Akkor már őszre járt. Egy napon, jöttek a városi kertészet emberei, hogy kitakarítsák azt a sűrű bokros, gizgazzal, ócska cipővel, lyukas fazékkal, nyűtt kabáttal, eldobott üres flakonnal szomorított, valahai ligetet. Még igazi út se vezetett át, a parknak csúfolt kiskerten, csak egy girbegurba gyalogösvényen kerülgettük, a törött üvegdarabokat meg a pocsolyát.

Kora reggel jött egy alkalmatos gép, az aztán nekiesett, hogy nyomát se hagyja, az összevissza burjánzó, rendetlenül növő bokroknak.

Eltakarította mindet, kivéve egyet, ami a kerítés tövén sarjadt. Azt is ki akarta irtani a mester, neki-neki lódította azt az irdatlan markolót, de nem fért hozzá, túl közel nőtt a kerítéshez. Így is kifordult a gyökere, ettől a kerítésnek dőlt, de maradt. Ha a gépmester tovább próbálkozik, nemcsak a fa, a kerítés is kiborul. Az ember legyintett, volt még dolga, - továbbment. A kis fa ott maradt. Ki figyelt rá? Senki.

  Már a parkot nézzük, gyönyörködő szemmel, míg ráérősen ballagunk, a sétára csábító, kikövezett úton. Kitakarítva, felásva, fűmaggal bevetve, a szél is szabadon suhan, a megmaradt öreg tölgyek, juharfák törzse között, át, a tér túloldalára.

 Tavasszal jött az igazi meglepetés, - na nézz oda, - pihenő padok!

 És a ragyogó fényben, ott maradsz, támasztod a hátad, és bármennyi sietős dolgod lenne, 

 szélnek ereszted a gondod, - üldögélsz.

Nézed, a szomorúfűzek idei, új, halványzöld levelekkel dicsekvő, földig hajló, lecsüngő ágait. Álmosító, langyos szellő lengeti őket dédelgetően.

 A feketerigók közvetlen, bizakodó közeledésükkel jelzik, hogy barátkozni akarnak veled. A napfény melegíti a zöldellő friss pázsitot, meg az arcodat, a térdeden nyugvó kezedet, …és most, felfigyelsz valamire. Mi ez a finom lágy aroma?

Régi örömre emlékeztető illat.

Felegyenesedsz, körülnézel. És szemedbe ötlik, az ősszel otthagyott kis fa, a kerítés mellett.

   Kidőlve, alig gyökérrel, de virágba borultan nyílik lila virága, az orgonavirág.  

   Kivirult a kikelettel, illatos „tavaszi kincse, egy-két fürt virága.”

   Szellő-szóra bólogat, hajlong, elevenen, míg ragyog a Nap, és méhe dong körötte.

   Tölgyek, fenyők, füvek, padok?  Szép, szép, de egy orgonafa!

   Összenézünk. - Nahát, virágzik!

Az ember már csak ilyen, magunk se tudtuk miért éreztünk örömet. Estefelé vödör vízzel, kapával mentünk hozzá, hogy kiszakadt gyökereit beföldeljük. Karóhoz erősítettük, megöntöztük, és magunk előtt is restelkedve, beszéltünk hozzá, kicsit magunkat is bátorítva:

-Semmi baj, semmi baj, vigyázunk rád, megerősödsz, lesznek még virágaid, jövőre is, meg azután is.

 A kerten át, esti sétára, - gyönyörködni, - főleg miatta jártunk.

 Ám hiába féltő gondozás. Mert milyen sokfélék vagyunk, akik arra járunk.

 Az orgonaillat, az alacsony kerítés? Kitudja miért, és kik törték le a virágát.

 Nehezen adta magát, hát kirántották, ágastul, gyökerestül kitépték.

 Azért az egy-két, árva, alig-virágáért.

 Volt nekünk egy fánk!

 Volt kiért aggódnunk:

- Csak jöjjön el mindig, újra meg újra, orgonavirágos víg tavaszunk, meg ne ártson neki téli fagy, vad szelek, viharok.

   Embertől, aki árthat neki, nem féltettük.