Milyen jó hazajönni Teruskához! Tavasszal különösen. Ilyenkor kiülünk a ház elé, a kiskertbe. És itt a tavasz! A kotlós is vezeti ki csibéit az udvarra. Hívogatja őket, megvárja az utolsót is, mert az aranyeső bokor sárga virágai alatt, most tanítja kapargálni őket. Valahol a kertek alján, kiabál egy bolond rigó:” fiú, kell dió?” - Lehet, hogy esőt jelez? Teruska felhőt keres fenn a kék magasságban. De a tiszta égen csak egy gerle tart nyugatnak, tán hazafelé igyekszik.

Az orgonafán ábrándos lilán illatoznak, csokornyi dús szirmaikkal, a virágok. Rajtuk szorgos méhek serege duruzsol álmosítóan. Itt mellettem a macska hunyorog lustán, bundáján szikrázva ragyog a májusi napfény.

   A kerti padon ülünk Teruskával. Előttünk a régi fotó album. Nézegetjük a fényképeket.

      - Ez a csoportkép nagyon régi. Hátlapján írás van, „Veres Margit   lakodalmán 1933. „

      -Milyen szép vagy ezen a képen!

        Teruska mosolyog. Mosolya üde, mint annak idején. Pedig az idő eltelt azóta.

        Teruska ma már dédmama.

      -Története van ennek a képnek, elmondom, neked. Kívülről. Messziről látom magamat, mintha csak valaki mással történt volna. Hallgasd egy hiszékeny, naiv, -kislány történetét:

   ...a református leánykör tagjai a régi iskola földszinti termében gyülekeztek. Karácsony előtti teaestre készülődtek. Ami mindig bállal, a karácsonyi bállal fejeződött be. Ez lett volna Tecának az első bálja. A bál előtt jótékonysági vásárt rendeztek.. Ki-ki azt hozott a vásárra, amit otthon elkészített. Diós-mákos bejglit, tortát, pogácsát, teasüteményt, kalácsot. Volt, aki kisebb horgolt csipkét, riseliőt, hímzett terítőcskét hozott. Hoztak is, vettek is. A befolyt összegből az árvaházi gyerekeket ajándékozták meg.

A lánykör vezetője, Németi Mária, már az ajtóban félrevonta az alig tizennyolc éves Tecát, aki épp csak, hogy megérkezett az összejövetelre: - Mondanom kell neked valamit, de csak négyszemközt.

Teca lerázta prémes kabátjáról, kis kucsmájáról a havat. Arcát pirosra csípte a hideg, szeme ragyogott, karcsú kis alakjáról szinte sugárzott az ifjúi derű, ahogy futott Mária után: -Tessék mondani, nagyon kíváncsi vagyok. De Mária, - szigorúan összevont tekintetével nem osztozott az örömében. -Hallom, szerdán lakodalomban voltál. -A Veres Margitékéba, igen.

-Na, erről akarok veled beszélni. Mert azt mondják, hogy te, meg Takács Bori elmentetek a lagzi után hajnalban kocsikázni valamerre, a tiszteletes úr fiával, meg a főszolgabíró úr fiával. Igaz ez? Hova mentetek? Tecának minden vér az arcába szökött: - De tanítónénike, mi nem , nem is volt ott a kocsi, visszavitték, hogy ne álljanak ott kint a lovak a hidegben, és én nem...

- Ne mentegetőzz, te tudod mit tettél, csak arra vigyázz, édesanyád fülébe ne jusson ez a hír, mert belebetegedne! Tudod, minden lány csak egyszer veszítheti el a jó hírét!

--------

A báli készülődés boldogságára úgy sújtott le ez a gyanúsítás, mint amikor karvaly csap le szelíd galambra. Pedig már előre örült a bálnak! A táncnak. Tudta, hogy mindent, amit hozott, el tudja adni. Megígérte Barna, hogy akármit hoz, megveszi tőle. Feltéve, ha - vele, csak vele táncol a bálba. Még nevette is, hogy akármit megvesz. -Akármit? - És ha egy kosár krumplit hozok? -Na, csak azt ne! És nevettek, örültek, és Teca készülődött.

