Mindenki szeretné, ha felnőve, mesteri címet kapna hasznos munkájáért. Meg kell azért dolgozni.  Már én, csak sokkal később, mama-koromban jutottam el a mesteri címig. Amikor már nem is vágytam rá. És persze ki mástól, az unokámtól. Hosszú története van annak, míg a kontártól, a mesteri címig eljutunk.

              Serdülőként, bizony igazából dolgozni nem, annál inkább olvasni szerettem. Látom magam, olvasok tanulás helyett, olvasok takarítás helyett, olvasok minden helyett, mindent. Ami a kezem ügyébe kerül. Regényt, mesét, képeslapot, a nagyanyám kalendáriumát, még amibe a piacon a szilvát csomagolták, az ócska újságból sodrott zacskót is szétsimítom, böngészem. Nem ám kényelmesen, hanem sietve, lopva, titokban, mert lustának érzem magam. Ezért aztán mindig szófogadónak akartam látszani, hogy rám ne süssék a restség bélyegét. Igyekeztem, hogy hasznomat vegyék.

             Mégis, évekkel később, a Mama, kontárnak nevezett. Elmondom, de előbb a mamáról: A mama nem olvasott, a mama dolgozott. A falusi asszonyoknak, lányoknak varrta, a szebbnél szebb, akkor divatos ruhákat. Mama, a tanult mester öntudatával, büszkeségével, dolgozott, egész életében.

  Ma is látom amint oldalra hajtott fejjel bíráló szemmel méricskélt, fontoskodva alkotott, illesztgette türelmesen az orráról minduntalan lecsúszó okulárét. Belemerült a munkába. Nem sietett. Megadta a módját, legyen tökéletes.

 A blúzokon, az öltés, a méret, milliméteres pontossággal készült, az ellenség se találna benne kivetnivalót. Hibátlan mestermunka, kifogástalan alkotás.

              Már régebben kezdődött az én kontárságom siralmas története, amikor a mama, kitalálta, hogy megtanít engem, az ő hasznos mesterségére.

    Bár mindenféle kifogást keresve húzódoztam, ő, szigorúan oktatott, a kezemet fogta, hogyan igazítsam gép alá, a rakoncátlan csúszkáló selymet, omló bársonyt.

     Nem volt megelégedve, ha én hamar a készre törekedtem, kelletlenül, sietve.

             Ripsz- ropsz, összeöltöm, jó ez, felkapom, már futok is.

  Hevenyészett alkotásomra, a mama, megcsóválta a fejét: -Kontármunka! 

  Bírálata, szíven talált.

 -Édes mama, legalább úgy mondaná, hogy dilettáns vagy amatőr, de ne, hogy kontár.

 -De ha kontár, akkor kontár és kész. Elkapkodod. Így sose lesz belőled mester.

- - - - -

  A mama fukarul bánt a dicsérettel.

  Nem csoda, ha ilyen lesújtó szavak után, nemsokára abbahagytam a varrás nemes mesterségét. Azóta is a fülembe cseng, akkoriban ezerszer hallott, feddő intelme: Bezzeg, ha megtanultál volna varrni, mindennap gurulna egy-két krajcár a markodba.

             Bár, olvasni még mindig szeretek, szép ruhát varrni, azóta se tudok. De egész nap csak teszek-veszek, hasznosan teljen az időm.

 Így talált rám, a mesteri cím.

 Lobog a tűz a kályhában, kellemes ez a téli délután. Üljek itt tétlenül? Tudom már, mit akarok. Hol is van? Hová is tettem? Igen, a kosaram alján lapul. Egy pár lyukas zokni. Az én nagylány unokámé, Annáé. Meg fogom stoppolni.

Stoppolni? Stoppolni manapság autót szoktak, nem zoknit. Az unokám, azt mondaná, mama, el kell dobni, van másik.

    - No-no, nem addig a’! Elő azt a kis gombát formázó, ócska stoppolófámat, belebújtatom a zokniba. Majd, ide-oda öltögetve, hosszában-keresztben beszövöm a lyukat. Így ni, jó ez még. Így kell ezt. A tű nyomában bujkáló cérna ritmusa elvarázsol.  Békítő lelki nyugalom, a hasznosság tudata ringat.

 Oldalra hajtott fejjel, bíráló szemmel öltögetek, türelmesen illesztgetem, az orromról minduntalan lecsúszó okulárét. Nem sietek, megadom a módját, legyen tökéletes.

Nyitja az ajtót, betoppan hozzám, az én Anna unokám:

             -Hogy vagy mama? Mit csinálsz?  Né, milyen kis hímzett bigyót tettél a lyukas zokni sarkára, nahát, tök jó. Mintha direkt ilyen lenne. Nekem varrtad? Ti régen így szoktátok? –Mama! De ügyi vagy! Ez király, aranyérmes, sőt, mama, ez mestermunka!

 -Nahát, felpróbálom!

Megdobban a szívem, látom, örülni az unokámat.

Leveti az áttetsző harisnyáját, felhúzza a stoppolt zoknit, járkál benne.

 A tűsarkú cipőbe nem férne, hát így zoknisan tipeg.

 Lábujjhegyen sétál, cseveg, eszeget.

 Amikor átöltözik könnyedén elköszön egy puszival, a stoppolt zokniját – azt -mestermunkát, -véletlenül „elfelejti” magával vinni.

----------