Ágnesék a hegy nyugati oldalán a völgyben laktak. A napfény ide délelőtt érkezett, megkerülte a hegyet. Kicsit késői hajnal volt, viszont cserében egész napszáltáig beragyogta a völgyet. Ettől, mintha hosszabbak lettek volna a napok.  Sőt, talán ettől a sok napfénytől, de mintha errefelé boldogabbak lettek volna az emberek, vagy legalább is nyugodtabbak.

Nem mindegy, hova születünk. A felhőtlen gyermekkorunkat magunkkal visszük, bárhova kerülünk. Mindenről az jut eszünkbe, ahol gondtalanok voltunk. Ott, úgy volt jó, ahogy volt.  Legyen bár a vízpart üdesége, a szélfútta sík mezők tiszta illata, a hegyek közé zárt mély völgy biztonsága, a szénaillatú, falusi utak mezítlábbal simára koptatott ösvényei, de a tanyánk is, ahová nem hallik el a harangszó, legfeljebb a tehénbőgés, a szekérzörgés, kutyaugatás, a szomszéd tanyából. Vagy városok motorzúgásos zümmögése, kirakatok fényei, zsúfolt terei, mozgalmas utcái. A haza, - szülőföldünk varázsa, - bárhol legyen, - mindenestől velünk maradt, hallatja hívó szavát. Azt mondod, most lenne jó hazamenni? Hova mennél? Oda, ami, ha volna is, nem ugyanaz. Te sem vagy ugyanaz. Mégis oda mennél.

 A hegynek ez a másik, ez a keleti oldala, ahol már évek óta kell élnie. Ide hozta feleségnek János, a férje.  Ezen az oldalon, ahol most lakott, kora hajnaltól rásütött a kelő nap a hegyoldalra, ébresztőt sugárzott, bekiáltott az ablakokon, a szellőben bólogató fenyőkre vetette éles fényét, és hiába volt május, vagy nyár, már ebéd után két óra tájt valami baljóslattól kezdett rettegni.  Az első időben nem tudta mi lehet az oka. Mélabú vett rajta erőt. Lehangoló volt a fenyegető sötétség jötte.

   Télen?  Ebéd után lámpát kellett gyújtani. Hosszú „vége nincs” téli esték következtek. Mint fuldokló a szalmaszálba, kapaszkodott a fonás, szövés, hímzés, vagy a gyapjúból való kötés-horgolás, asszonynak való munkájába, hogy jaj, csak teljen az idő. Mint a mentsvár, azt jelentette, hogy van mit csinálni lefekvésig. Nem kell beszélgetni, nem kell jókedvet tettetni, nem kell pletykálkodni, - aki dolgozik, annak van indoka hallgatni. Magában beszélt. Biztatta magát. Fojtottan, titokban megbeszélte a fogadalmát, hogy nem adja fel, Azért is kitart. Nem fog senkinek panasz szóval magáról beszélni. Nem adja ki kedvevesztett önmagát. Tudta, hogy akik ezt szokták meg, úgysem értenék, az őszi, téli vasárnap délutánokat, amikor derűt hintve, besüt a nap az ablakon, a beszélgetőkre.

Bizonyítani akart. A korai napkelte egyre fenyegetőbb lett számára. Ó, nemcsak az ura, hanem az apósa, anyósa, a két még nőtlen sógora, várnak rá, a jó dolgos menyecskére. Hajtotta a kötelességtudat. Nem a munka öröme, nem a családi megelégedés, hanem a félelem, hogy nem tud megfelelni. Alig ütötte el az óra az éjfélt, már attól félt, nem alhat tovább, fel kell kelni, Éjfél után két órakor, amikor élesen fájni kezdett a gyomra, fel is kelt és tüzet gyújtott, vizet melegített. A kamarából lisztet hozott, és dagasztani kezdte a kenyeret. Csöndben dolgozott, azt ne higgyék zavarni akarja az alvókat. A mozgás, a megkezdett kötelességteljesítés, egy korty meleg tej úgy-ahogy rendbe hozta nyilalló gyomrát.

