Már mindenki őszintén elmondta az ő egykori kendőmeséjét, élete titkos történetét.
Amálit sem kérdezte senki, van-e kendőmeséje. Amáli nem számított. Amálival úgyse történt életében soha semmi. Egy unalmas vénlány. Mit mesélhetne el?
Amáli?
Úgy ismerték, úgy tudták, hogy Amálival nem történt semmi. Vénlány maradt, sose ment férjhez. Mondják ugyan, hogy annak idején szép lány volt, de miért, miért se, akárki közeledett hozzá, csakhamar elvadította magától. Nem kellett neki senki. Lehet, hogy anyja, az öreg Máli volt az oka, aki nem is bánta, hogy a lánya mellette marad, gondozza majd vénségére. Ketten jól megvoltak. Ami kis földet bírtak, azt kiadták felesbe, Jani sógornak. Amennyi búzát, kukoricát, krumplit hazahozott a sógor, azzal megelégedtek. A zöldséget, gyümölcsöt, megteremte a kiskert. A csirkét, kacsát meg? Az udvaron felnevelték. Az ilyenekre mondják, hogy tisztes szegénységben élnek.
A mindennapjaik? Korán keltek, tisztaságot tartottak, délre főztek valamit, estig ráértek. Amáli délután átment a szomszédokhoz. Hallgatni a szót, mint most is. Az asszonyok tisztították a zöldséget, ő figyelt. Minden szavukat megjegyezte. Aha, mások így éltek? A mások titkai! Mintha loppal, engedély nélkül lesné ki az életüket. Egyszerre izgatott lett, szinte a hideg szaladgált a hátán, mert eszébe jutott a kendő. Az övé. Attól kezdve nem is figyelt a többiekre. Aznap este nem jött álom a szemére.
A mások szerelme! A mások kendője! Mindig a másé. Csak a másé? És az övé? A rózsás kiskendője! Neki is volt egy kendője! Forgolódott az ágyán, hová tehette azt a régi, fiatalkori kedves, kis rózsás fejkendőjét. Milyen sokáig ki se mosta! Néha megszagolgatta. Még akkor is az orrához emelte, amikor már híre-pora se volt „annak” az illatnak. Annyira akarta érezni, hogy már-már valósággá varázsolta. Egyre tökéletesítette a rá való emlékezést. Nem unt rá. Volt rá ideje. Van annak vagy…. hány éve is? Még kislánynak számított, akit nehezen engedtek el, bárhova. Féltették. Mindentől, mindenkitől. Ide, az osztálytársakhoz elengedték, azt gondolták, hogy csak lányok lesznek ott. Nyolcadikos, igen annyi volt. Az a fejkendő volt rajta. Valami könnyű, delén kendő. A közepe piros, a széle rózsás. Piros rózsák, zöld levelekkel. Akkoriban a kislányok is kendőben jártak, az utcán. Odabent levetették. Amáli nem vette le, mert azt gondolta, szebb benne, mint anélkül. Szeretett volna ő is, vidám, beszédes, bátor és szép is lenni.
Vasárnap volt. Tavaszi vasárnap délután. Irénéknél találkoztak a lányok. Ide szívesen jöttek, itt csak a kedves, engedékeny Irén mama volt otthon, de ő törődött is azzal, mit bolondoznak a gyerekek. Játszanak. Hadd játsszanak. Fiúk is jöttek, hát persze. Irén körül mindig legyeskedtek a fiúk. Azok nélkül, mi lett volna olyan izgalmas?
Játszanak. Társasjátékot, zálogosdit.
- Mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van?
A letakart terítő alatt lehet óra, zsebkés, gyűrű, ki mit adott zálogul. Ki kell azt váltani.
De Amálit nem ez érdekelte.
Hanem csak az a fiú. Amáli máskor is látta már. A fiúosztályba jár. Hullámos haja, barna szeme. Amáli hányszor leste már titokban. Szünetben csak azért ment ki az udvarra, még ha hideg idő volt is, hogy lássa. Fogta a tankönyvét, mintha tanulna, és véletlenül arra sétált, amerre a többi fiúval ott ácsorgott ő is.
Hogy került ez ide? Irén hívta? Valamelyik barátja hozta? Amáli nem meri megkérdezni Iréntől. Csak nézi. Nézik egymást. Lacinak hívják. Magában ízlelgeti a nevét Laci, Laci, Laci...
Hangosan? Jaj, dehogy. Még megtudja, hogy szerelmes belé. Mert az. Szerelmes. Mi másért kellene folyton ránézni? Ég az arca. Ez egy révület, ez a délután. Ilyen közel egymáshoz, ez nem lehet igaz. Alig tud a játékra figyelni. Teljesen elzsibbad, amikor a játék sodrában egymás mellé kerülnek. Csak a válluk ér egymáshoz. Gyáván és alig, alig. Amáli vonakodik. Szégyenkezve érzi egész mivoltában a fiú közelségét. Ezt nem lenne szabad. Mindenütt, még a hátában, lábában, hasában is érezni! Szinte fáj. Ez lenne a szerelem? Mintha beteg lenne.
