Rozika, az anyja temetése után sokáig nem nyitotta ki annak, a faragással ékes, - szekrénynek az ajtaját, amiben anyja, Rózsa őrizte ruháit. A szekrény, amit az ő korában Rózsa sifonnak emlegetett, nem volt kulcsra zárva. Legalábbis mostanában már nem. Azelőtt, Rozika emlékeiben, titkokat őrzött az a sifon.

   -Nem gyermeknek való, a benne kotorászás! -mondta az anyja, ha a természetes kíváncsiság arra késztette, a kislányt, hogy megismerkedjen, sőt felpróbálja, a benne rejtező, sose viselt, sose használt ám kötelező stafírungot.

Régimódi slingelt elejű kombinékat, térdig erő, csipkésszélű, gyolcsbugyogókat, derékig gombos, zámlis, egyenesre szabott elejű, puszlinak nevezett korabeli melltartókat, amik ahelyett, hogy emelték volna, laposra szorították az asszonyok keblét.

 Nem beszélve, anyja ruháiról, főleg a fekete csipkével díszített, hosszított derekú, suhogós selyemruháról. Amiben Rózsa egykor, lánykorában, egyetlenegyszer táncolt, egy Andrásnapi bálon. Volt még a sifon polcán egy doboz, iratokkal, képeslapokkal, fényképekkel, ismeretlen eredetű szalagokkal, egy lepréselt piros rózsa, elmorzsálódott szirmával.

 A szekrényben való kotorászás tilalma, Rózsa halála után, a közjegyző felszólításáig tartott.      Iratokat kellett keresni, házról, földről, tulajdoni lapokat, a hagyatéki tárgyaláshoz.

    Rozika hát, nehéz szívvel odaállt a „sifon” elé, és kinyitotta az ajtaját. Leemelte a dobozt és odavitte a kanapéhoz az ablak világosságához. Bontogatta megsárgult papírokat. Anyakönyvi kivonatok, képeslapok, és fényképek sora.

 Rozika észre se veszi, hogy sír, siratja a letűnt időt. Könnyeitől alig látja anyja lánykori fényképén az ifjú Rózsát, aki régi divatú, fehér ruhában, gombos, magas szárú cipőben, szorosan hátrafésült hajával, maga a megtestesült fegyelem. A puritán, kálvinista nevelés mintaképe.

 Rozika, a kezefejével törli a szemét. Mi ez, a papírba csomagolt valami? Töredezik a finom selyempapír, bomlanak belőle barna, ismeretlen papírlapok. Pénzek! A háború előtti korona. Kisebb-nagyobb címletű, osztrák-magyar korona. Azám, de széttépve. Miért vannak eltépve? Megszédül. Mikor pedig, a pénztelenség volt a legnagyobb baj? Hogyan maradt ennyi pénze anyjának? És ki tépte szét? Ki tudja már azt? Soha nem fogja tudni.

Titok marad.

Vajon hány éve lehetnek ezek a pénzek itt a sifonban elrejtve, elfeledve?

Rozika sóhajtva, balsejtelemmel, ráérezve suttogja:

• Nem szépszerével van ez, így összetépve!

Forgatja, nézegeti, mit kezdjen velük? Kidobja, tűzre vesse? Oka lehet, amiért őrizgették

Csak tudná, mi a titkuk.

Lassú mozdulattal mégis inkább becsomagolja és a dobozába visszateszi őket.

• Már akárhogyan is volt, ahogy volt úgy volt. Elférnek ott, ahol eddig voltak.

Ezzel a szekrényt egy határozott mozdulattal bekulcsolja.

• Nem megmondta anyám százszor, ne kotorásszak ebbe a sifonba, hát akkor, jobb is lesz, ha békibe hagyom.

És a kulcsot föltette magasra, a szekrény faragott cirádái közé, A tépett bankók pedig tovább őrizgették Rózsa titkát:

Régen kezdődött, amikor -az akkor még ifjú - Rózsa, ennek a mi Rozikánknak az anyja, csak megvizezte az arcát, és futás közben kötője sarkával törölte meg. Neki a nap, nem reggel, hanem hajnalban kezdődött. Épp csak kiugrik az ágyból, és máris nem ér rá. Soha semmire nem ér rá. Gondolatait nem a saját baja, fáradtsága köti le, hanem a nagy, közös, családi gondok. Már rá szokott, hogy nem pihen, mióta Istvánt katonának vitték. Nem pihenhet. Az udvari, keletre néző kisablakán lesi hajnaltájt, nem virrad-e és ahogy pitymallani kezd, kiszáll, kiugrik az ágyból.  Olyan izgatott, mintha valami versenyfutás előtt állna. Mert az ez. Verseny az öregasszonnyal. Bíró Máriával. Anyósom, - mondja, ha beszél róla.

