-De jó, hogy jössz tanár néni, Margitka!

 Épp most járt az eszembe a régi mondásod: - „Lányok, hányszor ismételjem, a hímzés fonákja, ugyanolyan szép legyen, mint a színe” Te tanító néni, te mondogattad, a lányköri, kézimunka órákon.

    Ezeken az órákon tanítottad meg a lányokat, bánni, a tűvel, hímző fonállal való kézimunkákra. A foltozás, gombfelvarrás, szegőöltések, a stoppolás különféle hímzések, horgolás, kötés, makramé, gobelin, hálókötés, azsúrozás technikájának elsajátítására, terítők, ruhák, csipkék készítésének fontos ismeretére. Örömünk telt abban, hogy mindent megtanuljunk, ami, a magunk teremtette szépség ígéretét, amellett, a hasznosságot célozta.

    A templomunk úrasztalára, hímzett terítőt varrtunk, a lánykörben. Margitka, te erre, különös figyelmet szenteltél.  Ellenőrizted, javítottad munkánk hibáit, segítettél, a dicsérettel nem fukarkodtál. Kedvvel varrtam, ám a hímzésnél bonyolult műveletnek tűnt, hogyan bujtassam, tüntessem el a vászon baloldalán, a hímzőfonal kezdő és befejező szálának, rendetlenül kunkorodó végeit.

-Elvarrni, elvarrni, - figyelmeztettél. Ne csak a színére vigyázzatok. Ne csúfítsák elvarratlan szálak, semmi munkátokat.

       - Hallgass meg Margitka, nem tartottam be a tanításodat.

            Most bevallom neked, hogy maradtak életemnek elvarratlan szálai. És tétova, bizonytalan viselkedésemnek, hibái. Nem voltam én felkészítve, felnőttségem határozott vezetésére. Csak az engedelemre. A szófogadásra. Az én időmben nem volt szokásban sem a lázadás, sem a felvilágosítás, engem magamra hagytak, amikor szüleimnek tetszően, engedelmesen férjhez mentem.

 Az uramnak fogadjak szót? Annak még nem tudtam. Vagy nem akartam? Kedvem se volt hozzá, egy szál se. Ahhoz mentem hozzá, akit anyámék választottak.

            Egy rendes, becsületes gazdaemberhez, innen a szomszéd utcából. Így illett mihozzánk. Énnálam öt évvel idősebb, ami szerencsés korkülönbség. Annyi földje volt, mint amennyit én is vittem magammal, a vallásunk, a szokásaink, a megismerhető tulajdonságaink, szinte ugyanazok. Hasonló, a mi kettőnk élte-színe. Épp összeillők voltunk, aszerint, amit a világ elvár.

   Bevallom neked, nem belé voltam én szerelmes. Másba. Szüleim szerint, egy csavargóba, egy pusztai cselédbe, egy senkibe.

            Hogy is kezdődött? Nyáridőben, júniusban jártunk. Az Ecsedy uraság, dohányt termesztett a földjén. A hozzáértő dohányosok, messzi tájról jöttek, egy nyáron laktak az uradalmi cselédlakásokban, kint a birtokon. Talán tudod, a mi földünkre is arra kanyargott a dűlőút, amerre az idegen dohányosok kapáltak.

Még alig voltam tizennyolc, minden mezei munkába befogtak engem. Egy nyári napon, a lovas szekérrel, nekem kellett hazahajtanom. Esteledett, még nem ment le a nap, amikor visítozást, kiabálást hallottam a dohányföldről. Azt kiabálták, állj meg, állj meg! Egy ember szaladt erre, karjában egy kisgyermekkel. A gyermek lába erősen vérzett, átitatta a kékkötőt, amivel becsavarták a sebét.

 -Doktorhoz kell vinni! A kis fiú belelépett az otthagyott éles kapába, elvágta a lábát!

Az az ember, egy vékony fiatalember felült mellém a szekérre, a gyermekkel.

     Nem sokat magyarázott, hanem a gyermeket az ölembe ültette. Gyors mozdulattal elkapta a tőlem a gyeplőt, az ostort, és gyakorlott nógatással, sebes vágtára ösztökélte a lovakat.

A lovak megérzik, ki dirigálja őket. Trappoltak erősen. A gyermek megszeppenve hallgatott, a sírást abbahagyta. A lábát megemeltem, tartottam, ne csüngjön. Mintha már nem vérezne. Némán néztem ezt az idegen dohányost. Összeszorított száját, orra határozott, egyenes vonalát, szemébe hulló sötét haját. De leginkább a kezét. Azt az izmos, férfias, naptól barna, jó formájú, erőt sejttető kezét. Nem tudtam a szemem levenni róla.

