Nem, barátom, te csak sohase mondd magadról, hogy van végleges, örök időkre szóló, határozott életelved. Hogy te ilyen, meg olyan vagy. Sohase tudhatod, mi lakik benned. Te is változhatsz, méghozzá nevetséges módon.

 Csak hallgasd meg, neked elmondom, mi történt velem, akár ki is nevethetsz.

  Szóval, hogy az elején kezdjem, apa létemre, tudtam én, hogy a gyerekeknek, a családi kapcsolatokon kívül is, meg kell tanulni a kötődést. Rokonok, barátok ismerősök kellenek. Sőt tanulni a törődést, a kisebbekkel, a gyengébbekkel való felelősségteljes magatartást. Játékosan, természetes közegben. Babával, játékmacival, mit tudom én mivel, ezek nem játszottak. -Na, jó, ha nem szerettek babával, plüss állatokkal játszani, ha ti igazi, élő állatokat szeretnétek, rendben van milyen állatot szeretnétek?

 Beadtam a derekamat. –Jól van, vegyetek állatot. De sem macskát, sem nem kutyát, ide az emeletre, azt nem.

-Akkor madarat?

-Madarat, milyen madarat? Már láttam magam előtt a horgas csőrű papagájt, amint a nyitott ablakon kirepül, – gyermekeim visítozásától kísérve. - Nem papagájt, apa, csak esetleg egy díszpintyet. Az énekel, füttyög, kedves hangjával téged is felvidít majd.

 És én láttam a kalitka környékén, földön, asztalon, a millió kásahéj szemetet, tudva, hogy a takarításra serkentő morgásomat, - mindjárt papa! -  felkiáltás után feleségemnek vagy nekem kell összesöpörni. Valamint az első hét után, övé lesz a madár etetése a kalitka kitakarítása is.

Nem, madarat ne!

, Elfáradtam a reménytelen ellenkezésbe, és az elején még tiltott, minden rossznak elmondott, és újra szóbahozott tengerimalacoknál feladtam a küzdelmet.

- Apa, az nem rág össze semmit, annak nincs szaga, és kevéssel beéri.

Na, jó, vegyetek tengerimalacot- és ezzel, kedvenc sportújságomba temetkeztem.

  Azután jöttem rá, hogy könnyelmű voltam. Na igen, mert én, csak egy, vagyis egyetlen egy állatra adtam engedélyt. És mit látok? A hatalmas, - fél szobát elfoglaló ketrecben, - nem kalitkában, - ketrecben két, azaz kettő állat lakik. -Hogy-hogy kettő? - kérdezem megütközve.

-Miért, te nem sajnálnád, hogy egymagában unatkozzon?

-Vagy féljen egyedül éjszaka, - kiabál rám, a kicsi.

 Ez ellen nincs mit mondanom.

 Legyintek és apai szigorral rájuk dörrenek: - A tiétek, éhen-szomjan meg ne dögöljenek!

 Megint könnyelmű voltam. Nem érdeklődtem tüzetesen az állatok felől. Igazából meg sem néztem őket. A gyerekek, mintha megkönnyebbültek volna ettől a figyelmetlenségtől. Vállalták a gondozást, a munkát, az etetést, a takarítást.

 És lesték az állatokat. Dicsérték őket. Hogy a Pufi így, a Töfi úgy. Csak nézzem meg őket, milyen aranyosak, mennyire szeretik egymást. Erre kellett volna felfigyelnem, de nem.

  Igazi hallgatójuk, a malacok nézője, a feleségem volt. Ő, biztatta, már az elején a gyerekeket az állatgondozásra. Sőt, többet tudott róluk, ő volt, akivel a gyerekek megvásárolták, sőt, egy kis titkos tervük volt, amit én előttem „elfelejtettek” említeni.

 Olyannyira pártjukat fogta, szokatlan társbérlőinknek, hogy szerintem, titokban, etette is őket, ha látszott, azok már tikkadnak a szomjúságtól, vagy a rácsot rágják. Na igen az első malacmámoros hét után, volt erre is példa, ha a gyerekek elfelejtkeztek róluk.

 Ám, az én figyelmetlenségemet további meglepődések követték. Amint kiderült, hogy a mi két malacunk, nem csakhogy ketten, hanem annál szorosabb, sőt mondhatom, elválaszthatatlan kapcsolatban vannak. A nagy nézegetésnek ez volt a hátterében. A malacok párkapcsolata. A Pufi lány, a Töfi fiú lévén, az istenadta. Egy ketrecben. Amire én nem számítottam, az a malacok szaporulata.

----------

Hallom, három kismalacunk született a héten.

 -Apa! Hogy milyen édesek a kicsik, látnod kellene!

Még ez hiányzott. Ez már kész farm. Malacfarm. Mit csináljunk velük?

Jut eszembe, ezelőtt régen, a fölösleges kismacskákat vízbe fojtották.

Csakhogy ezek, kismalacok! Kellett nekem megengedni!

 Egy tiszta fekete, egy barna, mint az anyja, és a tarka, a fején egy fehér csillaggal, épp az apját formázza.

   Hogy honnan tudom? Megetettem őket. Hát! Naná! A picik, tágra nyitott, fekete gombszemükkel ártatlan bizalommal néznek rám. Futkosnak, mocorognak, irtó ügyesek. Adok nekik egy kis almát. Odajönnek, szagolgatják, megkóstolják. Eszik. Életrevalók, amit kell, mindent tudnak.

   Mindjárt kitakarítom a ketrecüket. Friss forgácsot kapnak. A tenyerembe simulnak, amikor kezembe veszem őket. Kicsike, meleg izomgombócok.

 Nem félnek a simogatásomtól, sőt mintha elernyednének tőle. Na, holnap reggel korán, hozok nekik friss szénát, malaceledelt, malacvitamint. Nehogy betegek legyenek már. Majd tudom én, mi kell nekik.

----

Csak gyere, nézd, nézd őket! Ni, most is, a kicsi tarka, hogy néz rám, azzal a kutató, várakozó, fekete pitykeszemével! Már megismer!  Te, te, kis mókuska, mit adjak neked?

 Na, mit szólsz? Csak azt ne mondd, hogy kérsz egyet, mert arról szó sem lehet.

  Na, menjünk, még kinevettetem magam, ha a feleségem meglát.

  Ajaj, a gyerekek már jönnek is!

  Tűnés innen, még azt hinnék, szeretem ezeket a gombócokat.

                                                               -------

  -Barátom, tudod, tudod milyen hülye voltam? Azt nem lett volna szabad: - először megetetni őket.

 Most hogyan hagyjam abba?

************

Fotó: Unsplash /  Bonnie Kittle