Tudjátok, – hogyne tudnátok, – hiszen ismertek, mi heten voltunk testvérek, – kezdte Zsuzsi az ő történetét.

Ez nem is lett volna baj nekem, ha nem én vagyok a legidősebb. Az elsőszülöttnek jaj, ha lánynak születik. A szülék után övé a kötelesség a kisebbekért. A fiú? Azt bezzeg megbecsülik. Szakmát adnak a kezébe. Ha mást nem, lesz belőle kondás, vagy csordás, vagy amit akar. De ha „csak” lány, akkor ő lesz a kisebbek mellett az anyahelyettes, a mindenes. Iskolába is csak azért járhattam, mert ha hiányoztam, jött a büntetés. Pedig jó tanuló voltam, szerettem volna továbbtanulni. Nem lehetett. Ki pesztrálta volna a kisebbeket? Ki vitte volna apám után az ebédet? Ki ment volna el részes aratónak? Marokszedőnek, hogy besegítsen egy kis télirevalót szerezni?

Na, erről, ne tovább, – egy szót se, – elmúlt, – nincs már mit tenni. Végül is, nem voltam én lázadozó természet, örültem, ha segíthettem a családon.

Nem is erről akarok most beszélni, hanem egy kis kék kendőről, amit azért nem lehet elfelejteni, mert nem sok szép holmival dicsekedhettem én. Ezt is úgy kaptam a doktor feleségétől, egyszer egy húsvétkor, ajándékba, a nagytakarításkor.

Az volt talán a legrosszabb, hogy a mi régi, öreg, roggyant hajlékunkkal szemben, épp szemben lakott (hogy a nyavalya a sors kezét törné ki) egy magas négyablakos rangos-módos házban az apám húga, Gizi néném, aki egy zsugori nagygazda felesége lett. Akkor is volt „kivagyiság”, nagygazdáéknál úgy fejezték ki: „kőkerítés, fehér kutya”, ott, az az ő házuk. Míg a magas kőkerítésen áthallott a Burkus kutya komor dohogása, addig a mi házunk léckerítése mögött csak egy kis borzas puli futkosott, barátságos vakogással.

Na, szóval ott éltünk, egymás fülébe-szájába. Miért volt baj ez a közelség?

Ha nem ott laknak, a fenének se jutott volna eszébe, irigykedni rájuk. De így, mindennap láttuk, mijük van, ami nekünk nincs. Micsoda szép ruhákba járatták a két kényes lányukat! Mekkora kosár cseresznyét, körtét, szilvát, miegymást visznek eladni a piacra, – óhatatlan, hogy el ne kívánja az ember gyereke.

Nekik se lehetett öröm, hogy mi ott bámészkodunk, szerintem a frász kerülgette őket, nehogy adniuk kelljen valamiből, nehogy kiegyük őket vagyonukból. Mert azt megtiltani, hogy átmenjünk, azt nem lehetett, már csak a falu szája miatt se. Még tán-talán Gizi néném, (mert ő azért a mi fajtánk volt), az adott is volna, de az ő ura, Sándor bácsi, – na az még azt se állta, ha ott találta valamelyikünket. Egyből azt kérdezte:

- Neked meg nincs otthon dolgod, ráérsz itt lődörögni?

Azután meg csak úgy magának morogta, de mi is jól hallottuk: – Csak a sok pulya, azt a legkönnyebb megcsinálni, ezek csak azt tudják. Oszt azután csak itt ácsingóznak arra, amit más előteremtett.

Mindig olyan kelletlen kedvű, káromkodós volt, féltünk tőle. Mentünk is onnan, – még ő haza se jött a mezőről, – már ott se voltunk.

Ösmertétek ti is, milyen kis mérges, pocakos, veres ember volt? Anyám de sokszor mondogatta:

- Milyen szép lány volt ez a Gizi, – hogy tudott ehhez hozzámenni, – ugye, csak a vagyonáért? Na, de együtt, „ezzel” együtt, mit ér vele? Igaz, hogy ott a két lánya, azok legalább nem az apjok fajtája. Nem mondom, a nagyobbikba, Sárába van valami az apjokból, az eléggé pukkancs természetű. De Katica, az egész más.

Katica velem volt egyidős.

Ha átmentem, az leginkább miatta történt. Kedves volt, nevetős, sokat kacagtunk. Barátnők is voltunk, nemcsak unokatestvérek. Volt egy kis szabadidőm? Átszaladtam hozzá.

Jaj, de szerettem fésülni a haját. Kibontottam, a vállán szétterítettem. Mint egy fényes sátor! Az ágyterítőt úgy adtam a vállára, mint egy palástot. Ő lett a királylány. Bejött a nénje, Sára, mérgesen, mint mindig. Nem tudta mit nevetünk, szinte pukkadozva. Így azon bosszankodott, milyen mihasznák vagyunk. Hát, még ha tudta volna, hogy titokban ő volt a mi játékunknak a gonosz banyája, aki – tudtán kívül – éppen azt rikácsolta, ami beleillett a mesénkbe: – Lusta disznók, már megint csak lopjátok a napot!? Úgy kacagtunk, még a könnyünk is kicsordult.