 –Azt mondta az anyósom… Pedig azt szeretné mondani, a zsugori vénasszony. Bíró Marinak nem volt lánya, két fia volt. István, aki a Rózsa ura, meg Mihály.

Rózsa mindig sejtette, hogy Mari a másik fiát, Mihályt szereti jobban, nem ezt az Istvánt. Mindig azt bezzegelte, ha Istvánt szidta. Meg annak a lányával példálózott, az volt a bezzeg Kató. Könnyű azt szeretni, aki távol van. Mihályék messze laktak, csak ünnepen találkoztak.

Azt hinné az ember, hogy akinek nincs lánya, az a menyét lányának érzi. Ugyan, dehogy. A vetélytársának. Örökös versenytársnak, akit le kell győzni. Ha Rózsa nem becsülné oly nagyon az urát, harcolna az öregasszonnyal. Veszekedés? Háborúság? Felemésztené az erejét, és nem bizonyos, hogy István, nem az anyja mellé állana-e. Folyton pusmog a fia fülébe a vénasszony: - Mondjad Rózsának, szóljál neki.

  Nem is vén, gondolta. Ötven, ötvenöt éves? De, amit hord, fekete korcos ruha, az örökös méreg, ami kiül az arcára, megvénítette.  Meg az a tettetett szaladó, kocogó járása. Hova a fenébe siet, mikor nem is dolgozik, hanem őt hajszolja.

 Rózsa kapál a kertben? Mari kiabál, mintha nem tudná:

• Hallod, hogy rínak a malacok, nem adtál nekik enni? Merre bujkálsz? Hé, te fiam , szóljál a feleségednek, hogy dolog van.

Rózsa, miközben forr az epéje, úgy tesz, mintha nem hallaná. Saját maga előtt restelli, az önkéntelen feltoluló visszavágást: -Ó, hogy a fekete fene …, hisz te küldtél krumplit kapálni! -És nem jön elő. Nem és nem, azért se.

   István mulya. Hallgat, nem veszi védelmébe a feleségét.  Pedig tudja, hogy Rózsa nem ezt érdemli. Csak csitítja: - Haggyad, tudod milyen, rá se ránts.

 Az anyjának, István? Nem szól vissza. Pedig szólhatna. Rámordulhatna, az anyja örökös zsémbeskedése miatt.  Az öregasszony csak morog. Sajnálja az ennivalót, a kis Rozikától.

-Most ettél, mit akarsz! És olyan kicsi, vékony kenyeret szel a gyermeknek, ami a macskának se lenne elég. Megzsírozni? Alig- alig kapkodja meg egy kicsike zsírral.

 Amikor együtt esznek, Rózsának nincs étvágya.

– Sok száj, sokat eszik! Ezt kell hallania, nap mint nap. „Sok száj…” Lopva, kapkodva, ebéd után, amikor elrakja az edényeket, eszeget, de attól meg bűntudata van, mintha lopna. lopja a magáét. Amiért megdolgozott. Pedig, mégis lopni kéne, sejlik az eszébe öntudatlanul. Mit? Hogyan? Pénzt a gyermeknek télikabátra. Az ősszel iskolás lesz. Szépen szeretné járatni. Eddig elvolt úgy-ahogy, itthon. De a tél hideg lesz. Kiscsizma is jó lenne, Rozikának Pénz? Említeni se meri. Azt a kis pénzt, ami a házhoz kerül, Mari zsugorgatja. Na, jó, az elején, -amikor még Rózsának sejtelme se volt arról, hogy ez nem lesz így jó, -engedett az akkori mézes-mázos rábeszélésnek, - hogy ne legyen rá gondod jányom, úgyis „egykenyéren” vagyunk, - így, továbbra is a Marié maradt, a pénzzel való bánás. A múlt héten is, amikor eladták azt a két kis malacot, már nyújtotta is a markát.

 -Gyűjtjük jányom. Ragasztunk! A szőlőben eladó lesz az a kis dombhát. Megvesszük.

