Ha most visszagondolok, látom magamat, fiatalon, a kikeményített vasalt fehér blúzom, a szürke szoknyám, a fekete félcipőm, a kis fehér zoknival, a két ágba befont hajamban szalaggal… nincs róla fénykép, pedig látszana a mosolyomon, milyen boldog vagyok. Pedig nem volt az olyan egyszerű, eltalálni a színházba.

Visz, visz minket a villamos, mikor kell, hol kell leszállni, és ha leszálltunk, merre kell menni?  És ha eltévedünk? Nézzed már mennyi siető idegen, hova megy ez a sok ember? Jaj, hol vagy már Józsi, elsodortak, mi lesz velem, ha elveszítlek… és megfogtam a Józsi kezét.  Észre se vettem, szorítottam a kezét. Ezt emlegette Józsi, jaj, de sokszor, évekig, hogy tudod Viola, emlékszel Violám, mikor a Nemzetinél te megfogtad az én kezemet… Ott ültünk a puha, kényelmes fotelben, mint a mennyországban mi voltunk Rómeó és Julia. Volt-e azóta ott olyan élménye valakinek, nem tudom, de az olyan volt, nem volt több olyan. Megsirattuk.

   Amikor összeházasodtunk, nekünk nem volt semmink. Albérletbe laktunk. Nyitott folyosó, egy égre nyíló szoba ez volt az otthonunk. Lavórban mosakodtunk, a vaskályhán főztem. Víz az udvaron, WC a folyosó végén. Nekem fogalmam se volt, hogy ikreim lesznek. Amikor a fiam megszületett, az orvos már a folyosón járt, úgy hívták vissza, jaj, doktor úr, jön a másik! A lányom, ő alig volt másfél kiló. Inkubátorba tették, nem is szopott, úgy táplálták, mindenféle csövek lógtak ki belőle. Hullt a könnyem, mikor a fiammal hazaengedtek, mert a lányomat ott kellett hagynom. Ikrecskéim nékem! Na, írtam anyámnak, jöjjön segíteni, mert az egyikre vigyázni kell, míg a másikhoz a kórházba bemegyek. A fiam szépen gyarapodott, de a lányomról az orvos azt mondta nekem: - Nem látja milyen csenevész, nem életképes, ne szaladgáljon ide, hiszen maga is alig áll a lábán, amilyen sovány. Akkor már három hónapja vártuk, hogy erőre kap a lányom, de, bár inkubátorból kivették, őt még mindig mesterségesen táplálták.  Nyugtalanul aludtam miatta, vajon, hogy van?

 Egy napon elszántam magam. Pólyát, réklit, pelenkát vittem be. Mikor a nővér meglátta, hogy átöltöztetem a babát, rám förmedt, hogy képzelem, tán meg akarom ölni a gyermeket.

Nem a magáé, kiabáltam vissza. Az enyém. Hazaviszem És - hazavittem. A bőre csupa kiütés, a pici feneke eleven hús, a pisitől. Kamillába fürdettem, anyatejet hordtam neki. Vasalt, hófehér pelenkába fektettem, a bába összecsapta a kezét. -Ez igen, anyuka! Én örökké mostam, főztem rájuk. Micsoda?!  A lányom kigömbölyödött. Anyám hazament. Józsi az én jó uram, kitalálta, hogy ami sört a fizetés mellett járandóságba kaptunk, azt ajándékba vitte. A zöldségesnek, a hentesnek, a tejboltosnak…na, nekünk mindenből a legjobbat tették félre. Tej, hús, gyümölcs. És az én kicsikéim erősek, vidámak. Egyéves korukban szépen felöltöztettem, és bemutattam őket a kórházba. A nővérek összeszaladtak: - Ez nem igaz, hogy csinálta? Az orvos kezet fogott velem, úgy gratulált. Ó, mit mondjak, hamarosan kaptunk lakást, na, volt érte egy kis harc, nem mondom, de én, mint egy anyatigris, kiharcoltam, engem többé soha, - tudja! Ha látta volna az örömüket. A kis lyukból, igazi otthonba. Szaladgáltak egyik szobából a másikba, -, ez a miénk anyuci?  Mind a kettőt taníttattuk. Nagyon jól megy nekik.  Én még mindig abban a lakásban élek, az uram hat éve elment. Jó ember volt. A gyermekek már házasok. Igaz, a lányom már el is vált. Itt is, ott is egy-egy gyermek. Hát én csak megvagyok így egyedül. Én hozzá vagyok szokva a dologhoz. Ellátom magam. Főzök, takarítok. A lányom, mindig tanul valamit. Most olaszul, vagy tán angolul? Esténként felhív. A fiam igazgató, nagy fekete autóval jár. Siet. Nem ér rá. De nagyon kedves. Szeret engem. Azt mondja, anyuci írja fel, ami kell, a sofőr elhozza. Ha elromlott valami, hívjon szerelőt, kifizetem, amibe kerül. Vettek nekem mobil telefont. De sokszor nem veszik fel, ugye, rosszkor csörgetem őket. Békében élek én itt Pesten. Senki se emel rám ostort. Ostort? Még rossz szót se. Többé soha, ahogy akartam. Szabad vagyok. Nekem már a gyár se dudál. Mégis, mi van velem, mit gondol? Valami ürességet érzek. Mi hiányzik? Ráérnék lustálkodni, sétálgatni, beülni egy kávéra, de én nem. Kora reggeltől készenlétben, ugrásra kész várok valamire. Mint katona a strázsán. Mit szeretnék? Mit akarok még? Hetvenévesen. Maga érti ezt? Ilyen a magány? Vagy annyi nagy akarás után ez az öregség?

 **********

Fotó: Fortepan / Fortepan/Album027