Mit gondoltok, ki lettem én a játékban? Ki más, mint a szolgáló. Volt nekem, – már mondtam az előbb, – egy kis féltett kékselyem keszkenőm, azzal Katica bekötötte a fejemet, homlokomig lehúzva, öregesen, – én meg hajbókoltam. – Mit parancsolsz szép királylány?

A „királylány” azt találta ki, hogy hozzak az almafáról – de tüstént, – egy „aranyalmát”. Amilyen hülye voltam, igazán felmásztam az almafájukra. Honnan tudhattam volna, hogy az apjuk otthon van? Ott kapaszkodtam a legszebb mosolygó „aranyalma” után, amikor az öreg, aki nesztelen léptekkel sompolygott a fa alá, alulról dörrent rám: – Héj, te lopkovics, az anyád ne sirasson, szállsz le rögtön, vagy lerázzalak onnan?  – és egy bottal hadonászott felém.

Akit rajtacsíptek már, – titokban egy fa tetején –, az tudja, ilyenkor a lejövetel gyorsasága minden képzeletet meghalad.

Én? Egyet léptem már lent is voltam. Az ág karmolt, ruhám szakadt. Azon igyekeztem, hogy kimentsem magam:

- De nekem Katica mondta…

- Na, ne hazudozz itt, te kis álnok, hanem lódulj innen hazafelé! Te tolvaj!

Katica csak állt a tornác lépcsőjén, hátára terített takaróval, a kibontott sátras hajával:

- Én csak játszásiból mondtam neki, nem igazándiból! – a hangja nyekergett.

Úgy mentem haza, mérgemben megbántva, zaklatottan mert ezt, nem hittem volna Katicáról. Ő is félt az apjától? Nem állt ki mellettem.

Rajtam száradt sok ideig, hogy almát loptam:

„Hej Zsuzsi néni,

maga csúnya néni,

éjjel nappal holdvilágnál

almát akar lopni” – énekelték utánam később az utcabeli gyerekek, mert az öreg gondoskodott róla, hogy elhírelje, miért nem mehetek hozzájuk.

Otthon vettem észre, hogy nincs a fejemen az én szép kicsi kék kendőm. Fennakadhatott az almafán, de ijedtemben nem vettem észre. Estefelé mertem csak átkukucskálni a nagykapu hasítékán, de nem láttam, hogy a fán lett volna valami kendőféle.

Átmenni?  Dehogyis mertem volna. Még akkor se, amikor ők már régen elfelejtették a történteket és már Katica is sokszor átjött, ha otthon unatkozott. Nem emlegettem már a nyarat, örültem, ha jött.

Tél volt már, amikor talán a hideg miatt, vagy csak a játék kedvéért, az ágyon hancúroztunk. Katica sem akart kimaradni, levetette lábáról a csizmáját, és nevetve, viháncolva, odaugrott közénk az ágyra.

Az egyik csizmájából kiesett a kapca. Azonnal ráismertem.

Megbénulva néztem. Gyűrötten, megtaposva, egy valamikor megbecsült, kékselyem fejkendő. Megtalálta az almafán? Az enyémet! Elfacsarodott a szívem, amiért ez lett belőle. A Katica lábakapcája. Tudta, hogy az enyém, mégsem adta vissza. Ki érti ezt? Kellett volna neki a sok holmija mellé még ez is? Úgy szerettem én ezt a Katicát, jobban, mint egy kendőt, – ha kéri, szíves-örömest neki is adtam volna. Szegény gazdag Katica, csak titokban, a csizmádban viselhetted, nyíltan a fejeden, sohasem. Egy lopott kendőt?

Észrevette-e vagy sem, hogy mit nézek, nem tudom. De a kis Tercsi húgom már fel is kapta, bontogatta:

- Zsuzsi, Zsuzsi nézd, – amit kerestél, – itt a kendőd!

Ránéztem a tiprott kendőre, aztán az elbámuló Katicára, és… (jó istenkém most legyek észnél, hiszen ebből még „öri hari” is lehet, meg aztán már úgyse tenném a fejemre), – így szóltam rá a kicsi testvéremre:

- Hogy lenne már az enyém! Nem emlékszel, hogy épp ilyen kendője volt Katicának is? Tedd csak vissza oda, ahonnan felvetted.

A kis Tercsi csak ámult, és ujjával a feje mellett kavarva mutatta, hogy minek tart, de a kendőt visszadobta a földre.

Ezzel vége is a kék kendőm meséjének, meg az én balga hiszékenységemnek.

Katica nem tudta hová tegyen engem. Ő is azt gondolhatta, hogy meghibbantam, mert csak nevetett. A cudar, megkönnyebbülve kinevetett engem.

Eszébe se jutott, hogy őt akartam megkímélni.

Én már tudtam milyen az, ha elveszik tőled a becsületedet. Senkinek se kívánom. Még Katicának se, aki engem olyan hülyének gondolt, …szóval, amilyen vagyok is.

Amiért helyette szégyenkezem.

Na, azért nem vagyok én egy szent, mert most, hogy itt végre elmondhattam – ez a kis törlesztés, – biz’isten, jólesett.