büszke új barátaira. Titkolta szülei előtt is, hogy ezekkel játszik.

Az apja észrevette kis kedvence rosszkedvét. - Mi baj van kis bogaram, kérdezte. - Semmi, - mondta Manni, szomorúan, és vigaszt keresve odahajtotta a fejét apja vállára. 

 Órákon olyan volt, mint azelőtt, még gyűjtötte a jó jegyeket, a piros pontokat, jól olvasott, elsőre megoldotta a matekot. De már hazafelé menet inkább várt egy kicsit, míg a zajongó csapat elment, elkerülte a rendetlenkedőket, inkább később indult, egyedül baktatott hazafelé, nehogy azt csinálja, amit azok találnak ki.

      Na, nem volt jó kedve.

      Mintha a nap sose sütne, búsult egyedül.

 Egyik délután is, csak ott üldögélt a padon, és kedvetlenül rugdosta a kavicsokat, már egész poros lett a cipője, amikor Elza, aki azt a csúnya beszédet már rég elfelejtette, odalépett hozzá.

Odaállt elé. Manni nem mozdult, Elza kicsi várt, majd leült mellé.

Manni csak tovább lógázta a lábát, és másfelé nézegetett.

– Jössz játszani, - kérdezte, Elza.

- Nem akarok, - felelte durcás hangon Manni. De a torka összeszorult, mást szeretett volna mondani, valami szelídebbet. Kicsit hallgattak, üldögéltek.

 Majd, amikor Elza felállt, hogy elmenjen, a táskája véletlenül leesett a földre, kiborult. Könyvei, füzetei szétcsúsztak a földön. A matek füzet kinyílt, éppen a mai leckénél. Elza felkapta, hogy visszategye a táskájába.

 Manni, csak úgy oldalvást sandított oda. mint akit nem érdekel.

 Azért megkérdezte: - Kész a leckéd?

 Bátortalanul jött a válasz: - Nincs kész, - elkezdtem, de eltévesztettem.

-Na, mutisd, - és Manni a régi engedékeny, baráti szóval vette át a füzetet, és kissé vonakodva még hozzátette, hogy: „lécci”!

Nézegette a félig kész házit.

 Már a száján volt a régi fölényes kiáltás, hogy:

- Te süket még ennyit se tudsz! - ám egyszeriben maga is elámult azon, hogy egész másképpen szólalt meg:

- Nem is rossz ez Elzi, egész jól kezdted, nézd csak, itt tévesztetted el a kivonást, jó lesz ez, hol egy radír…

 Mindketten a pad elé térdeltek, és mint egy asztalra, a füzetet maguk elé tették.

Összedugták a fejüket. Manni magyarázott, Elza radírozott, javított:

- Aha, értem már! Jaj, de jó, kész van a lecim. Jössz hintázni? - kérdezte Elza

- Persze hogy megyek.

…és indultak a játszótéri hintákhoz.

 Ketten, együtt.

A nap fényesen ragyog, az enyhe szellő jólesően simogat, a hinta könnyedén száll, lendül, repül a fák hegyéig,

 Manni szerint olyan magasra, hogy mindjárt megérinthetik a fehér bárányfelhőket.

***

Fotó: Fortepan Zsanda Zsolt