Ez az a kendő! - Marcsa kicsit sajnálkozva nézett a derekára kötött fekete kendőjére:

 -Mennyire vigyáztam rá, -és mégis. Szürke lett az évek során. Kifakult, elfáradt, mint az öröm, ha sokáig és sokszor idézgetik. Semmi sem tart örökké. Kendő se, öröm se. Mindkettő elmúlik, hogy ne haljak bele se bánatba, se örömbe.

Ez a kendő is, lassan semmivé lesz. De nagyon szép volt! Leginkább az asztrahánprémhez tudnám hasonlítani. Nem is kendő, inkább stóla. A vállamon. A buklé szövés minden kis gömbje ragyogott, és simogatta a nyakamat, karomat. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire büszkén viseltem. Egyrészt, mert nagyon illett a szőkeségemhez, és ami fő, Bernát Miklóstól kaptam, én ezt, jegykendőnek. Olyan merészen mentem ebbe a jegyességbe, mint aki a sötétben akar árkot ugrani.

Szokatlanul szomorú esemény, egy temetés előzte meg a lánykérést. Mégis elfogadtam, amikor, -szinte el se hittem, -váratlanul üzent nekem. Miért mondtam igent?

Hosszú sora van annak

 Kezdem az elején: A szegénységünkön. Ott kezdődik minden. A módon. Ha jómód van, az nem csak pénz, vagyon, föld, ház, - az tartást is ad. Önbecsülést.

Annak, akinek ez jutott, annak már büszkének se kellett lenni, akkor is „valaki” volt. Nekem a büszkeség maradt, mert mi szegények voltunk. Az én hátamat nem támasztotta birtok, pénz, gazdagság, nekem magamat kellett kihúzni, - lám csak, én is vagyok azért valaki.

Mit értem el vele? Azt, hogy egy szegényebb legény sem mert hozzám közeledni.

-Nagyon fennhordod az orrodat te jány, - mondta is Juli néném: -Így magad maradsz.

Bántam is én. Nem érdekelt Elég voltam magamnak. Nem ugráltam senki fia után. Vártam a” királyfit”.

Igen, de azt vettem észre, hogy a gazdagabb meg rám se nézett. Tényleg egyedül maradtam.

A korombeliek már asszonyként, úgy siettek a mindennapi megélhetés után, hogy nem értek rá szóba állni velem. Na, büszkélkedhettem, - magamnak.

Juli néném csóválta a fejét: -Ej te, -most válogatsz, -azután meg várogatsz!

 Még anyám is, -aki pedig nem bánta volna, ha vénlány maradok, azért, hogy öregségükre én legyek, aki gondjukat viseli, - még ő is megkérdezte, hogy tán nem is akarok férjhez menni?

Visszakérdeztem, hogy tán az útjukba vagyok? Na, ezzel elvágtam a további kérdezősködést.

 Megbántottam ezzel a válasszal, - tudom, - de már magam se tudtam, kire- mire várok.

-----

Akkor hallottam a hírt, hogy meghalt a szomszéd falu leggazdagabb asszonya, Bernátné, a Miklós anyja.

A két falut csak egy patak választotta el, az ottlakók a mi piacunkra, mi boltunkba jártak.

A kapunk előtt, a kövesúton mentek el, lóval, szekérrel, de leginkább gyalogosan. Mindenki köszönt, mindenkinek. Innen ismertem én Bernátékat.

Ezt a Miklóst is. Reggelenként, - mikor vízért mentem, - láttam, hogyan feszít a sárga kocsijuk bakján, ha az anyját hozta templomba, boltba vagy a doktorhoz. Az anyja kedvesen, mosolyogva bólintott, ő meg csak az ostorát biggyesztette a kalapjához, ennyi volt a köszöntése.

 Egyetlen egyszer láttam közelről, amikor a kútnál megállt mellettem, és megvárta, míg az ártézi vízzel telecsorog a kannám.

Akkor lehajolt, és összefogott két tenyeréből ivott, ahelyett hogy elkérte volna, - mint más, -a kannafedőt. Arra gondoltam, amilyen gőgös népek ezek, tán utalna a mi fedőnkből inni. De azt is megjegyeztem magamnak, egy futó pillanatig, míg rálestem, milyen magas. Magas, és barna a szeme. Mindig lakkos szárú csizmában, bricseszben járt, mint az urak. Na, csinos fiatalember.

Rá-rá néztem, de csak, mint egy csodabogárra. Olyan messze volt tőlem, - a nagy vagyonával, - mint a Hold.                                                            -----------

 Mégis megdobbant a szívem, mert az anyja temetése utáni vasárnapon, - jól emlékszem arra a verőfényes márciusra, - Juli néném jött hozzánk. Kikeményített, vasalt kötényében a legszebb fejrevaló kendőjében, ünnepélyes ábrázattal:

-Üljetek le, mert küldöttségbe járok. - mondta anyáméknak- Bernát Miklós küldött engem. Azzal bízott meg, hogy tisztelteti az egész családot, és arra kéri Margit lányukat, -hogy fogadja el ezt a kendőt, és jöjjön el holnap a szent misére, a templomba, - ebben a kendőben, - Ővele!