  Mit? Rózsa még egy kötőt se vehetett magának. - Újat venni! Jaj, te jányom, ügyeskedjél. Hát te nem tudod, hogy az urad elnyűtt ingének a hátából lesz az új kötőd eleje, csak meg kell varrnod! Úgy szoktuk azt! Nem lökünk ki semmit. Most meg, hogy nincs itthon az urad, mióta katonának vitték?

 Sírásra fordítja, reszketeg hangját, -ki tudja, csak a jóatya, mi lesz véle oda messzire.

Várja, hogy a menye is siratja -e az urát. Rózsának elszorul a torka, de ő, hallgat. Sírni, neki lenne oka. De kinek panaszolná magányát? Ennek az öregasszonynak? Eh! Inkább fut a dolga után.

  Hajnali misére harangoznak. A csordára hajtja a borjút, ki a kövesútfélre. Hűvös a hajnal. Rózsa borzong. Összébb húzza magán a szvettert. Érzi, hogy a kivékonyodott szvetternek nincs semmi melege. Ócska, agyonmosott. Másikat szeretne. Legalább az utcára, ahol látják.

• Jó reggelt, jó reggelt, - köszön rá Juli nénje. - Na, hajtod, hajtod? Hűvös van, megfázol! Mér’ nem veszel fel valami melegebbet, azt a gyapjú kendődet, jobbik kabátodat?

      Ez a Juli nénje, a szomszédban lakó, tákoló varga felesége. Jani bátyja a szegények susztere, de, csodavarga. Ő, még a leszakadt talpú, faszegekkel vicsorgó lyukas csizmákból is képes újat varázsolni. Nem kér érte pénzt, -nem is kapna, - hanem ki mit visz. Szalonna, bab, tojás, liszt, Jani bátyja mindent elfogad, munkadíj fejében. Juli nénje elégedett ezzel a fizetséggel. Ha valamiből fölösleg gyűlik, eladja. Most is a piacra siet. Annyi lisztet kapott, hogy jut belőle eladni, így jut pénzhez, tud venni cukrot, sót, a boltból.

   Juli néni, szomszéd létére, belelát a Rózsa életébe.  Ha baja van, fáj a dereka, vagy rájön a sírás, kihez szaladna, ki másnak mondaná el, csak Juli néninek.  Most kelletlenül válaszol

• Mér nem veszek fel melegebbet? Ha felveszem a jó kabátomat, nem lesz ünneplőm, tudja azt maga.

 Juli nénje intően emelte fel az ujját: - Már ezerszer elmondtam, édes jányom, hogy van erre orvosság. Én segítek rajtad, de ne legyél te se idétlen. Elmondjam még egyszer?

    -Jaj, kedves jó néném, hogy is képzeli, nem tudom én azt megtenni. Otthon nem így neveltek éngem, hogy tilosba járjak!   

• Tilosba, nem tilosba, a magadét hoznád át. Ne hozz sokat egyszerre. Csak a kötődbe, ami fér, egy-egy liternyi búzát, tengerit, babot, amit felkapsz. Összegyűlik. Én eladom, vehetsz rajta ezt-azt a kisjányodnak. Mari, a napad, soha meg se tudja. Na? Gondold meg. Ha elalszik, áthozod, oszt kész.

 Rózsa, csak rázta a fejét. Ilyet csak léha, hazugok tesznek. De a bogár a fülébe maradt. Egész nap játszotta képzeletben, mit, hogyan, mikor, tenné meg. Hol ódzkodva, hol kedvvel, de nem tudott másra gondolni. Már elképzelte, mire költené, ha lenne pénze. A kis Rozikának venne ezt-azt. Piros sapkát, sálat, meleg harisnyát…

 Aznap délután, egy gyors nyári zápor eláztatta a kertet, csöpögött a víz a szőlőindáról, nem lehetett kötözni, igy a szokásosnál korábban jött haza szőlőből.  Vacsorafőzéshez készülődött, lement a pincébe tejért. Megbotlott valamiben. A szemének szokatlan sötétben meghőkölt. Mi ez a nagy gubanc, - lett melege a félelemtől. Akkor, az ajtót jobban kitárva, rájött, hogy a pincelejáróban az anyósa fekszik a földön, és bizonytalan mozdulatokkal kapálódzva próbál felállni. Anélkül se látta szépnek, de most egyenesen riasztónak tűnt, azzal a révedt tekintetével.

 Ijedtében tejet, mindent otthagyott, futott Juli nénjéhez.

