Ebben a vár alatti szűk kis utcában több apró házacska simult egymáshoz. Ezek a házak úgy ölelték a várfalat, úgy bújtak egymáshoz, mint a csibék a kotlós körül. Franci, az aranyműves itt lakott, egy kedves kis mesebeli házban az édesanyjával.
Hogyan lesz valaki aranyműves? Már az apja is aranyműves volt, így maradt Francira a mesterség, a műhely, a ház.
Ez volt az Aranyutcácska, mert a szomszédos házakban is arany ékszereket, készítettel a mesterek. Valójában titkos műhelyek voltak ezek, mert az igazi arany ékszerek mellett, céljuk az aranycsinálás lett volna. A király bő jutalmat ígért annak, aki valami okos furfang révén, aranyat tud létrehozni. másféle, ismert, olcsóbb anyagok összekeveréséből, kiégetéséből. Még ó maga is beállt közéjük, mert értett valamit az alkímiához, remélte, hogy rájön, az aranycsinálás titkára. Nosza, a mesterek törték a fejüket. Porrá őröltek mindenféle fémet, rezet, ezüstöt, vasat, összekevertek, ki tudja mit mivel vegyítettek, kevertek kavartak, méricskéltek, kemencében hevítettek, olvasztottak, hűtöttek, hogy aranyat hozzanak létre. De, a titkukat megőrizték, erről senkivel, még egymással sem beszéltek, nehogy másé legyen a királyi jutalom. Nem is barátkoztak, sőt, nem, hogy beszélni, még gondolni sem akartak az aranyra. Az volt a babonájuk, hogy csak akkor sikerül feltalálni a titkát, ha közben nem gondolnak rá. Persze, hogyan is sikerült volna, hiszen másra se gondoltak, csak az aranyra, ezért aztán hiába fáradoztak.
Na, hadd törjék csak a fejüket, mert ebben a mesében nem is róluk akarok beszélni, hanem Franciról, a magános aranyműves legényről lesz szó, akinek egyetlen társa az édesanyja volt. Az igazság az, hogy a többiek ferde szemmel néztek rá, mert tudták, hogy ő nem vágyott olcsó, hamis aranyra, nem vágyott királyi jutalomra, mint a többiek. Ő, csak szép ékszereket, gyűrűket, nyakláncokat, karpereceket akart készíteni. Szebbet mindenkinél.
Terve volt kitalálni, hogyan lesz tökéletes, mestermű, ami kikerül a kezéből. Elmerült a munkában, még szórakozni, táncolni se ment. Igaz, az édesanyja sem örült volna, ha eljárogat, különösen attól féltette, hogy valami huncut nőszemély még elcsavarja a fejét. - Jobb nekünk itt kettesben, békességben fiacskám, mondogatta, ha látta, hogy Franci, mintha elvágyódna, kíváncsian ki-kinézeget az ablakon.
Szó, ami szó, szép szál legény volt ez a Franci. Amikor a palotába vitte a királynénak készített násfákat, kösöntyűket, körülfogták a várbéli udvarhölgyek, nevetgéltek, tréfálkoztak volna véle, de ő csak lesütötte a szemét. Ki is csúfolták, hogy na, amilyen nagy melák vagy, olyan mulya vagy te Franci. Nem törődött velük, egészen máson járt az esze. Álmodozott. Esténként, ha már elvégezte a munkáját, Franci kiállt a térre, nézegetni az arra járókat, azok között is legfőképpen egyet. Egy lányt.
A téren, az óratorony alatt, sokan megfordultak ilyentájt. Nótaszó, tánc, vigalom járta. Nem csoda, itt mérték a város legfinomabb sörét. Aki ezt a jóféle sört főzte, - a serfőző mester, - nemcsak sörére volt büszke, hanem leginkább a lányára, a szépséges Jolantára. –Egy kincs az én lányom, - mondogatta.
Hát még, ha látnátok! Szőke, hullámos haja, rövid pruszlik, gazdagon hullámzó virágos szoknya, piros csizmácska rajta, úgy hordta a tálcán a söröskrigliket, mintha azoknak súlya se lenne, gyorsan, fürgén szinte futva szolgálta ki a vendégeket. Fáradtság? Sohasem látszott rajta, vidám, nevető kedve sohasem hagyta el.
Kitaláltátok, Jolanta volt, Franci eszének, szívének a közepébe. Ébren is róla álmodott, ékszer készítés közben is. Megszólítani, beszélgetni jó lett volna, de nem mert odamenni hozzá. Hogyan is kellene szót váltani?
Egy éjjel megálmodta a legszebb aranyfüggőt. Egy igazi lánycsalogatót. Reggel nekilátott. Szíveket, madarakat, virágokat, karcolt művészi tehetséggel arra a fémlapra, amire a formálható aranylemezeket rákalapálta. Az aranylemezen kidomborodtak a minták, ezeket a mintákat a legfinomabb vésővel körbe cizellálta, élesen bevéste, hogy szemet kápráztatóan ragyogjanak. Ám ezzel még nem elégedett meg. A legnagyobb szívet kimetszette, medált készített belőle. Menyasszonynak valót: a szív alakú függőbe tűzvörös rubinkövet illesztett. Az aranyláncon függő násfát kitette az ablakába, hogy ha Jolanta arra jár, vegye észre, és kívánja meg. Azt szerette volna, hogy nyisson be hozzá, kérdezze meg mibe kerül, alkudozzon, és a többi már az ő, a Franci dolga lesz. Lenne, ugye, így ábrándozott, álmodozott Franci.