 Azt a kis halvány kék ruháját a fehér gallérral, azt vette fel, abba jött. Azt úgy eltalálta Jung Adél, a varrónő, hogy nem volt hiba benne Derekán keskeny fekete bőrövvel, lábán körömcipőben, éppen ideillő öltözet volt. Fontos volt most, hogy magabízó legyen. Ne érezze alábbvalónak magát a nagygazdalányok, az úrilányok között. Nem akart ő különbnek látszani, önmaga akart lenni, a csinos ruhájában, a szép hullámos hajával, a sugárzó derűjével.

De már nem örült. A rágalom fullánkja elevenébe talált. Jaj, istenem, mit tettem rosszul, mit nem lett volna szabad? De hiszen én semmit se.... Akkor minek örültem már egy hét óta? A semminek? Nem, nem a semminek, valaminek. Annak, amit érzek. Az nem bűn. Azt nem is tudja senki. Az titok. Vagy nem?

--------

 Hogy is volt?

   A lakodalom! Akkor ismerkedtek meg egymással. Bár, Teca mindig is tudta, ki ez a fiatalember, ez a Barna. A főszolgabíró fia. Igaz, ritkán volt itthon, csak a nyári vakációban lehetett látni. Akkor is leginkább együtt, a tiszteletes úr fiával, Lacival. A tiszteletes fia, Laci – pap fiához illően, -, na, az mindenkit ismert, kedves, barátságos volt, az egyszerű népekhez is. Barna már tartózkodóbban viselkedett, ő csak egy-két lányhoz szólt.  Babához meg Mártihoz az iskolaigazgató lányaihoz, Loncihoz az adóügyi tanácsos lányához. Akikkel összejárt a családjuk. Az ő kocsisuk, Dobos Pista vette el most karácsony előtt Veres Margitot. Ez a Margit iskoláskorukban egy padban ült Tecával, meg Borival most elhívta őket a lagzijába.  Itt történt ez az ismeretség. A lagzi nélkül, soha se ismerték volna meg egymást, Barna, meg Teca.

    A két fiú is eljött a lakodalomba. Éppen akkor érkeztek meg, amikor a fényképész kattogtatni kezdte a masináját az udvaron leültetett jegyespár, és a násznép előtt. A két fiatalember kissé távolabb állt meg. Figyelték „hogy repül a kismadár”. Középen a menyasszony, a vőlegénnyel, de ki az a két lány mellettük? Különösen az egyik vonzza a Barna szemét. Az, akinek arcát puha öleléssé keríti körbe prémes gallérja, aki gyermekien derűs tekintetét olyan nyugodt biztonsággal ragyogtatja maga köré, hogy a fiú nem képes a szemét levenni róla. Nicsak, mit keres itt egy ilyen kis gyönyörűség? Amikor találkozik a tekintetük, Barna türelmetlen lesz.

 -Te Laci, ki ez a kis Hamupipőke? - Melyik? - Aki a menyasszony mellett ül. - Az? Teréziának hívják, de csak Tecának szólítják. A lánykörbe jár, azt mondják, jó család, de igencsak vagyontalanok. Nemde, tüzet fogtál pajtás? Jó szemed van, de hagyd el, kevés ez tehozzád!  -Kevés, nem kevés, mutass be neki.

 A vacsorán, bár nem ültek közel, a szemük, az megtalálta egymást. Teca, - boldog volt. Minden pillanat éltette. Örömmel vette a tetszés jelét. Játék, játék, izgalmas játék! Akkor még,,-a  vagyontalan lányok esze járásával–  nem áltatta magát  azzal, hogy ezt a románcot  komolyan vegye.

  Bár... később, az a tánc, az a kézfogás, több volt, mint amit valaha is átélt, vagy remélt. Aki látta azt a keringőt, az is megérezhette, hogy itt, most, kezdődik valami. Szerelem. Az kezdődik.

