Az októberi nap még melegen tűzött, felhőtlen sugaras kék ég mosolygott a tölgyek őzbarnába forduló citromsárga levelei fölött. A fütyörésző kertész, árvácskákat ültetett. Jó kedvvel dolgozott, a sárga árvácskák mellé világoskéket párosítva, a fehéreket bordóval vegyítve.

 Őszi harmónia, árvácskák ideje.

 Az asszony a sétányon nézegette a ragyogó színekben pompázó virágokat.

A szanatórium betegei kiültek a kényelmes padokra. Hátukat süttették a koradélutáni napon.  szemüket kápráztatta az árvácskák színvilága. Csöndes napok. Csöndes emberek. Az őszi búcsúhangulat ráül a szívekre. Amikor még az augusztus végi bornapok zaja, zenéje áradt be a nyitott ablakokon, a betegek szívesebbek voltak egymáshoz. Ismerős, nem ismerős, köszöntek egymásnak. Ez az őszi turnus nem beszédes. Ugye, már fázósak a reggelek és nem tűnik már olyan kívánatosnak az esti séta.

  Mindennapos kezelések a földszinti fizikoterápián. Orvosi javaslatra, pontos időre jönnek, nők, férfiak, inkább idősebbek. Kedvetlenek, magánosak. Hosszú folyosókon, katonás rendben a fehér széksorok. Bőven van hely, még ez is a távolságtartást segíti.

 Ma korábban jött az asszony. Még álmosan üldögél, várva a kezelésre. Csak amúgy sportosan, kényelmes cipőben, semmi smink, a haját is éppen csak feltűzte, ahogy már ilyen helyen megszokott. Várakozók, néhány asszonyság, amott két csinos, fiatal nő beszélget, a közelben egy ápolt elegáns vékony hölgy, egy-két idősebb úr üldögél csöndesen, amikor jött az a férfi.

 Elhaladt a többiek mellett, és az asszony előtt áll meg.

  Kérdően tekint rá, hogy szabad-e a mellette lévő ülőhely.

 –Szabad? A szemük találkozik és a kérdés nyilvánvaló fölöslegességén mindketten elnevetik magukat,

- Szabad, - mondja az asszony, - képzelje, véletlenül épp szabad itt mellettem, sőt, szerintem ez itt, a legkényelmesebb szék.

- Tudom, - felel a férfi, - én már előbb is ezt néztem ki magamnak.

 Az asszony mosolyog: - Pedig ahogy elnézem, magának nem is kellene kezelésre járni, hiszen nem is beteg.

- Már miért ne lennék beteg, mikor fáj a derekam, ropognak öreg csontjaim!

- Ilyen fiatalon magának nem fájhat még semmije.

- Mit gondol hány éves vagyok?

– Hát, ha arra gondolok, hogy az én fiam is korán kezd őszülni, annyi forma lehet maga is.

Ekkor az asszonyt szólítják: - Pető néni! - és ő feláll, hogy bemenjen.

-Hogy-hogy maga megengedi, hogy nénizzék? Különben meg, - teszi hozzá, nem annyi vagyok, mint gondolja, hanem - és csak halkan folytatja, - hanem sokkal több.

-Na, csak öregítse magát, - inti az asszony és indult a nővér után.

Másnap újra együtt várakoznak.

             – Szabad?

       _Szabad, de választhat, amelyik magának legjobban tetszik.

       – Én azt választottam, - mondja a férfi, és az asszony mellé ült, - magával jó itt beszélgetni.

 Az asszony ránézett, és megérintette a férfi bizalomkeltő tekintete.

Mi ez a rég érzett öröm? Mintha már ismerné.

• Mi tavaly is láttuk már itt egymást? - kérdezi a férfi
•  Maga is úgy érzi? -  az asszony csodálkozik, miközben azon tépelődik, miért válaszol szívesen egy idegen szavára?

Miért tudok feloldódni mellette? Nem lehet kalandor, csak gyermekek néznek ilyen bizakodó várakozással.

Félt folytatni a tréfálkozást, meglepődött saját közvetlenségétől.

 Alig egy-két perc után, a kezelőbe szólítják mindkettőjüket.

Másnap az asszony belázasodott, nem ment kezelésre.

 A szobájában maradt, míg jobban lett.

A férfi erről mit sem tudott. Pár napig nem futottak össze. 

Amikor az asszony jobban lett, még a kezelés előtt kisétált a parkba.

A sétány üres, a madárfütty és a korai napfény csodás reggelt ígért.  

Felnézett az őszi tölgylevelek fölött fénylő, mélykék tiszta égre.

Kihúzta a derekát, rég érzett vidámság töltötte el.

Elgondolkodott. A találkozás jár az eszébe.

 Nevetséges ez a rég érzett öröm. Bolond vagyok.

 Valakivel beszélgetni? Az a néhány mondat? Nem jelent semmit.

 Ám az árvácskák tündöklő ragyogása is örömre bátorította:

- Fodrászhoz megyek! Sőt a manikűröshöz is.

…és abban a pillanatban meglátta a férfit, aki épp most vitte úti táskáját a kocsijához. Útra készen, elegánsan.

Elmegy? Hazamegy! Soha többé nem látja. Kiáltani akart utána, hogy megállítsa.

És az októberi verőfény ellenére, megfagyott a levegő körülötte.

Nézte, amint a kanyarban eltűnik előle, Nem kiáltott.

Fogalma sem volt, hogy hívják a férfit.

Jött a kertész, dalolt, valami hajnalcsillagról, csókról…

Az asszony legyintett.

Tétován indult befelé. Az út menti árvácskákra rá se nézett.

Ólmos fáradtság nehezítette járását, halántékán kínzóan dobolt egy ér.

Nem is értette.

- Fáj a fejem? Sose szokott. Senki sem bántott. Semmi sem történ   mégis fáj.

  Hát persze, a semmi.

 Aha! Attól fájhat ilyen pusztító keményen az üres semmitől.