Egyszer volt, hol nem volt, igazából nagyon-nagyon régen volt, - volt egyszer egy fenyőkkel, lombos fákkal, bokrokkal, tarka virágos tisztásokkal teli, sűrű erdő. Nem volt abban több ház, csak a közepében egy ragyogó palota. Ebben a csillogó ködpalotában lakott Terra, a bőkezű, jószívű tündérkirálynő. Boldogan élt ott, az ő szépséges négy tündérlányával. Egyik lánya szebb, mint a másik. Hasonlítottak egymásra, és mégis mind másképpen volt szép. Mint a sokféle virágnak, megvolt a maga varázsa, a tündéreknek is.

Az anyjuk elnevezte az elsőt Zöldikének, a csillogó zöld szeméről, a másodikat Arankának, rózsapiros arcáról, a harmadikat Őzikének, mert szelíd, mint az őzike, a negyediket Fehérkének a hófehér bőre miatt. Láttukra mindenkit elfogott egy különös várakozás: az újabbnál újabb, boldog holnap ígérete.

Jött Zöldike, könnyű kis cipője alig érte a földet, mintha repülne, és az emberek összesúgtak:

- Érzed ezt az illatot? Ibolya! Kinyílt a tavasz első virága, süt a nap! 

Máskor az Aranka kezében illatozó liliomra figyeltek föl:

- Mégis eljött a nyár, kezdődik a vakáció, bólogattak vidáman a gyermekek.

És egyszerre a szőlőhegyi ösvényen meglátták Őzikét, vörös hajában sárga őszirózsák, kötényében hamvas szilvával, érett szőlőfürtökkel. Az emberek szíve megtelt örömmel, és vidám szüreti nótákat kezdtek énekelni.

Később, amikor Fehérke fölvette téli bundácskáját, habosfehér szőrmekucsmáját, mindenki tudta, hogy hamarosan itt a karácsony.

A tündérlányok ki-kijöttek a sűrű erdőből az emberek közé, ott sétálgattak.  Hol a sétatéren, hol a vásárban, hol az utcán látták őket. Amikor vasárnap a templomba mentek, Terra felöltöztette őket a legszebb ruhájukba. Na, meg is fordult utánuk, aki csak látta őket.  Ezek a lányok úgy sétáltak fölfelé a templom lépcsőjén, úgy viselték a ruhájukat, cipőjüket, de még a kalapjukat is, mind a négyen ahogy valódi hercegnőkhöz illik. Sohasem jöttek ugyanabban a ruhában. A tél, a tavasz, a nyár és az ősz minden színpompáját magukon viselték. Újabbnál újabb, színesebbnél színesebb volt az öltözetük. Honnan van ennyi szép ruhájuk? Nagyon gazdagok lehetnek, gondolták az emberek. A léptük könnyű, friss, a tartásuk egyenes, a pillantásuk ragyogó.

Amikor megérkeztek, a népek érdeklődő tekintete fogadta őket. Mindenki láthatta, de senki sem tudta honnan jönnek, hol laknak. Nem voltak beszédesek, nem ismerkedtek, mégis volt bennük valami, talán a derűs mosolyuk, ami szeretetre méltóvá tette őket. Ha a templomba jöttek, fölmentek a karzatra, és hamarabb elmentek, mint a többiek. Úgy elillantak, mintha ott se lettek volna. Akik látták, még sokáig emlegették őket. Azt se bánták volna, ha örökké ott élnek közöttük.

A szépség utáni vágy leküzdhetetlenül rátört az emberekre, és jótékonyan hatott rájuk.  Ha ijesztő, vagy fenyegető látványban lett volna részük, akkor bizony, a félelemtől mindenféle ártó, gonosz tulajdonság költözött volna a szívükbe. A tündérek láttára jobbá lettek.

Nem hiába voltak ők jó tündérek, olyan mesterségük volt, ami nincs senki emberfiának. Úgy tudtak bánni az állatokkal, mint a kezesbáránnyal, a növények az ő kedvükre nőttek, virágoztak, gyümölcsöt érleltek. Sőt, a széllel, az esővel, a köddel, a nap fényével, a hold sugarával, a virágok színével, illatával is, de még a fák levele, sőt az árnyéka is kedvükre szolgált. Ami jót csak kaptak a természettől, azt mind az emberek javára gyűjtötték, így tanulták Terrától, az anyjuktól. Amerre jártak, senki nem szenvedett hiányt semmiben.

Az emberek közül, aki csak odafigyelt, életöröm járta át, boldogan végezte, a mégoly nehéz munkáját is. Nem irigykedtek, nem voltak haragosak, inkább arra vigyáztak, hogy senkinek se ártsanak, és mindannyian, a tündérekkel szerettek volna megismerkedni, sőt, úgy öltözködni, mint ők. Persze nem sikerült, de már a gondolattól is jobban érezték magukat.