És az a hosszú út, amíg hazakísérték őket! Elől ment Bori Lacival, utánuk Teca Barnával.

Sétálva mentek, Barna átkarolta Teca vállát. A jövő heti karácsonyi bálról beszéltek, ahol újra találkoznak, ahol újra együtt táncolnak.

December lenne? És a téli hideg? Hol van a hideg? Sehol.

Friss hó esett előtte, az ropogott a lépteik alatt, és a tiszta levegőben öröm volt minden lélegzetvétel. Ritka madárként megragadott, egyszeri, titokzatos boldogság, az volt ez az út hazáig. Ragyogott odafönn, és kísérte őket hazáig a telehold.

Hát, - ennyi volt az, amiből valaki, éjszakai titkos kocsikázást, fabrikált. Ez a pletyka. Ezt, anyjának nem szabad megtudnia. Soha nem bocsátaná meg.  Sőt, többé nem bízna meg benne.

--------

Teca most ocsúdik, szétnéz. A tekintete megfakul, derűje elvész. Még nem tudja, mit fog csinálni. Látja, hogy a terem lassan megtelik az ünneplő közönséggel. Ott áll annál az asztalnál, ahol ő árul. Mosolyog. Gépies, kötelező mosollyal: - Szép kézimunkákat tessék!

Valameddig bírja, bár a sírástól gombócot érzett a torkában. El kellene tűnni, hogy kisírhassa magát. Nagyon szeretett volna köddé válni. Örült, hogy Bori a teázók asztalánál sürög-forog, és nem kérdezősködik. Bár néha, mint aki érez valamit, néha-néha kérdően idenéz Magában fohászkodott, hogy Barna, ha megérkezik, most ne jöjjön ide hozzá, most itt ne lássák véle együtt. Táncolni? Most? Szó sem lehet róla! Hogyan mondja meg neki?

A szeme az ajtót leste. Egyszerre összerezzent. Megérkezett Barna! De nem egyedül. Udvarias mozdulattal engedte maga elé Loncit, az adóügyi tanácsos lányát. Ezzel jött? Együtt vannak? Együtt teáztak bizony, egy távolabbi asztalnál. Lonci úgy beszélgetett hozzá, összehajolva, mosolyogva, mint akinek fontos mondanivalója van a fiú számára. Barna? Háttal ült Tecának. Nem nézett rá. Mintha ott se lenne. Nem is baj, a pletykálók így nem mondhatnak semmit.

Eleinte megkönnyebbülés volt ez! Aha, valameddig, egy ideig. Majd lassanként a sértődöttsége lett úrra rajta. Inthetne legalább! Még ide se néz? Elfelejtette?  Játszott vele? Lenézi, mert ő egyszerű családból való? Egy pillantásra se méltatja?  Mire vélje ezt az egészet? Milyen ostoba vagyok, hogy hihettem neki? Ilyenek a férfiak! Tudhattam volna! Dacos haragot érzett, azt a fajta önérzetes indulatot, hogy veszett fejszének vesszen a nyele is. Vessen véget ő a kínos mellőzöttségének. Önmaga, mielőtt egyébként is vége lesz.  Odaintette az egyik lányköri tagot, hogy helyettesítse. Akkor megkereste Máriát, a vezetőt. -Bocsánat tanítónénike, nem tudok itt maradni, fáj a fejem, hazamegyek.

Mária, a tanítónénike, - akit így hívtak a lányok, - ahelyett, hogy marasztalta volna, nagyon is aggódó arcot vágott: - Igazán, jaj, de sajnálom. Hát csak menjél kis Tecám. Megkeresem én a kabátodat. Míg a kabátot hozta, elmenőben ahhoz az asztalhoz kanyarodott és Loncira mosolygott. Tecát ez szíven szúrta. Ni csak, nevetnek, mint a cinkosok! Rajta nevetnek?

Azután csak futott, futott végig, egyedül az úton.

Sírhatott, most borús volt a téli éjszaka, a hold sem láthatta könnyeit.

