„-Neked elmondom, - szólt azon a régi délutánon, a napsütésben kicsit elmélázva, Teca néném, - legalább te meghallgatsz, lassan senki sincs már, aki emlékezzen a régiekre. Lehet, hogy csak olyan lesz, mint a reggelre elillanó álom. Kiderülhet, hogy már kevés hozzá a fény, és csak dereng a régi ragyogás, mintha nézed magad, kifakult tükörben.”

 Teca néném élénk tekintete, ezüst kontya, friss emlékezete gyönyörködtet. Azelőtt mindennap találkoztuk.

 Most - 98 éves.

 Amikor elkerültem otthonról, akkor is beszélgettünk.

 Telefonáltunk, hetente többször is.

Örvendett: -Te hívsz, jaj de jó, akkor idehozom a széket!

Szívesen beszélget, emlékeit sorra felidézi.  Néha szomorú, de jóízűen nevet, ha olyat találok mondani, ami tetszik neki. Itt, most csak az ő szavai hangzanak el Ötletszerűen mondja megtörtént meséit, innen-onnan, másokról, magáról, ahogy előbukkannak az emlékek tárházából:

Nem a sorsunk volt rossz, hiszen nem éheztünk, nem fáztunk, hanem hidd el, a szemléletünk tette azzá. Az a megalázott szegénységünkből fakadó reménytelenség, amiből nem, tudtunk kikecmeregni. Milyen különös, hogy úgy voltunk tisztességesnek nevelve, ha tűrjük, amit a sors ránk mér. Nem tudom, hogyan, nem tudom miért, de illett vállalni. („Jó képet vágni hozzá?”) Kibírni. Megmutatni, hogy ez a mi kurázsink. Hogy nem az a legény, aki üti, hanem aki állja. Ez a hősiességnek egy elfajult ferde kinövése. Vagy netán lustaság. Az elődök emlegetése, akik jó módban éltek. Az is baj, hogy nem a szegényebbekhez mértük magunkat, felfelé vágytunk. De tenni érte már nem tudtunk. Innen a halogatás, hogy majd jobb lesz. Jövőre jobb időjárás lesz. Itt minden az időjárástól függött. Vagy sok eső esett, vagy nagy szárazság miatt nem tudtuk még az adót se befizetni. Mégis, mi tette jobbá a sorsunkat? Csak a hitbéli imádság

**************

Mi mindig magányosok voltunk, - a családban is, - azért bírjuk most is a magányt.

Valami tehetetlenség nyűgözött le, legalábbis engem. Már akkor kezdődött, mikor a tanítónő eljött, hogy taníttatni kellene a gyermeket, mert jó eszű. De miből? Nincs pénzünk. Még a pénz, de nagyanyám azzal tépte szét a reménykedés rózsaszínű fonalát, hogy igen, majd, ha úrnak tanul azután meg lenézze a szegény szüleit! Akkor, mintha elvágták volna a szép jövőt, nem volt tovább kérdés a tanulás. Lemondtam mindenről. Nem volt mit tennem.

 Mindig a szegénység!

Annyira bánt, még most is, -pedig hány éve már, - ha eszembe jut, hogy miért hagytam öregkorában idesanyámat, abba a kifakult ruhájába, kötőjébe öltözni, foszlott, fótozott ágybelijébe feküdni, mikor a legújabba is járathattam volna. Istenem, a megszokás! A sifonba meg ott az ő lánykori kelengyéje. Damaszt ágybelik, asztalneműk, lenvászon törülközők. Hogy ha kell, legyen. Őrizgettük. Nem vettük észre, hogy már eljött, itt a „kell” ideje. Az illette volna meg hogy szépen járjon. Most is, ha én meghalok, majd kinek kell, az én kelengyém, kié lesz, megsárgulva, senkié. Elviszi a szemetes.