Az igazság az, hogy ha jobban, ha egészen közelről, megnézte volna valaki azt a ruhát, amit olyan emelt fővel hordtak, talán föl se tudta volna próbálni. Sem a kalapjuk szélesen hullámzó karimáját a fejére tenni. Elárulom, hogy az ő ruhájuk, cipőjük, de még a kalapjuk is titokban készült. Ruhájuk, az erdő fái fenyőillatából, hajnali harmatból, hegyi patakok habjának ezüstös ragyogásából, a reggeli nap bíbor fényéből, a telihold tündöklő sugarából készült. A vadrózsa, első halvány szirmát nekik adta, ebből lett a báli sziromrózsás estélyi ruhájuk. És a szüreti bálba vajon miben jöttek, miben-másban, az őszi erdő bíbor és barna, rőtvörös levélcsodájába öltöztek. A fülbevalójukban és a nyakláncukon szikrázó káprázatos ragyogást, a csillagok ezrei adták nekik.

Azt kérdezed, hogyan csinálták? Ők a tündérek, mi honnan is tudnánk? Maguk szőtték, fonták, varrták, minden éjjel, hogy senki, de senki meg ne tudja a titkukat. Az a sűrű erdő, az évszázados fákon kúszó liánok, az ágról-ágra szökkenő mókusok, a némán figyelő őzikék, az ágak között fészkelő madarak, a suttogó szellő. a tisztásokon illatozó vadrózsák, és a holdas éjszaka, hallgatva őrizték a tündérek titkát. Mindenkinél jobban óvták, szerették őket, mert ezek az adakozó tündérek erdőn és mezőn, az emberek között, reményt, munkakedvet és elégedettséget, árasztottak maguk körül.

Csakhogy történt valami!

A hegy alatti barlangban lakott az a méregkeverő gonosz boszorka. Az ő földalatti várába, tekervényes alagúton lehetett eljutni.  Nem is ott járt ki-be, amikor elment otthonról, hanem a sietett, fölrepült a kéménybe, onnan hamarabb elért bárhová.

Ez a boszi igen szeretett volna meggazdagodni. Mit tegyen, mit is tegyen? Kitalálta, hogy pénzt csinál az ostoba emberek hiszékenységéből. Ebben a barlangban, méregkeverő üstökben varázsitalt kotyvasztott. A boszorka, azzal a hazugsággal ámította el, akit lehetett, hogy a varázsitaltól szépeket álmodnak, boldogabbak lesznek. Ha égett a tűz, a hegy teteje fölé magasodó kéménye sűrű füstöt eregetett. Az emberek nem tudtak a boszorkánykonyháról, azt hitték, a hegy pipál, talán eső lesz?

Volt ennek a boszinak négy lánya, ők segítettek anyjuknak varázsitalt főzni. Nem ám gyógyfüvekből, hanem összeszedték az erdőn-mezőn található bolondító füveket, gombákat, szédítő hatású bogyókat és mély álmot hozó virágokat. Azután, egy ezeréves ákom-bákom recept könyvből kikeresték a tennivalókat, hogy a kész főzettel elbódítsák az ostoba embereket. A piacon árulták a szépítőnek nevezett kenőcsöket, vidítóként árult, bolondító cseppeket.

 Csakhogy a boszorka lányai naphosszat gőzölgő üstök fölött görnyedtek, bizony, nem voltak valami szemrevalók.  Hiába festették ki magukat, arcuk sápadt, szemük hunyorgó, hajuk fakó maradt, és a vevők meg sem álltak a sátoruknál. A boszi látta, hogy így nem fog meggazdagodni.

Hát, egyszer hírét vette a jó tündéreknek a pénzsóvár boszorka. Kíváncsi lett, milyenek ezek a tündérek? Igazán olyan szépek, csinosan járnak, mosolygósak? Ezért azután, hosszú időn át, megleste a tündéreket. És megpillanthatta Zöldikét üde, tavaszi, gyöngyvirágos jókedvében, - látta Arankát piros pipacsok között sétálni, a lágyan hullámzó búzatáblában, -nem is beszélve Őzikéről, aki dióval, mandulával, mogyoróval teli kosarat vitt a karján és korallpiros csipkebogyókból, koszorú ringott a homlokán, - vagy Fehérkét a tükörsima jégen korcsolyázni.

Hát ettől a látványtól azon nyomban kifundált egy tervet, hogyan használhatná fel a maga hasznára, a tündérek jó tulajdonságait. Azt találta ki, hogy a lányait kicseréli a négy tündérrel, és majd így jó pénzes vevőket csábít magához.

Hogyan tudta véghez vinni gonosz tervét?