• Jaj, jaj, nagy baj van, jöjjön azonnal, az anyósom haldoklik a pincében!

 Juli nénje futva jött, lehajolt a beteghez és csak legyintett.  

• Hadd el Rózsa, nem beteg e’, csak nagyon beszívott.

 Rózsa értetlenül nézett, Juli nénjére:

• - Részeg, nem érted? Korán jöttél haza. Ha később jöttél volna, már az ágyban lenne, betegnek tettetné magát, ahogy szokta.

 Nekiláttak. Húzták, vonták, felcibálták a pincéből Márit, fel a házba, az ágyára fektették. Még magához sem tért a megdöbbenésből, amikor Juli rákacsintott és megbökte Rózsa karját.

-Na? Most itt a jó alkalom, most ne legyél gyáva. Látod milyen! Nincs magánál.

 És rákapott, a lopásra. Hol tíz tojást, hol egy fél véka búzát, hol egy pár csirkét, mikor mit, vitt át titokban Julinak. Hideglelős borzongással csente el anyósától azt, ami járt volna neki, a saját munkájával megszerzett értékeit. Idővel, már. a csak azértis kedvéért.

   Adott Juli, amit kapott az „áruért”. Lehet, hogy a hasznot lecsípte olykor, de lassacskán összejött annyi, hogy már adtak volna érte, kabátot Rozikának. De mikor menjen el a boltba? Az anyós mindig otthon volt, nem volt rá alkalom, ürügy, hogy elmenjenek. És ha el is mennének, mit mondjon, honnan volt pénze kabátra?

  Az eldugott pénzt néha elővette, megolvasta, így ábrándozott róla:

Majd kézen fogva mennek a gyermekkel a boltba, felpróbálja Rozikára a kabátot, aki majd forog a tükör előtt, és nézegeti magát. - Ezt vegyük meg édesanya!

 Álmodozásából felriadt, zajt hallott, remegve kapta össze a pénzt, és rejtette el sietve, meg ne lássa a vénasszony, a titkon szerzett vagyonát.

 Isten őrizz! Lecsapna rá. Szinte hallja:  

• Honnan van neked pénzed, honnan vetted? Loptad, Kitől loptad? Tőlem loptad? Vagy kaptad? Kitől kaptad, mikor az urad nincs itthon? Te együtt voltál tán valakivel? Pénzért szerettél valakit? Ringyó lettél! Jaj, édes istenem, mit kell megérnem öregségemre! Támaszom, jó fiam nélkül maradtam! Mi lesz, ha megtudja!

 Rózsa irtózva kapja a két kezét a fülére, olyan élénken hallja a képzelt szidalmakat.

         A leleplezéstől félve, rejtegeti a pénzét. Ki sejtené, hogy az ilyen pénznek ebben a nagy udvarban, házban, nincs dughelye! Ágyban, ruhák  alatt, padláson, pincében? Sehol sem talál jó rejteket. Megy, végzi a dolgát. Látszólag úgy, mint máskor. Pedig nyugtalan. Elképzeli, hogy amikor ő nincs otthon, az anyósa kutat utána. Megtalálja.  Nem, nem jó helyen van az a pénz. Máshová kell tenni. Haza siet, még nagy, mezei munkák idején is, fut, és lopakodva dugdossa, a kiskendőbe kötött bankókat. Hol a szekrénybe, hol az ágyába, hol a kamarába, rejti, néha meg arra riad, elfelejtette, hova tette. Étvágytalan. Az örökös figyeléstől éles két mély ránc költözik a homlokára. Megretten attól, hogy rab lett, a pénze rabja. Nincs már joga ahhoz sem, hogy a részeges anyósát elítélje. Úgy érzi, ő se különb. Egy tolvaj!

 Éjjelenként elhatározza, nem rejtegeti, bevallja. Reggel a napvilágnál, el se tudja képzelni, hogyan tehetné meg, ennek az idegen asszonynak, aki nem az anyja! Még kicsibe se nem az!

 Elcsodálkozik, hogy a nap akkor is úgy múlik, mint azelőtt máskor. Amikor ő már oda se tud figyelni, reggel van-e vagy este. A nap feljön, járja az útját, mintha ő, Rózsa nem azt érdemelné, hogy a tolvajlásáért rászakadjon az ég. Néha szédeleg, mint aki ivott. Bizonytalan a járása. A leleplezéstől való félelem lebénítja.