            Tudod, hogy én 1915-ben születtem, az első világháborúban. A katona fiúk a háborúban voltak, kevés gyermek született akkor. Fiúk meg még kevesebben, de az én korombeliek meg mind olyan semmirevalók voltak. Udvarolt volna nekem a kis Csóré, de nekem nem kellett, amilyen fertelmes ronda beszédű, nagypofájú volt. Na, jól tettem, hogy elutasítottam. A felesége, Zákány Margit meg volt félemlítve az urától. A boltból haza kellett vinni a blokkot, hogy mennyit költött. Mintha ő nem dolgozott volna meg azért a pénzért, úgy, mint az ura. Elszámoltatta, mint egy cselédet.

 Gáti Piri sorsa is milyen volt. Azt az ura Kiss Jankó, féltette. Nem volt szabad neki szépen felöltözni, szép ruhába járni. Nehogy elszeresse tőle valaki. Gáti Piri foltozott szoknyába jött az utcára, boltba, piacra, a húsz köblös föld mellett. Szégyenkezett is. Lesütött szemmel járt. Ó, minden háznak titka volt.

Az én apám is, Pásztor József- na jó, nem mondok rá semmit, tudom jó ember volt. Legénykorában elébb Jankó Terit szerette.  Na látod azért lettem én Teréz, mert apám választotta a nevemet, pedig anyám Ágnesre akart keresztelni. Mondani se merte, hogy mit szeretne, neki nem sok szava volt. Mert apám meg kinek fogadott szót? Az anyjának, mert félt tőle: - Hallgassál Zsuzsánna, - intette anyámat, - lásd haragszik az ides.

Az, az irkilis nagyanyám fösvény volt:” Meg nagy parancsnok. „Sok száj, sokat eszik”, rászólt idesre, kisebb kenyeret vágjon, ha a gyermekeknek enni adott

Pedig máskülönben huncut volt ez a nagyanyám, ez a „Ződ Zsófi”, ivott. Zugivó volt. „Feltőtött” nagyanyád, a pincébe, -mondta a vén Juli néni, mikor mentem hozzá, hogy jöjjön át Juli néném, nagyanyám rosszul van, csak fekszik, nem szól, elájult. - Ilyenkor hozzál át egy zsák tengerit, egy meszely mákot vagy tíz tojást, azt, amit, én eladom a piacon, vehetsz a pénzen a gyermeknek cipőt. De én féltem Ződ Zsófitól, nem vittem át eladni valót.

****************

    Az én sorsom, az én uram? Nem is tudom, mondjam-e? Egyszer a Szalányos-kertbe rozsot vetettünk. Tudod az a hosszú szalmájú, nagykalászú rozsot. Az uram meg a szalmájából nagy kévéket kötött. Az volt a zsúpszalma, a tyúkólra. Fel kellett volna adogatnom neki a szekérre, hogy hazavihessük. Nem bírtam felemelni a szekérre. Ő meg ordítva káromkodott, hogy rosszul adogatom. Egy ember a fiával aratott, onnan nem messze, hallhatták, de nem jöttek segíteni. Az uram nem tudta jól megkötni a csijjét, na fel is borult. De annak is én voltam az oka. Az uram magamra hagyott, hogy neki másutt van dolga. Nekem kellett hazavinni a nagyszekér csijjét. De ahogy fordulni kellett a kapu felé, a szekér szalma felborult, rá az útra. Úristen, ha most egy autó erre jön! Papp Pista látta, az segített Bevezette az udvarra a lovakat, a szekér a féloldalán jött be az udvarra.

Az uram vasárnap délután lefeküdt, aludni. Zsuzsi néném takarított. Zörgött, dörömbölt, kijött, bement, csapkodta az ajtót, akaratlan. Erre kijött az én uram, mert nem tudott aludni, mérgébe engem felborított. Mindenki azt tartotta róla, hogy nótás, vicces, de otthon nem olyan volt.

 Az is lehet, hogy én nem tudtam véle bánni. Azt a nagymejjű Szabó Rózsit azt kellett volna neki elvenni. Az biztos a kedvit tőtötte vóna De Rózsinak, annak gazdagabb kellett. Valami úrféle vette el.