 Akkor igen regényesnek tűnt nekem ez az egész. Nagyon ünnepélyes, megtisztelő kérés volt: legyek ott, az anyjáért mondott misén.

Különben is Juli néném affelé terelte a képzeletünket, hogy végre itt a nagy alkalom, ezt nem szabad elszalasztanom, végre mégis férjhez megyek, - nem is akárkihez.

–Na, csak nézd meg ezt a kendőt! Kinek van itt ilyen? Mindened meglesz! Mit üzensz neki-hé? Látod nem akar egyedül maradni, - az anyja után te leszel ott a gazdasszony, egy nagy gazdaságban.

Haboztam. -Anyámat kérdeztem, mit szól? De ő csak azt mondta nem tudja, mert ösmerni kéne. Elgondolkozva töprengett: -De mégis, - mégis... fura ez a lánykérés, ezzel a fekete kendővel...És egyáltalán. Lánykérés ez?

Juli néném a vállamra illesztette a stólát. -Fekete, hát fekete. Milyen legyen egy temetés után? Ne válogass, szegény lány akkor megy, ahhoz megy, aki kéri. Anyádékon is így tudsz majd segíteni.

Ezt az érvet találtam a legdöntőbbnek. Segíthetek!

-Mondja meg neki Juli néném, hogy ott leszek, várjon meg a templom kapujában.

 Vasárnap, - fekete ruhámban, -és abban a fekete bolyhos puha sálkendőben mentem el a misére, ahova Juli néném elkísért. Lehajtott fejjel léptem be a templomba. Úgy izgultam, attól féltem, összeakad a két lábam és elesek. Nem lett semmi baj, mert az ajtóhoz közel, ott állt Bernát Miklós. Amikor meglátott, odalépett hozzám, megfogta a karomat, és odavezetett, ahhoz a padsorhoz, ahol az ő családja szokott ülni, és az anyja helyére ültetetett. Lehet, hogy bámultak a népek, én nem láttam, olyan zavarodott voltam. Amikor kissé lecsillapultam, - de még mindig lehajtott fejjel, -megkérdeztem suttogva:

- Miért nekem küldte a kendőt? Nem is ismer!

Nem szólt, - várt. Aztán mikor már zengett az ének akkor mondta meg az igazi okát.

-Az „édes „választotta magát nekem, - hiszen tudja, hogy mindig előre köszönt magának?

Nem kérdeztem meg, hogy miért. Le voltam forrázva. A „királyfi”! A fehér lován, - amit nem a szerelem, -hanem az anyja vezet!

Összeszorítottam a számat, hogy most meg ne szólaljak. Most gondolkoznom kell. Most okosnak kell lennem. Eljöttem, - nem igaz?

Miért is jöttem el! Tényleg, -miért? Most azt hiszi, odavagyok érette? Csak intenie kellett és már ugrottam is.

Ekkor félni kezdtem: - Jaj, csak meg ne kérdezze, hogy hát én miért vagyok itt? Mit felelnék? Azt, hogy menekülök a szegénységből?

De ő, szerencsére, folytatta: -Sokszor nézte ám magát, amikor elmentünk a kapujuk előtt, ő látta, hogy maga milyen dolgos, friss, házias teremtés, magából jó asszonya lesz az ő fiának.

-Aha, szóval nem maga akart engem? Akkor miért, hiszen már úgy se tudná meg….

Miklós erre kiegyenesítette a derekát, felemelte a fejét:

-Maga volt az ő utolsó kívánsága, nekem pedig régóta maga az első. Megköszönöm, hogy most itt van velem.

Szavaitól egyszeriben nyugalmat éreztem. Ez ilyen egyszerű? Semmi bók, semmi udvarlós hízelgés? Akkor én is viselkedhetek egyszerűen, természetesen. Hálát, megkönnyebbülést éreztem. Fölemeltem a fejemet, rá mertem nézni végre, és kimondtam: -Én is örülök.

 Találkozott a pillantásunk Most először. Akkor végre bevallottam magamnak, hogy Ő az, - a „királyfi”. Akiről régóta úgy álmodoztam, reménytelenül, hogy magam előtt is titkoltam. Aki ott,- tán nem is a gyászmiséhez illő módon -mosolygott rám, és eloszlatott minden félelmemet:

-Tudja ugye, hogy az én édesanyám mindig megérezte a még ki nem mondott vágyaimat is! Ha lehetett, mindig teljesítette.  Mint látja, most is.

Megrebbenve éreztem a csodát, az érintését, amint meleg tenyerével betakarta az én, -kendőt szorító, - fázó kezemet. Már tudtam, hogy nem lehet semmi baj.

A következő vasárnap reggel, eljött értem, -azzal a kétüléses, sárga homokfutójával, azon vitt el magához. És én, én ott maradtam, - nála. Úgy szorított magához, szinte fájt, de szavai simogattak: Soha többé nem engedlek el magamtól. - Aratás után megtartjuk az esküvőt!