 És egy reggel, nyugtalan álmok után, arra ébred, hogy elég volt. Belefáradt, megutálta az örökös titkolózást, a leleplezéstől való félelmet. Visszavágyott, abba a régi, igaz, akkor nagyon is sanyarúnak érzett, ma már vágyott, látszólagos szabadságába, ahol nem nyomasztotta bűntudat.

Most, amikor megint új helyet keres a titkának, míg a zsebében szorongatja a gyűrött pénzt, egyszeriben rettentő dühvel, tehetetlen haraggal fordul önmaga ellen: - Te szerencsétlen! Ha már vétkeztél, legalább vállalnád! Ha rossz vagy, legalább tennéd bátran! Megdolgoztál érte. A magadét loptad! De nem akarsz a jussodért harcolni. Mert fő a békesség? Fogadj szót? Mást se hallottál, folyton ezt papolták. Engedelmesség? Nem te vagy az első lázadó, akit lopásra kényszerítettek! És kiért tetted? A gyermek javáért! Nem selyemrokolyára, pirosítóra, kellett volna, hanem neki, téli kabátra. Más, életrevaló asszony régen elköltötte volna, te élhetetlen, te szerencsétlen, te mire vársz? Engedelemre?! Kitől várod, az isten áldjon meg?!

 Ott állt a sifon előtt. Nézte a bankókat. És tudta, hogy ha nem tesz végre valamit, ordítani fog, belebolondul. Mindegy, hogy mi, csak történjen már valami. Akkor, tehetetlen kínjában, előbb egyet, majd sietve a többit, szaggatta, cibálta a gyűrött-gyűlölt bankókat.

 Lassan tért magához.

 Restelkedve szedte fel a földről a tépett foszlányokat.

 El akarta tüzelni, megsemmisíteni még az emléküket is.

Óvakodva lesett át, a kisház konyhájára. De a vénasszony a tűzhely előtt ült, mint mindig. Fogta hát a tépett bankókat, és egy papírba csomagolva, a szekrénybe, az íratok alá csúsztatta. Majd máskor, majd egyszer, eltüzeli, ha jobb alkalom lesz rá.

 A sifont bezárta.  Két tenyerét összesúrolta, simította, mintha szemetet vagy homokot söpörne le a kezéről:

- Ebül szerzett vagyon, ebül vész el, - suttogta.

 Kifelé menet a kerten át, leszakított, és összemorzsolt egy mentalevelet. Félelme múltán, rég érzett örömre talált, a menta friss illatában.

 Csakhogy, a gyermeknek még mindig nincs kabátja. Ezért Rózsa, a maga élhetetlen módján indul „harcba”. És - főleg akkor, amikor a garasoskodó anyósa is hallja, - így beszél Rozikához

- Édes eggyem, nemsokára kezdődik az iskola. Még jó idő jár, most még van az a szép kis szövetruhád, abba eljárhatsz, de mi lesz a télen?! Nincsen pénzem nagykabátra, összefagysz, ha nagy tél talál lenni.!                                                 

   .

Ó, értelmes, élelmes gyermek ez az ő Rozikája. Ő nem fél a pénzes nagyanyjától. Rácsimpaszkodik, nyakát szorosan átöleli, hozzásimul:

• Nanám! Édes nanám! Ugye vesz nékem szép, meleg ,télikabátot? Olyat, mint Katónak van, a Mihály bátyám lányának! Annak is maga vett, mikor iskolás lett! Olyat vesz nékem is, ugye édesnanám?

 És Mari, a Rozika zsugori öreganyja, mit tehetett volna?

 Ha a másik unokájának vett új kabátot, ennek miért ne venne? Pont ugyanolyat, ennek is. Szó ne érhesse, a róla, oktalanul hírelt, fösvénysége miatt.

 …miközben, a faragott szekrényben, ott felejtett, tépett bankók őrizték, - az élhetetlen Rózsa titkát,

          -mégis lett Rozikának, új télikabátja.

Mutogatta is mindenkinek.

 Rózsa nem kis bosszúságára, - így dicsekedett a szomszédoknak:

• Ládd’é, né’csak, milyen szép aranygombos új kabátot kaptam, az én jószívű nanámtól!

                                     ------

Rozika sohasem tudta meg, hogy az összetépett sok bankó az ő első téli kabátja, keservesen gyűjtögetett ára lehetett volna.

Fotó: Fortepan