Volt segítsége a boszinak, egy hatalmas barátja, a viharos északi szél, a Nemere. Na, amerre az járt, süvöltő szél, téli zimankó támadt. A boszorka csapott egy nagy lakomát, ahova meghívta Nemerét. Olyan kábító cseppeket kevert annak az italába, amitől az nagyon segítőkész lett. Reggel, amikor a tündérek templomba igyekeztek, a vad Nemere zúgó forgószelet kavart, sötét felhőtölcsérébe kapta a tündéreket és magával sodorta őket a barlangba, a boszi lányait pedig, kifújta jó távolra a mezőre, árván, éhesen.

A boszi rá se gondolt, mi lett saját lányaival, úgy megörült a szép kis tündéreknek, hogy egyből hozzálátott, munkára fogni őket. Ám, akárhogy is próbálta, szép szóval vagy parancsolva, a tündérek nem fogták kezükbe a boszi fakanalát.

A boszi nem is sejtette, hogy eközben, ettől a viharos széltől erdőn-mezőn, micsoda zivatar támadt. Valóságos égiháború. Az emberek eleinte el sem tudták képzelni, hogyan lehet májusi cseresznyevirágzás idején olyan hófúvás, jeges szél, ami csak téli időben várható. Keresték a tündéreket, de azok most sehol sem voltak. Nem látták a boszi lányait sem, mert azok, bánatukban, amiért az anyjuk elcserélte őket, sírva összebújtak egy bokor alatt, úgy vigasztalták egymást.

Már-már úgy tűnt, nem akar vége lenni a májusi fagyoknak, amikor Terra, a tündérek anyja észrevette, hogy mi történt. Azonnal munkához látott. Ismerte a szeleket, viharokat, tudta mivel lehet legyőzni Nemerét! Neki is volt, aki segítsen, mégpedig Bóra, a szeszélyes déli szél. De most inkább annak a szelíd kislányát, Boricát, a kedves kis szellőcskét hívta, hogy segítsen a tündéreket kihozni a boszi barlangjából. Borica hipp-hopp, azon nyomban ott lengedezett a palotában, és ahogy szokott, - többet ésszel, mint erővel, - szelíden elindult a barlanghoz.

Útjában legelőször is úgy elaltatta a szilaj Nemerét, hogy a következő télig föl se ébredjen, majd végigsimogatta langyos leheletével a havas-jeges utakat, a deres fákat, visszaillesztette helyükre a lehullott cseresznyevirágokat. Ettől újra tavasziasan derűs lett az idő. Borica, az enyhe déli szellőcske végre felszökkent a hegyre, ahol, tőle szokatlan indulatos erővel nagyot fújt a boszi kéményébe. Lett nagy kavarodás! A hevesen örvénylő szélben fellángolt a tűz, a méregkeverő fazekak fölborultak, ripityára törtek. A füst mind visszaszállt, gomolygott a barlangba, és elvakította a boszit.

Akkor Borica kézen fogta a tündéreket, és mindnyájan kirepültek a ragyogó napfényre. A palotába hazatérő tündérlányokat boldogan ölelte át Terra, az anyjuk, és Borica, mindnyájukat körülsimogatta, mielőtt a szelek végtelen birodalmába hazasuhant.

A boszi még sokáig prüszkölt a füstben és szidta visszasomfordáló lányait, mintha azok lennének az okai, hogy a törött cserepekben nem tud többé bájitalt keverni. A boszilányok hallgatták-hallgatták a kapzsi, pénzéhes anyjukat, ám egyszerre csak összenéztek, mint a cinkosok, fölkerekedtek, és anyjuk nélkül mind a négyen kiköltöztek egy erdőszéli házikóba, és attól kezdve, mentát, kamillát, levendulát, és még sokféle fűben-fában található orvosságnak, gyógyteáknak való, jóféle füveket gyűjtöttek, amitől meggyógyulnak az emberek. A jóízű munkában egészen kivirultak, jöttek is hozzájuk a vevők.

A négy jó tündér visszatért az emberekhez, anyjuk, Terra a tündérkirálynő ajándékokat küldött velük, mint azelőtt, az embereknek, akik mindannyian kisiettek munka után ünnepelni a szabadba. Arcukat napfényben fürdették, énekelve táncra perdültek, bizakodó örömmel, mintha mindig május lenne, és örökké sütne a nap. Azóta is minden évben alig várjuk, hogy jöjjön Zöldike, hozzon illatos ibolyát, Aranka érett kalászokat ringasson, Őzike kosarában piros alma mosolyogjon és Hófehérkével hógolyózzunk karácsonykor Hozzanak sok örömet boldogságot mindnyájunknak!

***

Foto: Ámonné Tóth Éva alkotása