 Rászokott, hogy figyelje az óraütéseket. Úgy hatott rá, mint katonára a parancsoló trombitaszó. Szép hangú óra volt. Zengett, bongott, mint a harang. Legelső látogatásukkor, amikor a bemutatkozásra jött a szüleivel. ez tűnt fel neki legelőbb. Mint a zene, ami neki szól.

----------

Otthon annak idején nem kényszerből, hanem szívességből kelt korán. Örömet akart szerezni a szüleinek, amivel igazából magát becsülte meg.  Nemcsak nyáron, téli fagyos időkben is, melegen öltözött, csizmát húzott, az ajtón kilépve a friss levegő különös erőt adott a munkakezdéshez.  Az állatokat ellátta. Vizet merített a mély kútból. A juhok elé szénát rakott, az almot kicserélte alattuk, ellapátolta az éjszakai havat a házig vezető úton. És már lobogott a tűz, mire a többiek felkeltek. Ez az Ágnes, ez a lány, nincs ennél különb héthatárban, - mondogatta elismerően apja. Munkakedve öngerjesztő, különös boldogsággal töltötte fel. Minden porcikája egészséges életkedvet sugárzott. Mire a hajnali misére kongattak, ő már frissen, üdén indult a templomba. Csizmája sarka ritmust kopogott a havas úton. Megfordultak utána.

Ez az életmód lett a sorsának meghatározója. Hírét vitték a hegy másik oldalára, milyen dolgos, vidám, teremtés. Jól jár, akihez hozzámegy. Ez a lány még inkább felvirágoztatja a gazdaságot.

 Mostanában egyre többet jutott eszébe fiatalkori önmaga. Nem értette, hogyan, miért engedelmeskedett tehetetlenül szülei akaratának. Mert azt hangoztatták, ők jót akarnak, azt hitték jó lesz itt a lányuknak. Jó nevű család, jó mód, minden, ami kell, megvan. Azóta évek teltek el, megszokni nem tudta. Dölyfös apósa, zsugori anyósa, a két – azóta már nős, - henye sógora? Kibírta. Belefásult. De nem volt még vége semminek, volt még valami, amire várni lehet: ott a reménysége, a fia! Ő, ő majd mindenért kárpótolja. Hogyan is képzelte, ó balga remények! Nincs mire várni. Beválás helyett meglopták az évek, jaj én fiam, kinek neveltelek, nagyot fordult a világ, semmi sem ugyanaz. Háta meggörnyedt, akár a véneké. Még nem volt hatvan.

-------

Vasárnap reggel van, kora reggel. Verőfényes, szemkápráztató friss reggel. Hideg vízben mosakodott meg, amivel élénkebbé varázsolta nyúzott, kialvatlan magát. Főzni kéne, gondolta magában. Csirkét fogni, kopasztani, hagymát, zöldséget hozni a kertből.  A szalagos fánkot megdagasztani.

 Eltűnődött, és mint aki most kap észbe, leült, nem ment csirkét fogni. A tegnapiak miatt, minek?

 Ezt az óriási szakadékot nem lehet már átlépni, ami nap-mint nap egyre mélyül közöttük. Annak idején ő akarta, hogy a fia tanult ember legyen.

 Ha már olyan sokat várt rá, -hét év után lett véle várandós, - ha már olyan nagyon jól, és főleg jónak akarta nevelni, legyen diplomás.  Akkortól neki küldözte a csomagokat a városba. Úrnak nevelte. Jogásznak. Aki jól keres. Attila, -a nevét is ő választotta. - kiskirályfinak nevelte. Menjen felsőbb iskolába. Tanult ember legyen belőle, akinek élére vasalt nadrágja, drága cipője, elegáns ruhája…. És igen, szép városi felesége legyen. Hát az van. Az van neki. Nyaranta hazajönnek. Dédelgette őket. Addig alhattak, ameddig jólesik. Kirándultak a hegyekbe. Pihentek, uraskodtak, sétálgattak. Látszatra övéké volt, a szerető nagycsalád.  A két „öreg” megtehette, hogy a fiuknak mindene meglegyen. akinek már nem kellett vonathoz sietni, már autóra is telt. Az esküvőjükre kapták az öregektől, megvették, erre gyűjtögettek évekig, a hizlalt disznók árából.