             Amikor a mi, veréshez nem szokott lovainkat, ostorral akarta biztatni szó nélkül lefogtam ezt a kezet, hogy csillapítsam siettető akaratát. Meglepetten nézett rám, akkor láttam meg a szemét. Barna szeme, sötéten villant rám, mint aki haragszik. Nem a lányra néző legény szemével, hanem a sebesültért aggódó, mással törődő ember tekintetével pillantott rám. Felelősséget, kötelességet sugárzott, nem a hódítás szándékát tükrözte. Talán éppen ez az idegen, távoli tekintet fogott meg. Kihívást jelentett, anélkül, hogy ő akarna valamit. Vagy éppen annak ellenére?

     Jól van már, te dohányos, te Árvai Anti, jól van már. Ilyen lehet Ámor eltévedt nyila, ha véletlenül épp beletalál a szívbe. A szívem közepébe.

     Azt se tudom már, hogyan vitte be az orvoshoz a gyermeket, vagy, hogyan jutottam haza. Csak apámra emlékszem, nagyon haragudott, amiért a lovakat megizzasztottam. De most ezzel se törődtem. Zsibongott bennem egy szokatlan, várakozó öröm.

     Nem véletlen, hogy vasárnap, miért ácsorogtam mise után a templom lépcsőjén ahelyett, hogy mint máskor, hazaigyekeztem volna. Nézegettem a sokadalmat, látni akartam őt. A kezét, a szemét, a homlokába hulló haját, az orra egyenes vonalát, Árvai Antit akartam látni.

Ő hamarabb észrevett. Odajött hozzám: - Na, kiheverted az ijedtséget? - kérdezte.

  Fölényt éreztem a hangjából, leánynak szóló csipkelődést. Nem akartam, - nem tudtam – játékos kedvvel könnyedén válaszolni, csak azt kérdeztem, jól van-e a gyermek?

    Ő is komolyra váltotta a beszédet:

- Már kutyabaja, ott rohangál a többiekkel. Na, igen ordított, mikor a doktor összeöltötte a sebet. Szerencse, hogy jöttél, időben ellátták.

- Nagy szerencse! - nekem is, gondoltam magamban.

 És hogy még mit mondott, jaj, ki tudja, az örömtől hevesen dobogó szívemre emlékezem csak.  A házunk előtt elváltunk. Annyit kérdezett még, hogy jössz-e a jövő vasárnap a templomba? Csak bólintottam, már futni akartam, amikor, a félig nyitott ajtóból meglátott bennünket az ides.

Meglátta Árvai Antit. Megismerte, hogy nem falubeli, csak egy jött-ment idegen.

-Egy ilyennel jöttél végig az utcán, te szégyentelen? Egy dohányossal? Fényes nappal, vasárnap? Hogy megszóljanak? Van neked istened vagy lelked?

 Nem kiabált. Annál rosszabb volt, súgva sziszegte, apám meg ne hallja.

- Meg ne lássam még egyszer, hogy egy ilyennel adod össze magad Mi vagy te, szabad prédája egy csavargónak? Oda van a jó hírünk, a becsületünk.

   Szófogadónak neveltek, nem mentem templomba a következő vasárnap. Sem, még sokáig, sehova. Féltettek, nem engedtek. Nem bántam, azt hittem elég, hogy már tudom, milyen az a rajongó, elragadtatott boldog érzés, amiért érdemes reggelenként felkelni, amire rágondolni is öröm.

   Vártam. Egyre vártam. Azt hittem, történik valami, ami, mint az első találkozásunk, csak úgy jön magától, anélkül, hogy én sürgetném, hogy tennék érte valamit. Majd a jó sors, - így bizakodtam. Később, ha kiléptem az utcára, ha a boltba, a piacra, ha a kútra vízért mentem, vártam a csodára, hogy láthatom. Ha mentünk apámmal a tanyára, már előre lestem az utat, a dohányföldet. Embernyi magasra nőtt már akkorra a dohány, nem láttam arra senkit, nemhogy Árvai Antit. Mégis, bizakodó voltam. Azt hittem, majd erre jár, megkeres. Ráértem én várni.           Volt kire. Majd, majd! - gondoltam az én akkori, buta, csirke-eszemmel.

 Nem vettem észre, hogy múlik a nyár? Tudhattam volna, hogy ha a dohány már bent szárad felfűzve, a pajtában, ő sincs már a mezőn, akire várok.

   Sőt, azt sem engedtem, a tudatomig érni, hogy ni csak, milyen sokszor jön mostanában, ilyen-olyan okkal hozzánk, ez a csendes Bodó Lajos. Akit, anyámék szívesen fogadnak. De ő, nekem nem számított. „Öreg” volt énhozzám, húsz fölötti éveivel. Már bajszot viselt, nagy lányokkal korzózott. Ha szólt is hozzám, alig szóltam vissza, kit érdekelt.