Az én uramnak mindenki kellett. A Kálló partoldalába látták, a legjobb barátnőmmel, arra ott a téglagyár felé.

A nagygazdákhoz tartotta magát, mert a családja régen jómódú volt, csak valahogy elment a birtokuk a hagyatékoknál sokfelé osztódott. De ő csak azokhoz húzott. Dicsekedett a vén Szőke Károlyné, hogy az ő névnapján minden vendége puderes volt, nem valami ágrólszakadtak. Kik számítottak itt akkoriban, Börcsökék, Szőkéék, Vadászék…

Az én szavamat nem hallgatta meg. Úgy rimánkodtam, hogy a háztetőt ne a részeges Csizmadiával csináltassa, de neki az jó komája volt a faluszéli kocsmából, nem merte elküldeni. Pedig Kiss Imre volt a jó nádazó, de azt drágállotta. A nádtető, már a másik tavasszal beázott, nem volt jól betömve. Ivóssal? Az csak ímmel-ámmal dolgozik, az mindig szomjas. Idesanyám akkor is abba a napszítta kartonruhájába, járkált itt az udvaron, úgy bántott azután, hogy miért nem adtunk rá rendes, hozzá illendő ruhát.  

   -Azt is nehéz elfelejteni, hogy a fiatal Veres Zsuzsánna, az ides sógornője, sírva jött ide, mert hozzá kényszerítették Veres Jánoshoz, az özvegyemberhez:

-Jaj, néném, mit csináljak, az az első, az a meghótt asszony vet árnyékot énrám egész eljövendő életemben, ha ehhez hozzáadnak. – Hát Zsuzsi, ha nincs más, ki kell bírni, imádkozzál, ilyen a mi sorsunk.

    Meg a kedves kis Börcsök Juliskát, aki nem szerette azt a gőgös, nyalka kényes urát, mikor az anyja meghalt, azután nem igen jött ide mifelénk a zugba, ahol született. Az ura megtiltotta. Az apja, az öreg Börcsök, panaszolta, hogy csudálkoztam is én, hogy eccer csak hazajön, ölelget, csókolgat, pedig nem szokott. Azért csókolt, mert amikor innen hazament, akkor- az anyja utáni bánatában, - a kamarában felakasztotta magát. Mert úgy félt az urától, hogy megbénult a közelében. Minden lépését ellenőrizte, minden szavával bántotta: - Hogy a tűz ígetne meg, mit reszketsz előttem, a fekete fene borítana be, mindig a fogtomon kapkodsz, ha hazajövök akkor ugrálsz, sose idejében. Mi a fenét csináltál egész nap, nincs semmi látszatja.

Van ilyen ember, aki nem becsüli meg a feleségét. El ne felejtsem, sok évvel később a Juliska fia is felakasztotta magát, az is az apja miatt. Sose volt véle elégedett, csak űzte, zargatta.

Na, szóval az én uramnál, ha meggondolom, jobbról nem, csak rosszabbakról hallottam. Vagy a jó emberével senki se mert dicsekedni, nehogy elkiabálja?

Vagy el ne irigyeljék?

***************

   Milyen nagy telek voltak régen! Emlékszel, hogy Dávidéknál az udvar végén,azon a sűrű akácerdőn télen mennyi varjú fészkelt,feketéllett tőlük a sok fa. Mikor pirosan ment le a téli nap, felszálltak, úgy károgtak, hogy csak na, mondtuk, hogy holnap szél lesz. Tavasszal a sok kis hízottpotyka-varjúfikat leverték a fészekből a cigányok, azt ették. A varjak nyáron merre voltak? Erdőn- mezőn láthatatlanul. Télen fáztak a sík hideg mezőn.. A faluba kapkodták, ették, amit a tyúkok, vagy a malacok etetése körül leltek. Nem bántotta őket senki. Nem voltak ellenségek. Csak madarak.

   Úgy tűnik, nagyobb türelemmel voltunk emberhez, állathoz, mint manapság. Még a sértésre, bosszantásra se kaptunk azonnal kapára, kaszára. A békességet meg kellett őrizni.