Igy kezdődött, - páros életünk sugárzó ideje.

-----

Juli néném megfeddő intelmei a pártába maradt, megesett lányról?? Anyám féltő sopánkodása, a kényen-kedven-nevelt egyetlen fiúról, akinek a falu szerint, - mindenben “kedvét töltöm”?

-Édes gyermekem te volnál az a büszke szép lány? Mivé tett, mivé tett! Elvette a józan eszedet! Gyere haza, míg még nem ő küld el magától. Jaj, ha élne az anyja, ez nem történt volna meg.

De én, süketen repültem, fénylő, fehér felhők fölött, mint a madár. Olyan, de olyan biztos voltam abban, hogy szeretjük egymást, hogy szédülten hagytam magam sodortatni.

Álmaim és a valóság egybefonódtak, - ez az, az igaz szerelem....

 ----

Megesküdtünk volna tudom, ha nem jön a háború. Akkor vitték el katonának, amikor a barackfák virágoztak Hol volt még az aratás! Megígérte, hogy visszajön. Megígérte. Vártam, vártam.

Akkor már itthon éltem megint. A rokonsága nem sokáig tűrte, hogy ottmaradjak a Bernát portán. Alig hogy bevonult, haza kellett jöjjek, világcsúfjára, a falu szájára. Megszokott büszkeségem maradék morzsáit kellett összekaparnom, hogy kibírjam. Azt mondogattam magamban: -Majd hazajön! Nem hagy el! Majd meglátjátok, ha hazajön!

Juli néném? Összehúzott szemmel mért végig, élesen, bántóan csikorgott a hangja: - Nem megmondtam!? Én előre szóltam!

Anyám? Ő átkarolt, bevitt, és mérgesen szólt hátra:

-Jobb lesz, ha békén hagyod. Te húzgáltad az orra előtt a mézesmadzagot a férjhez menéssel, a gazdagsággal, jómóddal. Biztosan meg is érte neked. Most aztán láthatod mit kavartál. Csak te ne szólj, egy rossz szót se szólj - szegényre!

Juli néném megsértődött: -Csak nehogy már én legyek az oka mindennek! Én mondtam, hogy ”így„ jöjjön haza? Én esküvőről beszéltem! Azt kellett volna neki kivárni! De ez? Elkapkodta! Nála lakott! Ez egy cafka! Egy megesett lány!

Sikítva fogtam be a fülemet: -Nem vagyok az, nem vagyok az! Menjen innen!

Na, nem is jött az többet felénk se. Én meg csak reménykedtem. Kiálltam a kapuba, vállamra terítettem ezt a kendőt., és csak bámultam az utca vége felé, hátha feltűnik egy magas, kedves alak. Az én szerelmem.

Később már nem álltam ki a kapu elé, hanem csak az ablakból nézegettem. Akkor már a kendőt a hasamhoz szorítottam hátha varázsereje van. Hátha visszahozza, még aratás, -de legalább szüret idejére...  Ezért lett ilyen kopott, ilyen megviselt. Ez a kendő.

De ő nem jött, nem jött. – Odamaradt a háborúban. Azt is úgy tudtam meg, Juli néném kiabálta be a kerítésen: - Na várhatod már sohanapján azt a hírest, aki felcsinált

 Ezt mondta. Ezt. Mint akibe tőrt döfnek, úgy fájt. Napokig sirattam. Ilyen világot éltünk.

---------

Amikor Marcika megszületett, akkor hiányzott csak igazán az apja… Úgy ment el, azt se tudta, hogy viselős vagyok. Már bánom, hogy nem mondtam el neki. Mért is halogattam! Tán minden másként történik, ha tudja, hogy ketten várjuk haza.

Álmodoztam. Megidéztem. Ezerszer elképzeltem milyen öröme lesz, amikor a gyermekét kezébe, - a jó meleg két karjába - teszem: -Nézd! A te kisfiad!

Ennek a reményében éltem. Ez éltetett. Azon kapom magam máig is, nemegyszer, hogy várom. Máig várom.

-----

  Fekete kendő! Gondolhattam volna. Ki hallott má’ olyat, jegykendőnek, egy fekete kendő.

És mégis. Nem panaszkodom.

  Mert milyen sok nehéz napból áll az ember élete. De ha van benne egy pillanat, egy emlék, egy ilyen kendő...  Ez a kendő, milyen volt, - istenem, - de szép is volt. Most meg má' csak itt tisztogatom benne a répát.

  Na, add csak idébb azt a kosarat, elviszem a répa zöldjét a malacoknak, hadd egyenek, mindjárt itt az este.

 Még anyámékat is meg kell nézzem, jól vannak-e. Nem múlik úgy el a nap, hogy ne lássam őket.  Marcika is odamegy az iskolából, nagyon szeretik.  A nagyapja kedvence. Úgy el van kapatva, nekem már nem is fogad szót.  

                                                          ******

 Fotó: Fortepan