Alig ocsúdik, amikor Irén, aki most a játékbíró, kérdezi: - Mit érdemel az a bűnös... és felemeli
Amáli zsebkendőjét. Amáli zavarba jön. Valaki azt mondja: - Azt érdemli, hogy énekeljen!
Amáli feláll.
Bizonytatan. Szédül. Szokatlan, hogy ő most, itt énekeljen. Azért, - milyen érdekes, mégse mondja, hogy nem akar. Szeretne úgy énekelni, mint még soha. Érzi, hogy nem tud. Most nem. Jaj, milyen szerencsétlen! Reszket a hangja. -Na mi van? Berekedtél? - Irén sürgeti.
Amáli rázza a fejét: - Most nem megy, -suttog szégyenkezve.
Laci odasúgja: - Kár, pedig szép hangod van. Nem mer ránézni, csak bólint.
Erzsi, ez a nagyszájú, aki szemben ül, észrevesz valamit, kettőjük között.
Az ilyesmit megsejtik a kislányok.
- Mit érdemel az a bűnös? Laci sálja következik. Erzsi akkor elrikkantja magát tréfából, gonoszkodásból? Csak, hogy ezt a kis élhetetlen Amálit heccelje:
- Az a bűnös azt érdemli, hogy csókolja meg a szomszédját! Laci, csókold meg Amálit!
Amáli megrebben. Őt csókolja meg Laci?
Laci, szívesen, természetes mozdulattal hajlik felé. Várja, hogy Amáli is közeledjen.
Amáli? Jaj, Amálinak nincs helyén az esze. Tenné is, nem is. Csókolni? Fiúnak engedni? Féltő szülői riogatások, léha lányokról való példálózgatások, nem ezt nevelték bele. Azt nem szabad! Ahelyett, hogy hagyná magát, elrontja a lehetőségét. Az arcát, csak a fél arcát fordítja Laci felé. Aki - mi mást tehetne, - könnyedén megpuszilná. De Amáli félszegen megrebben. Laci csókja, Amáli piros kendőjét találja el.
Amálinak ennyitől is kimegy a lábából az erő. Egy fiú, sőt, EZ a fiú megcsókolta volna. Nem nevette ki. Egy sorba emelte őt a többi lánnyal. A csókolhatóakkal, a szépekkel, a csinosakkal, a bátrakkal. Laci, egy ilyen Laci, akire legjobban vágyott, ő hajolt felé kedvesen, és kezére simult a keze.
Ennyi. Folytatás? Nem volt folytatás. Amálinak eszébe se jutott, hogy ennél többet akarjon. Zaklatott boldogságában hamar otthagyott mindenkit, indul hazafelé. Egyedül akart lenni.
Megy az utcán, a korán alkonyodó tavaszi estében.
A föld fölött lebeg, olyan könnyűnek érzi magát. Érzi, valóságosan érzi, a Szerelmet.
Halkan kimondja. - Megcsókolt! És ahányszor elismétli, annyiszor fut át rajta az izgalmas, fájó áramütés. Ritkázza is, attól fél, elmúlik, ha sokat idézi.
Kendőjét vigyázva, veszi le a fejéről. Megjegyzi a helyet, ahol az a csók eltalálta. Beleszuszog a kendőbe. Semmi szaga sincs, hát odaképzeli.
Milyen egy fiú illata? Ki tudja? Ez itt mindenütt csak kendőszagú. Azért, jó szag ez. Nem is mossa ki egyhamar. A fiú vélt leheletét, - a vélt fiút, - őrízgeti benne.
---------
Amáli azóta tudja, milyen a szerelem. Ha nem tudná, régen férjhez ment volna valakihez.
Mert az évek hoztak még csókokat. Sokfélét. Ízetlen csókok voltak.
Hiányzott belőlük az első szerelem lebegő, révült, áramütése szédülete. Azt kereste.
Nem, nem lehet kevesebbel beérni.
Az évek során józanul akart volna dönteni. Észérvekkel, óvatosan.
Azt fürkészte, ki fia-borja, aki közelít hozzá.
De bárkihez férjhez menni? Aha! Ha olyat találna.
Valahogy, valamikor eljár az idő, minden csók fölött.
Ma már, Amáli nem szokott emlékezni. Nem akar. Mégis, bosszantja a mások szerelme. Fellázad. Mindig a mások szerelme, a mások kendője? Volt nekem is! Az én kis rózsás kendőm. Holnap megkeresem. Elviszem, megmutatom nekik. Holnap elmondom a többieknek az én rózsás kendőm meséjét!
-----
Reggelre lecsillapodik.
- De hát mit mondanék el? A magányom, - mások előtt rejtett- önámító kínját?
Hogy még ez a kis semmi titkom se maradjon az enyém? Bár, valamit kérdezni, jó lenne. Hogy vajon az a fiú, az emlékszik-e még? Fél a választól.
Inkább ámítja magát. Vakon hiszi, hogy van még valahol valakije.
Nem foszthatja meg magát utolsó, álmodó, éltető esélyétől.
Másnap? Amáli nem mondott el az asszonyoknak semmit. Igaz, nem is kérdezte senki. Ugyan, Amálival úgyse történt soha semmi. Mit mesélhetne el?
*********
Fotó: Fortepan