Na, mondok egy esetet. Egyszer, egy őszi éjszakán idesapámnak eszébe jutott, - már félig altában,- hogy a juhokra nem zárta rá az ajtót. Ejnye, még a kutya megriasztja őket! Felkelt, kapott magár a valamit, úgy indult az udvar végén lévő akolhoz. Amikor szokatlan zörejt hallott, a szomszéd kerítése felől. Megállt. Hát a holdvilágnál tisztán látja, hogy Sándor szomszéd lekushadva épp mászik át a kerítésen, mitőlünk, őhozzájuk. Még szólni se tudott akkor már Sándor el is tűnt a házuk sarkánál. Csak a kutyák ugattak valahol messze, itt egyikük se szólt. Idesapám elindult a kerítés felé, de még odáig se ért, belebotlott egy nagy ponyva szénába. A mi szénánkba, amit Sándor szomszéd már nem tudott átdobni magához. Ó, rajtakapták máson is. Egy zsák árpát is találtunk a bokor alatt, amit át akart lopni, na, azt visszahoztuk. Ha egy csirkénk átbújt a kerítés hasadékán, azt már többet nem láttuk. Egyszer cselt vetett az ides, úgy hajtotta be csak félig a verem ajtaját, hogy másnap reggel láthattuk, rá van fordítva a kallantyú. Valaki járt a krumplisveremben éjszaka, aki az ajtót rázárta. Ám, sose esett róla szó, hogy te Sándor, mit keresel te itt az éjjel? Csak összenéztünk: - aha, Sándor megint itt járt! Mi tudtuk, hogy ki volt, ők tudták, hogy mi tudjuk. Szóba sose került. Miért? Idesanyám vállat vont: - Szomszéddal veszekedni? Megkeserítené az egész életünket a harag. Hagyjad, nem tesz tönkre minket, amit ellop, hadd vigye, lelke rajta.

   Tudod, hogy ezek az enyveskezűek gazdagabbak voltak, mint mi?

   Aki tolvajtermészetű, az lop, ha szegény, ha gazdag.

*************

A türelemről még megemlíthetem Margit nénit, az ides nővérét, mert őket is nehéz volt eltűrni. Az ismerősök irigyelték, mert nem paraszthoz, ment férjhez, hanem egy vasutashoz. Ugye, annak a felesége nem jár markot szedni, fizetésből élnek. Debrecenbe laktak. Ők, mint afféle panaszkodós, csóró városiak, ha hazajöttek, innen elvitték volna ajándékba a világ minden javát. Az ides meg, csomagolt. Mintha nekünk az égből potyogott volna az élelem. Segíteni, hogy megteremjen, kapálni sose jöttek, de vitték a tojást, a szalonnát, kolbászt, lisztet, rántani való pár csirkét, gyümölcsöt, mindent. Ugye látták, hogy itt van minden., de nem kérdezték, hogy pénzünk van-e. Pedig Margit tudta, hogy minden az adóba megy. Ők panaszkodtak, hogy nagy a drágaság a városi piacon.  Ha néhanapján bementünk hozzájuk? Kaptunk egy csésze teát és Margit néném megkérdezte: - „Cúkort” hoztatok hozzá? Ilyenkor ides restelkedve motyogott, jaj, biz’ azt nem hoztunk.

 Ennek a hátterében az állt, hogy a cukorgyár a leszerződött, több máza leadott cukorrépa fejében nem pénzt, hanem kristálycukrot adott. Nagy barna papírzsákban állt az ötven kilónyi cukor az éléskamrában. A látványa mögött, nem a nyári, napokig tartó cukorrépa kapálást, őszi hidegben a sáros földtől csúszós, leveleitől nehéz répa tisztítását, behordását, hanem ezt láthatta meg Margit néni. Azt hihette, hogy jómódunkban, mi zsákszámra vesszük a cukrot. Elvárta, hogy ő is kapjon belőle.