Azt a kirívó, elválasztó másságot addig nem lehetett észrevenni, míg az unoka, a pici Attila meg nem született. Nem jöttek haza azon a nyáron. Nem akarták a gyermeket hazahozni, a porba. Milyen porba, - hát ugye a falusi porba, piszokba, a disznószag, trágyadomb, legyek, hajnali kakaskukorékolás, örökös kutyaugatás, kútról hordott víz, kerti munkától fekete köröm…

Majd, ha erősödik a pici, ugye, ha már nem kell sterilizálni az evőeszközöket, a törölközőket, a lavórt, …meg minden. Ó, nem, ne fáradjanak anyukáék az ideutazással, majd küldenek fotókat. Havonta.

 Egy éves lett a gyermek. Jött az örömteli távirat, jönnek, hozzák a gyermeket. Meszelés, takarítás, ragyogó tisztaság lett is egyszeriben. A gyermek szebb, aranyosabb, mint a fényképeken, hát persze, a mi kis unokánk! Istenem végre magunkhoz ölelhetjük!

- De már ne is tessék haragudni, ….  bocsánat, láttam most jön a nagymama a kertből, most tetszett etetni a tyúkokat, és a kézmosás, én hoztam kézfertőtlenítőket, dezinficiáló szereket, hogy kifőzzük az edényeket, a törlőket azt a mienket, azt fogjuk használni, ne is tessék megpuszilni, mi se szoktuk csak a kis hátacskáját… de ehhez ragaszkodunk, vagyis én az anyja vigyázok rá, az én felelősségem, jaj a macskát tessék kizavarni, hogy engedik bejönni, ki tudja milyen betegséget hordoz…

 Felöltözött. Fekete ünneplőt vett magára. A fekete selyemkendőben még sápadtabbnak látszott. Templomba menet alig nézett szét, nem akart köszöngetni senkinek. Az éneklés jól esett, nagyokat lélegzett, míg kiénekelte lelke nyomasztó súlyát.  Nem fogalmazta meg, hogy mit fog tenni. Egész lényén uralkodott a pontos cél, nem volt szüksége szavakra.  A templom előtt megállt, míg a tiszteletes mindenkivel kezet fogott: - Áldás békesség Ágnes, jól vannak? Nő a kis unoka, látom ma is itthon vannak. Aztán vigyázzon magára!

Lassan, ráérően indult. Jól benne járt a délelőttbe, amikor hazaért. Üres a konyha, hideg a tűzhely, üres a ház. Kilépett az udvarra. A kertből idehallik a nagy nevetgélés, a „kismenyem” napozik, a pici a kádban pancsol, a fiam szundikál az árnyékban. Nyaralnak. Majd hamarosan jönnek be, ebédelni.  Jönnének. Jöhetnek. Megállt a kertajtóban. Nem ment oda hozzájuk. A ház előtti lócára ült le. Mintha szédült volna, vagy csak az ideges indulatokat nem tudja uralni? Derekát fájlalta, reszketett a lába, amikor elindult.

 Az utcán előbb tétovázott, mint aki nem is tudja, mit akar.  Az alsóvégi útra fordult. Lefelé a szerpentinen. Félrehúzódott, az út szélére, az autók el ne sodorják. Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak az út hazáig. Igaz, soha nem gyalog tette meg. Kocsin, lovaskocsin jöttek nagy ünnepeken haza, nem egyedül, az urával. Kimelegedett az igyekezetben. A kendőt kibontotta az állán, hogy az se melegítsen. A lábát törte a cipő. Félúton levetette, kezébe vitte.  Alkonyodott, mire hazaért. Nem volt még sötét. A nap véle jött, együtt fordultak nyugatnak a hegy kanyarulatával. A házuk előtti kispadon ültek az öregek. Vasárnapi békesség lengett a levegőben.

• Hogy-hogy itthon vagy, hazajöttél? Baj van? Mi baj van?
• Semmi baj, jaj anyám, semmi baj, csak olyan jó hazajönni.
• Olyan nincs, fiam, hogy csak úgy hazajössz. Gyere be, ennél-e, innál-e?
• Nem ennék, nem innék, inkább lepihennék.