Ó, milyen feltűnést keltett az a függő! A reggeli nap besütött az ablakon, és a rubin sejtelmes, vörös tüze felragyogott. Sokan megálltak, mint akiket megbabonázott a fénye. Vevők is jöttek, de Franci azt mondta, nem eladó, - és különben is van már gazdája, - tette hozzá gondolatban.
Járt-e arra a leány, majd később kiderül, mert abban az időben komédiások jöttek a városba. Azok hírére sietett minden ráérős ember. A város terén verték fel a sátraikat, és hangosan trombitálva hívták a közönséget, csodát látni. A népek közé kisétált a bohóc, őt követte az óriás bajvívó, törpék nevettették a bámészkodókat, és még ki tudja hányféle látnivalót ígértek.
Mind között, a legizgalmasabbnak, a kötéltáncos ígérkezett. Vakmerőnek tűnt, annyi szent! Más kötéltáncos megelégszik, ha két padlásablak között sétálhat végig a kötélen. Na, nem, ezt a cirkuszost az a képtelen ötlet ragadta meg, hogy a város székesegyházának két egetverő tornya között feszítsék ki a kötelet. Titokban, nehogy a város vezetői megtiltsák. Lélegzetelállító, torokszorítóan félelmetes volt a légtornászra még csak fölnézni is. Hát még, amikor hihetetlen ügyességgel átlendült és a kezével kapta el a kötelet, a nézők közül többen felsikoltottak: -Jaj, még leesik!
Ám, ami ekkor következett, egyedülálló merészségnek tűnt. A mutatványos a két kezével kapaszkodva. körbepörgött a kötélen. Vagy a dereka körül forgott. Két lábával lendítette magát, sebes iramban körbe, körbe. Vagy inkább fel-alá? Egyszer, kétszer, számtalanszor. A nézők megtapsolták? Dehogy, meg se mertek pisszenni.
Akkor, szokatlan néző érkezett, odajött, díszes hintóján a király! Kíváncsivá tette a sok mendemonda a kötélen pörgő merész légtornászról. El sem hitte, hogy ilyen bátor lehet valaki. Nézte, nézte, és hitetlenkedve csóválta a fejét. A cirkuszigazgató megmagyarázta, hogy egyszerű az egész, csak nem szabad lenézni. Hitte is, nem is a király. Azon ábrándozott, jót tenne-e a hírnevének, ha ő is megpróbálná. De, óvatosságból, elhárította a csábító lehetőséget, azzal, hogy nincs úgy öltözve. –Felséges uram, biztatta a cirkuszos, higgye el, így is fog sikerülni.
–Nem, nem mondta, - pocakját simogatva, a király, - de láttam Francinál az aranyutcácskában egy rubintos függőt, ha valaki olyan bátor, azé lesz, légyen az akár fiú, akár lány.
(Ej a király, ez a király, néha ilyen ígérgetős volt, talán előre tudta, hogy nem sikerülhet.)
Jolanta, aki, - mint gondolhatjuk, - látta már a Franci ablakban az ékszert, most felsóhajtott:
Ó, ha nyakamban egy ilyen függővel hordhatnám a sört, még több vendégünk lenne, hogy örülne a papám! És előállt, hogy ő bizony megpróbálja. Már majdnem elkésett, mert néhány legény már ott függött a magasban, amikor Jolanta fölkapaszkodott egy kötélen hozzájuk.
Megszólalt a harsona, és ők ott fönn, forogni kezdtek. Csodálatos látvány volt. De épp időben feszítették ki a tűzoltók alattuk a ponyvát, mert mindegyik, egyikük a másik után potyogott le a magasból. Így aztán senki sem kapta meg az aranyfüggőt, csak amiért eljött a nép közé, szokás szerint a király kapta ajándékba, ő meg a királynénak adta.
Szegény Jolanta, menten sírva fakadt, oda a jutalom, és nem elég a szégyen, nem elég, hogy kinevették, Franci is láthatta, amikor a ponyva közepén, épp a fenekére esett.
De tudjátok, ami egyiknek bánat, a másiknak szerencse. Így teljesült be Franci álma! A nagy sírást látva, végre bátorságra kapott az ifjú aranyműves mester, odalépett Jolantához, letörölte a könnyeit, és így szólt hozzá. –Ne búsulj szívem szép szerelme, készítek én neked sokkal szebb ékszert, nem is egyet, ha hozzám jössz feleségül.
Milyenek is a lányok, - Jolanta, valahonnan valamiből megérezte ezt a lánykérést, kicsit még szabódott szipogva, de aztán rábólintott. - hiszen titokban rég szemet vetett Francira
Övé lett a legdrágább díj, vagyis nem más, mint maga az ügyes aranyműves mester. Akit ezután még jobban irigyeltek a többiek, Jolantáért, a szép menyasszonyáért.
Így történt. Egymáséi lettek, és éltek boldogan, míg meg nem haltak.
Már csak azt nem tudjuk, mit gondolt Franci édesanyja, amikor a tűzrőlpattant, - akarom mondani - légből pottyant Jolanta beköltözött Francihoz. Lehet, hogy örült? Egy kicsit talán.
De ez már egy másik mese lesz.
-------
Fotó: Fotrepan