 Néném ura, Ferencz bátyám korán meghalt. Margit, az özvegye, elhozta hozzánk a két nagyobbacska gyermekét, nyaralni. Ő, egy másik vasutassal összeszűrte a levet, hamarosan elmentek, - az ingyen jeggyel, - kirándulni, kettesben. Az ides elképedve kérdezte: - Te Margit, te most hova a fenébe kirándulsz Komjáti úrral? Margit néni nagyot nevetett, - ő nevetős volt mindig! - Megyünk szétnézünk valamerre, na mit szólsz Zsuzsánna? Az ides meg volt botránkozva, ez a Komjáti, se férje, se senkije, és képes elmenni evvel a léhűtővel, hogy nem sül ki a szemük szégyenletükbe. Dohogva etette a Margit két válogatós, finnyás gyermekét egész nyáron. Mégis mit tehetett, a testvére gyermekei, nem hagyhatja éhen őket.

************

             Szemben laktak Szabóék. Azokat csak Boksz- Szabónak hívták.  Az öreg Szabó Pista egyik csizmájának levált a talpa, hát elvitte a suszterhez, talpaltatni. Na, a suszter, a kész lábbelit akkurátusan kibokszolta, mintha új lenne, úgy adta vissza. Az öreg Szabó abba a nyomba, úgy ahogy volt fel is húzta. Az egyik lábán maradt a tehénszaros csizma, a másikon a ragyogós. A felesége sopánkodott, hogy ő kibokszolja a másikat is, csak vesse már le. Az öreg ment tovább, legyintet, hogy jól van így is. Még visszaszólt: -Majd megszokjátok!

Szállóige lett azután, hogy majd megszokjátok, mint Boksz-Szabó a vikszos csizmát.

Nagy életművész volt az öreg Boxi. Dolgozni nem szeretett, mégis boldogult. Vett tavasszal a vásáron négy kis nyeszlett borjút. Ki is nevették, akik látták. Ilyenért pénzt adni. Kivitte a tanyára, ahol abba a vizes, terméketlen domb hajlatába a kaszáló füven legeltette a borjúkat. Pipált, nem kapált, legeltetett. Igaza lett, a borjak feljavultak. El is adta őket, olyan haszonnal, hogy most már nem négyet, hatot vett az árából. Hat sovány jószággal jött ki a legelőjére. Még azon a nyáron el is adta, jó áron, és ezt még fokozta is. Délelőttönként a városháza előtt ácsorgott, az emberpiacon. Ott mindig lehet hallani valamit. Mint most, hogy a város lebontatja az öreg malmot, lehet vinni bagóért az ócska tégláját. Az öreg fia szántott, vetett, aratott, majd belegebedt, míg az öreg megvette a régi malmot. Elég az hozzá, hogy emeletes házat építtetett. Miből? – Az évekig legeltetett borjakból. - A többi irigy előtt a fejét kopogtatta az öreg: - Ész kell ide pajtás, nem kapa.

 Tudni kell, hogy az öreg úgy jött haza az első világháborúból, ahol fogoly volt, hogy úgy-ahogy, de tudott beszélni oroszul. Így aztán mikor a második világháború ideért, tolmácsnak hívták az öreget. Nem is volt még annyira öreg, lehetett úgy ötven- vagy tán hatvanéves forma.

Jócskán elvonult a front, olyan ősziesen hűvös volt az idő, amikor két orosz katona járkált itt az utcákon, hogy ki beszél itt oroszul, kérdezgették. Az öreggel hamar összebarátkoztak, iddogáltak, elénekelték, hogy Volga, Volga, maty radnája…

Azután a fészerben kaptak pokrócot, lefeküdtek. Int a feleségének az öreg, hogy reggel korán indulnak, befogja a lovakat, ezeket át kell vinni Újfaluba, nem messze, ide tíz kilométerre, a vonathoz. Kacsintott az asszonyra: -Arannyal fizetnek! Mutatták!

 Az asszony hajnalban még fel is tarisznyálta őket, azok meg oroszos nagy öleléssel elköszöntek. Dél lett, az öreg sehol. Este lett, reggel lett, az asszony szólt a fiának: - Hallod ez mán több kettőnél. Üljél hamar biciklire, menjél át Újfaluba, apád biztos az oroszokkal a kocsmába most isszák el a fuvardíjat.