 Az öregek összenéztek. Bevitték, ágyat vetettek, lábát is megmosták, lefektették.  Odakintről dermedő szívvel hallgatták, keserves sírását.

- Mint a gyermek, ha megverik! – mondta az apja.

 Hagyták elaludni. Reggel, lovas kocsi zörgött, Ágnesért jött az ura.

Ágnesre rá se lehetett ismerni. Kisírt szeme bedagadt, gyűrött ruhája, semmibe néző a tekintete.  Az ura látta, észrevette, de nem enyhült, inkább nőtt a haragja.

 Mérgesen kiabált: - A legnagyobb dologidőben, mi jutott eszedbe! Ha nem szólnak az utcában, hogy merre csavarogtál, azt se tudnám, hol keresselek.

Ágnes nem rá, valahová messze nézett:

    - Minek

    - Mit minek?

• Minek jöttél, ? ­
• Hogy hazavigyelek.
• Haza? Hova haza? Ez itt a haza. Érted? Itt úgy vagyok jó, ahogy vagyok, jó a kezem, a ruhám, a főztöm. Itt örülnek nekem. Itt maradok.

 Az ura az öregekre nézett. Azok nem szóltak, látszott fogalmuk sincs, mit mondjanak. Apja szólalt meg. – Hát, - ha akarsz Ágnes, itt meg van még a régi helyed…

 Az ura, leült. Tétován nézett szét. Nem értette, mi itt a jó? A kalapját forgatta a kezében. Látta, hogy fennszóval nem ér el semmit. Várt. Ágneshez odalépett az anyja. - Gyere mosdjál meg, szedd rendbe magad.

Majd az öregasszony rántottát sütött, megkínálta a vejét. Ettek. Hallgattak. Ágnes kiment a napfényes udvarra. A diófa árnyékot vetett az arcára.

 Az ura mellé lépett: -Kötelességed van Ágnes! Várnak a jószágok!

Ágnes megrezzent. A saját baja?  Sértettsége?  Ugyan, hová is gondolt! A kötelesség! Nincs mit tenni, amit elvállalt, nem hagyhatja abba.

 Jaj, a jószág, hát persze, eljött az ellés ideje.

Akarat nélkül mozdult, a megszokás vitte a lábát az ura után.

 Az öregek értetlenül nézték, ahogy Ágnes fellép a szekérre:

- Isten áldja meg magukat, nekem most haza kell mennem, fial a koca. Tudják, az a tarka, a maguké fajta. Majd hozunk a kismalacokból, meghizlalják karácsonyra.

Ágnes nem nézett az urára, tétován kereste a szavakat:

-Tegnap, …a fiatalasszony?

János tudta, mire gondol: – Nincsenek már itt, - összepakoltak, elmentek. Olaszba.  Vitték a gyermeket is.   Megnyugodhatsz, hazajöhetsz.

 Ágnesnek könnyes lett a szeme: - Ha itt vannak kinek, ha nincsenek, minek?

- Minek? Dolog van. Kenyeret kéne sütni, paprikást főzni, az aratóknak.  - _Majd esznek, amit lelnek, nem kellek én oda.

_Jaj, Ágnes, hát nem érted? Nélküled megáll az élet. Eljöttél szó nélkül, pedig tudtad, hogy a koca megfial vagy ma, vagy holnap, lesz vagy nyolc kismalaca, de végig mellette kell lennünk. Ágni! Tudom, ismerlek, nem vennéd szívedre, ha elpusztulnának! - tette még hozzá békítően.

 Ágnes száraz torokkal szólott:

-  Ha azoknak kellek, …akkor miattuk igyekezzünk.

 A nap épp lemenőben ragyogott. Ágnes nem nézett hátra a fényre. Félt, hogy elsírja magát. Erős akart lenni.

 Fürgén kocogtak a lovak, hosszúra nyúlt árnyékukat követték szaporán. A hegynek ezen az oldalán nincsenek napfényes délutánok, korán sötétedik.

                                                   ***

 Foto: Fortepan