     Őszi, friss szellő lengedezett, esőfelhő borongott a puszta tarlón, kukoricát törtünk a tanyán, amikor Jani, a béresünk szavára, torkomon akadt a lélegzetem.

- Milyen sokáig itt maradtak most az udvarhelyi dohányosok, ma hajnalba vitette el az uraság a retyerutyájukat kocsival.

Elmentek! Sokáig azzal ámítottam magamat, nem igaz ez, hiszen mit tud ez a Jani? Bolond ez, lehet, hogy nem is ment el mindenki. Meg az is lehet, visszajönnek. Vagy egy valaki visszajön. Visszajöhet, miért ne?

Mint aki beteg, napokig úgy lézengtem, azon gondolkoztam, utána kéne szöknöm.

Ködös, éber álomban éltem. Míg végeztem a dolgom, és nem volt a közelemben senki, magamban beszéltem. Árvai Antit képzeltem magam mellé. Éreztem a közelségét. Mit szólna, hozzám?  Láttam a szemét, megidéztem izmos, barna kezének érintését.

Ha nagyon akartam, révületemben hallottam a hangját.

    Bodó Lajos, az én uram, idegen maradt számomra. Ó, nem lázadoztam én, a lány ahhoz megy, aki veszi. Akihez adják. Férjhez kell menni, ez a világ sorja. A mások szemében az voltam én, akinek lennem kellett. Rendes, dolgos asszony. Hiába adtak hozzá, hiába lettem a felesége, hiába voltam mindenben engedelmes, ő nem tudta énvélem megszokatni, szótalan, sótalan természetét. Szeretett engem, vagy nem? Nem őrá figyeltem én. Azt tudom, Bodó Lajos, jó volt énhozzám. Úgy bánt vélem, óvatos közeledéssel, mint a hímes tojással. Tréfálni, azt nem igen szokott, de nem is bántott, se szóval, se tettel. Mindenki azt hihette, csöndes életünk, a boldog házasság jele.

 Most már tudom, akár megszerethettem volna, ha nyitott szemmel járok. Jókötésű, csinos ember, bárcsak megpróbáltam volna, önként megölelni…

  Ám én, mit tettem? Ábrándoztam mellette, a dohányosról.

 Titokban, annak a villanó tekintetéről, izmos keze érintésének borzongató káprázatáról. Ilyet rendes asszony nem tesz! Bűntudatomat kemény munkára fogtam. Mint a szerzetesek, ha hátukat véresre korbácsolják, én kapáltam, ástam, mostam, főztem, takarítottam, soha nem pihentem. Na, nem sokat nevettem, inkább búsongtam. 

     Talán kigyógyulok, ha idejében megkeres engem Árvai Anti. Eleinte, amikor vártam. Talán, ha nem az életmentő férfit látom, benne, hanem csak egy hétköznapi legényt, akkor elfelejtem. Igen de én, nem akartam elfelejteni. Ezt a halovány emléket egyre színesebbre hímeztem. Csak a befelé élő viselkedésem, kifelé hideg fonákját, azt nem tudtam eltisztázni. Kilógtak az „elvarratlan”, szálak, morcos, kelletlen, rideg szavaimból. Így vettem el a kedvét annak, akit megtarthattam volna.

- Gyónok neked Margit néném, nem kell ahhoz egy lopakodó, valódi szerető, hogy gondolatban csaljunk. Az én uram, megérezte, meg bizony, hogy elmellőzöm. Mit csinált? El-elcsavargott otthonról az én rendes uram, melegebb fészket keresni. Talált is. Nem messze, a második szomszédban, annál a bögyös Veronnál. Én meg, verhetem már a fejemet a falba.   Jaj, én magamat, nem őt csaltam meg. Későn kaptam észbe! Kiért? Aki csak a képzeletemben élt, azért. Mit tegyek, mit tegyek?

 Most már, ugye, mindjárt huszonöt vagyok, túl a hamvas leánykoron, hiába szöknék, -régen is kár lett volna, - a dohányosok után. De már nem is azon jár az eszem, hanem az uramon, aki itt volt, enyém volt, hagytam elmenni. Látod, bajban vagyok, segíts rajtam!

- Édes gyermekem ez nem könnyű. Azt mondanám, hogy normális lány, nem a fonákját színezi, hanem élte-színére vigyáz, már ugye, ha van esze.

 - De mit ácsorogsz itt? Most megint álmodozol, ahelyett, hogy összekapnád magad? Jaj, te, most látom csak, hogy milyen pacuha vagy! Hamar szedd magad rendbe, úgy várd haza az uradat, csinosan, derűsen, jó vacsora illatával. Ámuljon el, ne legyen az uradnak, oka-kedve, más után járni.

- Gondolkozzál csak ízibe, lányom, mi is az, amiben biztosan kedvét találná?

------------