Késő este jön a fiú, hogy senki se látta az öreget, se az oroszokat.

Telefonálni? Rendőrségre menni? Nyomozni? Kerestetni, egy öreget, akkor, abban a fejetlen hivatali zűrzavarban, amikor annyian odavesztek a háború poklában?

 Vártak, vártak, vártak.

Majd egyszer, az újfalusi határban a birkalegelőn abba a kiszáradt ókútba beleesett egy birka. Azt akarták kihúzni, lementek érte a kútba. Az öreg Szabót már alig lehetett felismerni, ruhája, csizmája nélkül.

Lovai, szekere, ruhája, élete, kellett a börtönből szökött két csavargóknak.

************

   Mit kérdezel, hogy inkább megint csak a magam sorsát mondjam?

Hát nem érdekes, nincs róla mit mondanom, azért is nem mondom. A mások életét mesélem, mert az én életemről soha se beszéltem, eltitkoltam, ne tudja senki, milyen életünk van. Hogy az én uram, mindig mérges valamiért. Na, volt úgy. hogy dalolt. Jó hangja volt, tenor. Egyszer még Pestre is hívták valamelyik színházba, de ő amikor belelátott az ottani versengésbe, inkább hazajött. Én sosem tudtam énekelni, csak ha senki se hallotta. Magam költöttem a dallamát, ahogy én tudtam. A szőlőbe szerettem énekelni, csak úgy magamba. Ó, a szőlőbe jó volt, a fák, a bokrok, a gyümölcsök meg a csend. Mennyi szép almánk volt. Nincsenek már olyan gyümölcsök. Volt nekünk bojtos alma, nyeste alma, aranypármin, jonatán, oláhpiros alma, azok úgy értek meg sorba, hogy mindig volt friss. Meg körte az a kis jóízű búzával érő meg vajkörte. Meg a meggy, az a bordó színű, dús levű korai cigánymeggy, meg a ropogós cseresznye, a besztercei szilva. A szőlő! Nagyanyád az illatos konkordiát szerette, meg az otellót. Jó bora volt annak. Csak én nemigen ittam bort. Ihattam volna pedig, hogy jobb kedvem legyen Volt nekünk minden, ami csak jóízű. Répa, petrezselyem, cékla, krumpli kétfajta is. Na, hagyjuk semmi sincs már, csak az a ragacsos bolti kenyér, ami másnap elmorzsálódik, pince ízű alma, kékes híg tartós tej.

  A szőlőről jut eszembe, a   lánykörbe is, ahova jártunk, emlékszem volt szüreti bál. Szép kis kékselyem ruhát varrtak nekem Jung lányok, kis fehér csipkés zsabóval a nyakamnál. A hajamat Kis Júlcsa elől féloldalasra fésülte, sütővassal besütötte cakkosra. -De szép vagy Teca!- kiáltotta Kis Julcsa. Jól éreztem magam, örültem.

A Gazdakör ajtajába ott álltak már többen, mikor odajött hozzám Börcsök Böske, a gazdag Börcsök lánya. Csodálkoztam is, hisz nem szokott ő velem barátkozni, most meg csak mosolyogva karol belém. Odahajlik hozzám, azt mondja: - De szép vagy Teca!- és mintha simogatna, a besütött hajamat összeborzolta. Egyből szétmentek a hullámok. Hiába igazgattam, nem lett jó, a szemembe lógott. Hazajöttem a szüreti bálból. Senki se jött utánam, csak Veres Ibi, de hiába hívott nem mentem vissza. Azután gondoltam, hogy Böskét én is megtéphettem volna, de akkor eszembe se jutott. Nem tudok én haragudni, csak megbántódni. Valahogy én sose nőttem fel, gyermek maradtam, akinek parancsolnak.

