Jó ez a mobiltelefon, jó találmány. Csak a nevemre kattintasz, bármikor, bárhol megtalálsz.

Még ha valahol elvesznék, akkor is. Megnyugtató, hogy én is tudlak hívni. Ma már el sem tudom képzelni, hogy tudtunk élni nélküle.

A mobil előtti időben, már voltam elveszve. Egy társas úton.

            Brüsszelben. A híres kis Manöken-Pis szobrocskát nézegettük.

Mondanám a többieknek, hogy… és körülnézve, idegen arcok mellettem.

Csupa ismeretlen arc, senki sehol a csoportból. Ijesztő élmény, egy nagyvárosban, ahol még sohasem jártam. El sem hiszem, hogy ez igaz!

Nem lehet igaz! Itt hagytak volna? Továbbmentek. Nem lehet, hiszen még most beszélgettek itt mellettem.  Kilépek az idegenek közül, nézek szerteszét: „közületek csak egyet is lássak”! Senki!   Elbámultam volna, nem figyeltem?  Hol vannak?  Merre, hol keressem őket?  Annyit tudok, hogy ötkor találkozunk a busznál, ami visszajön értünk.

Honnan jön vissza?  És hova jön? Ahhoz képest most én hol vagyok?

Térképem sincs. Igaz, ha volna, mit keresnék rajta?

Míg eszembe jut valami, addig se álljak itt.  Mit csináljak? Nyelvtudás nélkül, mint egy süketnéma - vak, a népes város közepén.

Visszamegyek, amerről jöttem, azon az utcán, ahol azok a mesés brüsszeli csipkék vannak a kirakatban. Igen itt jöttünk még az előbb. Milyen boldog lehettem volna – nem is tudtam – a csoport közelében.  És most lassan araszolok az ismeretlen emberek között, a kétségbeesés határán.

 Kiérek a térre, a Bazilika elé. Hát most, merre? 

 Elfáradtam, és egyébként is, kutyául érzem magam.

 A székesegyházban orgona szól, hívogatóan.

 Elhatározom, hogy bemegyek, elmondok egy imát, egy könyörgőt.

 Szét se nézek, az emberek között, hiszen már reményem sincs, ülőhelyet keresek, amikor megrángatja a karomat Micike:

- Gyere, itt még van hely.

-Micike!

 Ó, Micike! Neked se örültek még így. Meg vagyok mentve!

 Idejöttek a templomba, és engem utánuk hozott, a Kegyelem.

 Amikor a mobiltelefon még sehol sem volt. Vagy éppen ezért?

-----

A mobiltelefonnal el se lehet veszni. Vagy… hát, nem is tudom. Amikor végre nekem is lett mobilom, nehéz volt megszokni.

Egy másik kiránduláson újra majdnem elvesztem, elfelejtettem, hogy a telefon nálam van.

            Brünn, kínai bazár. A többiektől lemaradtam. Elbámészkodtam? Inkább elkábultam, valami szédült elképedés fogott el, a bőséges árukínálat láttán. Ki az, aki abban bízik, hogy ezt a végeláthatatlan hosszan sorakozó több sátornyi szörnyűséget el tudja adni, vagy inkább, valakire rásózni. Csak nézek, talán a gyerekeknek innen vihetnék valamit, tudom várják.

Vannak itt, szivárványszínű műanyag lakktáskák, - rózsás, cicás, zsiráfos retikülök.

Női-férfi pulóverek, a csípőtájon méretes fémcsatos, széles övvel. Kondicipők, a sarkukon elemmel működő lámpával, - ebben járkál, nekünk billegteti, villogtatja, a kereskedő.

Pólók, tarkák, rajta fénylő nyíllal átlőtt piros szív.

Bőrutánzatú szöges harci homlokvédők, csuklószorítók, övek, lánccal, tőrrel, -és játékok, játékok, minden mennyiségben.

Elemmel működő, vijjogó autók, tankok, -rángatódzó, sziszegő kígyó, kacagó majom, - és fegyverek, lövő, durranó, lángot lövellő, minden, amit a gyerekednek karácsonyra. Ez nem lehet igaz, már egy vevő sincs, egyedül vagyok, csak az eladók néznek rám, reményteljes bizakodó várakozással. Mosolyognak, körülvesznek. Vásárolok?!

 Uramisten, ezt nem úszom meg. Már látom magam, amint szerető mosolyuktól kísérve, elbotorkálok egy átlőtt szívű zöld pólóval.

 Elvesztem, mint Jancsi és Juliska, a sötét erdőben.

 Közben elfelejtettem a zsebemben ott hallgató mobilomat.

Akkor, szembe jön velem egy asszony. Olyan, magamfajta.

Jön, határozott, egyenletes léptekkel, nem néz se jobbra, se balra.

Ő, tudja, mit akar. Nem bámészkodik.

Egy háziasszony, megrakott kosarában krumpli, répa, és kihajlik, minden lépésénél hajbókolva integet felém, egy csokornyi, friss, üde zöld, illatos petrezselyemlevél.

És a kezében, mit látok, hát mobiltelefont! Erről jut eszembe, van nekem is!

 Fellélegzem, és kattintok a csoportvezetőnek:

• Halló, halló segítsetek, Mária, merre vagytok, azt hiszem, elvesztem itt a bazárban!

----

Jó ez a mobiltelefon, jó találmány.

 Ehhez nem kell vezeték, se odamenni hozzá, ő van itt a zsebemben, ezt csak előkapom, és akár Piripócson, de még a világ végén is megtalállak vele.

Tárcsázni se kell, csak rákattintok a nevedre és kész. Máris hívlak. Hazahívlak.

Kettőt csörren és megszólal ez a kis kedves:

- „A hívottszám jelenleg nem kapcsolható”

Tessék?  Géphang beszél, nem ő. És mikor kapcsolható?

És ő, hol van, Mit talált ki, hogy nem beszél velem, mire gondoljak?

És meddig?

Még sincs ez jól kitalálva!

Most aztán ülhetek itt csöndben egyedül.

Akár egy zárkában, a kis átkozott mobilommal együtt.

Itthon is - elveszve.

-----------------