----------

Ez a síró kislány, régen a más felesége volt már, amikor Borinak mindezt elmondta. Az, csak kinevette:

-Tudod hányan vigyáztak arra, hogy ne találkozzatok?

Nemcsak a lányokra kell vigyázni, hanem a fiúkra még inkább, nehogy ész nélkül összeszerelmesedjenek egy, hiába szép, ha szegény kislánnyal. Én tudtam, - mi is volt annak az igazi oka, hogy elszakítottak egymástól titeket.  Mária szerelmes volt ebbe a Barnába. Hozzá akart menni. Ő! Mit képzelt! Ajaj, a nagy orrával, a kese hajával? Na, nem sok esélye volt. Még ha gazdag lett volna! Talán. Ezek a szolgabíróék pazarlóan, nagylábon éltek, egyik fizetéstől a másikig. Játszották az urat, anyagi háttér meg semmi. Pezsgős vacsorák, nyaralások Karlsbadban, Herkulesfürdőn? Hol volt már akkor az asszony apai öröksége! Minden reményük Barnában volt, aki gazdagon fog nősülni.

Na, szóval Mária megijedt, amikor hírét vette, hogy téged hazakísért Barna. Akkor - mérgében, bosszúból, féltékenységből, - a maga módján közbelépett. Már a teaesten is, - Mária kérésére, -Lonci vigyázott, hogy Barna oda ne menjen tehozzád. Amikor utánad akart menni, Mária meg Lonci közrefogták. A közelükben voltam, na-ná, hogy hallgatóztam! Egy -két szavukat kíváncsian elfogtam: - Mit akarsz te attól a kis bakfistól? Az nem „afféle”! Nem hozhatod hírbe! Azt el kell venni, azzal nem lehet játszani!! Megházasítanak! Egy szegény családba akarsz benősülni? Meg vagy őrülve? Te, te jurátus, akkor vége az ügyvédi jövődnek! Na és ha apád megtudja, mi lesz, ha apád megtudja! Azt ne várd meg! Ismered!

...a két hárpia így főzte Barnát. Sikeresen. Úgy ám.

Bori messzire nézett, elgondolkozott.

 -Látod ez volt az igazi oka, hogy sohasem kereste Barna tevéled a találkozást. Nehogy hírbe hozzon se téged, se magát. Mert ilyen világban éltünk. Te meg azt hitted, -de jobb is volt, hogy azt hitted, - hogy csak egy hazug. De tudod mit? Öröm, káröröm? Nem vette feleségül Máriát sem! Gazdagon nősült, a megyei főbíró lányával esküdtek meg. Ritkán jöttek haza, akkor se mászkáltak erre mifelénk. Na, jól van ez így ahogy van, jó urad van, ne búsulj utána. Ki tudja, milyen lett vóna’ mellette? Megmarad nekünk az emlék. Sose leszünk már olyan fiatalok, szépek és gondtalanok, mint akkor voltunk, tizennyolc éves korunkban. Ne búsulj, van, akinek még ennyi sem jutott....

... így vigasztalt engem annak idején Bori barátném. Eddig volt, talán igaz se volt...  - fejezte be a meséjét Teruska.

 -Ez a történet!... Szomorú lettem tőle Teruskám. Ezt a képet elvihetem, míg másolatot készítek róla?

 -Vigyed csak, vigyed, ha szeretnéd. Neked adom. Én akkor is látom, ha nincs itt. Egyszer olvastam valahol, hogy ”Az esemény jön és elsuhan, az emléknek száz ideje van.” Milyen igaz. Én már csak emlékezem.  Nem százszor, sok százszor.

A nap is hanyatlóban kezd az idő hűvösödni, kezdek szedelőzködni.

- Köszönöm a szép mesét, ezt a délutánt.

Teruska tartóztat: - Ne siess, maradj még, örülök, ha itt vagy! Na várjál, adok ebből az orgonából, vigyél egy csokorral.  Micsoda illata van, kár, hogy hamar elvirágzik. 

******

 Fotó: Fortepan