   Azt hittem szót kell fogadni. Hogy szeressenek. De az uramnak nem mindig tudtam szót fogadni. Az első éjszaka! Annyira féltem, azt se tudtam mit csináljak, hova bújjak, elszaladjak? De neki nem volt hozzám türelme, azt akarta egyből sikerüljön. Mérgébe felkelt, otthagyott a nászéjszakán, átment a harmadik szomszédba, ott már sikerült. Azelőtt is odajárt, csak én nem tudtam. Másnap nem szólt hozzám.  Buta voltam én, mert – mivel sohasem emlegette, én se tartottam észbe, - hogy az anyja akkor halt meg, mikor ő még csak tizenhárom éves volt, neveletlen, tanulatlan kisfiú. Azelőtt ő volt az anyja kedvence, kis kései gyermek. Azt főzte neki, amit kért. Még éjjel is, a tejbegrízt. Még iskolás volt, nem szokatták munkára. Anyja halála után, a szigorú bátyja nem tanítgatta, csak gorombáskodott véle. –Tudod a bátyja, az volt nagyon anyás, az még manapság is emlegeti az anyjukat. - A bátyjának kellett volna ügyesen rákapatni a munkára. Igen. Igen! Nekem is másképpen kellett volna viselkedni, talán anyáskodva szeretgetni, kedvesen lecsendesíteni. Aha! Épp azt tenni vele, amit tőle én hiába  vártam.

 Az idest nem lehetett ilyesmiről kérdezni. Hát persze! Jut eszembe a nővérem, Joli, akit a búcsúból hazakísért délben Bagosi Laci, egy konyári fiú

 Az ides pont a kapuba állt, meglátta, hogy Joli fényes nappal egy idegennel kísérteti magát az utcán! Ahol szégyenszemre akárki megláthatja. (Nevettük azután Jolival, hogy tán éjjel illendőbb lett volna a sötétben kísérni, hogy senki se lássa?) Napokig nem szólt hozzá, mintha azon kapta volna a lányát, hogy odaadta magát. Azt kiabálta, hogy akkor kísérgethet, ha elébb megkér! Igen, ilyesmiről nem lehetett beszélni. Titkolózás az volt. Felvilágosítás nem. Szégyelltem volna ilyesmit kérdezni, hogy szerinte hogyan kell egy férfival bánni.

************

A sok szépelgő leányregény, amit olvastam, elbutított a valóságot meghamisító történetekkel, a szerelemről. Azt hittem menni fog ez magától, mint a regényben. Mint ahogy a hajunk nő, úgy jön a szerelem is, magától. Miért gondolkozna másként az én uram, ha szeret engem. Az kellett volna, tán, hogy ő is olvasson ilyen lányszédítő romantikus hazugságokat. Igen, szeretett „a maga módján”. Mindig „avval” akart kibékíteni, ami neki a legjobb. Én mindig attól féltem, hogy „úgy” maradok, a két gyermek után. Húzódoztam. Ő, egyből hozzákezdett. Semmi suttogó kedveskedés, simogatás, vallomás, vagy ilyesmi. Honnan tudta volna ő, milyen a békítő kivárás, a ráhangoló türelem? Akikhez járt, - fél zsák búzáért, - ripsz-ropsz, már túl is voltak rajta. Istenem, hallom, hogy előjáték? Még mit nem! Azt mink nem játszottuk. Lehet, hogy az meg illetlenségnek tűnt volna. Mit tudom én. Lehet, ha mondtam volna, mit szeretnék, de én nem mertem ügyesen irányítani. Kelletlenül viseltem el a szerelmesnek szánt együttlétet. Most utólag nem csak magamat, mindkettőket sajnálom. Már hiába bánom. Valamit elmulasztottunk!

   Az is igaz, hogy nem lett volna szabad az egész nagy családdal együtt lakni. Mindenbe beleszóltak. Mindent tudtak.  Miattuk nem lehetett azonnal kibékülni: - Mit ajnározod! Máris elfelejtetted, mit mondott, te mindent ráhagysz? Tartanom kellett a haragot, összeszólalkozásunk után, ha adok magamra. Kínos lehetett számára ez az én örökös sértődött kényességem. Nekem beleivódott a természetembe, hogy ha már nem tanulhattam, akkor is vagyok, én így legyek valaki.

