„Izsák pedig bevivé Rebekát Sárának,
az ő anyjának sátorába „ (Mózes l./27,67)
Már alkonyodni kezdett, de még nem volt egészen sötét, amikor megérkeztek. A sátor ajtószőnyege szélesre tárva várta a vendéget. Narancsszínű fénnyel, beragyogott a nap. Bátorítónak, hívogatónak tetszett Rebeka előtt, szerencsés égi jelnek vette. Mintha azt üzenné, hogy a sátor, amely ezentúl lakhelye lesz, szívesen fogadja őt. Mintha Sára lelke tovább élne, és óvó szelleme itt lebegne. Itt minden őrá emlékeztetett. A szentély gyertyái, a főzőedények, és a fekhely hívogatóan puha, piros és arany kelméi. Sára kedvessége szinte kézzelfogható közelséggel sugárzott a sátor levegőjében.
Izsák egy pillanatig még késlekedett a belépéssel, hagyta, hogy Rebeka, zavartalanul ismerkedjen jövendő lakhelyével. Izsák, a szívében áhítattal gyönyörködött Rebeka szépségében, könnyed lépteiben. Csak állt, várva amint Rebeka az ő anyjának otthonába lép. Rebeka, benézett a sátorba, és mintha már járt volna itt, az ismerősség nyugalma fogta el. Megérintette az a meghitt légkör, amelyben Izsák, az anyai szeretetben növekedett
És Rebeka most értette meg, a gondviselés üzenetét, amiért látatlanban igent mondott, Ábrahám szolgájának, aki őt a kútnál kiválasztotta, hogy elhozza őt Izsáknak feleségül.
Már előbb, Sára halála óta, Ábrahám, látva az ő fiának árva búsulását, segíteni kellett rajta. Ne legyen egyedül. Ő maga már gyenge volt a hosszú útra, hát elküldé megbízható szolgáját, a karavánnal, ajándékokkal az ő régi hazájába, hogy onnan hozzanak feleséget Izsáknak. A szolga, Ábrahám „jobbkeze”, küldetésének szerencsés kimenetelében reménykedve, elindult, és ímé szerencsével járt, amikor Rebekára rátalált.
Rebeka, szívében békességgel, most megfordult és Izsák felé nyújtotta a kezét. És ők, kézenfogva, együtt léptek be végül, és az ajtó kétszárnyú függönyét leeresztették. Alkonyati félhomály borult reájuk.
Rebeka pedig, semmit nem tétovázva. a szentélyhez lépett, nem kérdezve, mit, hol tartanak, biztos kézzel mindent megtalált, és a gyertyákat, csendes, nyugalmas mozdulattal úgy gyújtotta meg, mintha már eddig is, évek óta ezt tenné, ha beköszönt az alkony.
Rebeka ünnepi mozdulata, Sárát idézte.
Izsák, Rebekához lépett, kutatón nézett reá, mintha titkok után nyomozna: - Te is? Honnan tudtad? Mint Sára, az én anyám, napnyugtával meggyújtottad a gyertyát…
Rebeka mosolygott. Két meleg tenyerével, mint anyák az ő kedves fiaik arcát, átfogta Izsák fejét, s mint egykoron Sára, megcsókolta Izsák homlokát. Izsák,ettől, -Sárára emlékezvén,- elgyengülve, gyermekként meghatódott.
Rebeka, átérezve Izsák árvaságát, átölelte, vígasztalóan suttogta:
- Nem tudtad? A te atyád nőtestvére Milkha, az én apám anyja vala, és mi, atyáink óta rokonságban, egyazonképpen dicsérjük az Urat.
Ezután messzebbre tartva magától, gyönyörködött Izsákban:
-És látva látom már, milyen szívemnek tetsző az a férfiú, aki a mezőn át, előnkbe jő, amikor a te szolgáid, engem, messzi Mesopotámiából, az én atyáimnak városából, feleségül hoztak néked.
Izsák mosolygott, felbátorodván, átkarolta Rebekát:
-Te is!? Amikor előmbe jöttél az úton át, erősen kívántam bár, nem mást, csakis téged hozzanak énhozzám!
Rebeka kézen fogta és a szentélyhez vezette őt. Ahol leborulva hálát adott, áldásért könyörögve az Úrhoz:
-Az én Uram és Istenem áldjon meg téged Izsák, egész eljövendő életedben, amiért jószívvel vagy énhozzám!
És az Úrnál, aki mindenható, meghallgatásra talált az ő kérése.
Mindketten megnyugovának Ábrahámnak az ő atyjuknak akaratában, és Izsák „elvevé Rebekát és lőn neki felesége, és szereté őt
És megvigasztalódék Izsák, az ő anyjának halála után”