 Pedig nem akárki volt az én uram. Megbecsült, jó hírű itt a mi környezetünkben. Középiskolát járt, a községházánál pénztárnok volt nyugdíjazásig, fizetést kapott, és közben megdolgozott, kis segítséggel, a földeket, kerteket, szőlőket. Szerethettem volna, de a családnak mindvégig egy beházasodott, naplopónak maradt, akit az ides előtt, szégyelltem szeretni. Megcsókolni? Ugyan! Úristen, mit érezhetett, ha tudta? Egyedül érezhette magát. Én nem voltam úgynevezett dolgozónő. Otthon maradtam, csak a gyermeket neveltem, kertet gondoztam, takarítottam, mostam, mindennap jókat főztem, mire hazajött. De csak most tudom, amikor már késő, hogy másképpen kellett volna.

Bátrabbnak kellett volna lennem. Nem másoktól függeni. Elmenni dolgozni, gépírást tanulni, vagy legalább varrónőnek lenni.

Más világba nőttem fel. Az elődök iránti gyermeki hála, a kötelességteljesítés bűvkörében. A szüleim felé való megfelelési kényszerben. Azért ők is, akár már kiskoromban is, néha megdicsérhettek volna. Ők a kifogásaikat, a hibáimat emlegették. Kedvemet szegték, az öröm helyett. Elhittem, hogy semmit se csinálok elég jól. Így akartak a szüleim a jóra nevelni? Attól féltek, elbízom magam! Ha azt emlegették volna, hogy kedves vagyok, jól főzök, hogy finom kalácsot sütök, vagy ne adj Isten szép vagyok, csinos vagyok, okos vagyok, - mit tudom én, - mássá, különbbé nőttem volna fel. Bíztam volna magamban. Ennyi év, és nem látok tisztán. Tanítani kéne a lányokat, hogy világosan irányítsák a sorsukat. Lehet, hogy boldog lehettem volna. De legalább elégedett. Most meg már fogy az erőm, semmi hasznom nincs.

***********

-Dehogyisnem! Azt csak most érzed úgy. Neked az évek nem ártottak, Te még most is ügyes vagy, és még szép is.!

    - Ó, már a szépségről is azt gondolom, hogy inkább félrevezeti az embert.

    - Mit szeretnél? Utazni, társaságban lenni, szórakozni?

    - Mit szeretnék, azt kérdezed? Megmondom.

       Szeretnék, egy elfoglaltságot. Azt a fajtát, amikor úgy belefeledkezünk a munkába, hogy észrevétlenül múlik fölöttünk az idő. Volt már ilyenben részem. Egész télen szőttünk. Lepedőnek, abrosznak, törülközőnek szőttük azt a kendert, aminek tavasszal mi magunk vetettük el a magját.

Nyáron a kendert áztattuk, szárítottuk, tiloltuk. Ősszel, télen fontuk. A szövőszéket a szobában állítottuk fel. Amellett töltöttük a napokat. Kezünk nyomán testet öltött az a sűrű szövésű, elnyűhetetlen kelme. A vetélő fényesen suhan mintha csak játszana. Előttünk fehéren hullámzott a piros, vagy fekete csíkokkal díszítve szaporodott, a kész munka. Éhség? Szomjúság? Sajgó derék? Azon vettem észre, mindjárt lámpát kell gyújtani, este lett. Ez a jóízű munka. Valamit létrehozni, úgy, hogy ne a kényszer hajszoljon, hanem a sikerben gyönyörködő lendület.

  Látod, ilyen időtöltésre vágyom. Már a dicséret se kellene.

  Elégedetten hajthatnám álomra a fejem. Megcsináltam!      

  Jaj, te, hidd el, másnap reggelre kelve is zsibongva lüktetne szívemben az ujjongó életöröm.

*************

Fotó: Fortepan, 201227