Kis Júlcsáról, anyám gyermekkori barátnőjéről, de sokszor hallottam mesélni. Ott, abban az utcában, ahol - akkor még, - hej, de sok gyermek játszott együtt. Az udvaron bújócskáztak, az utcán lovaztak, az árokparti fűben, babával játszottak, vadvirágból koszorút kötöttek. Anyám, a sok lány közül, legjobban Kis Júlcsát szerette:

                  - Tudod, Kis keresztapáméknak egy kicsi házuk volt, a töltésen. Ott a kövesút mentén, amit nem Kossuth utcának, hanem - mióta feltöltötték, gránitkockával kikövezték, -csak tőtésnek hívtak. Debrecenből Berettyóújfalu felé visz ez a tőtés. Még, aki Váradra igyekezett, azt is erre vitte az útja. Jó helyen, nem valami kis eldugott zugba laktak.

   Hát, ez a ház, a Kiséké, nem valami nagy. Nádfedeles. Tornác nélküli, égre nyíló. Ha esett az eső, az ereszről egyenesen nyakukba folyt a víz. Nem csináltak abból ügyet. Nem is jutott eszükbe valami tető, tornác építése, hisz nem esik az eső mindig. Középen a pitar, két felől a két szoba. Nyáron a pitarba, de télen, hogy ne fogyjon kétfelé a tüzelő, akkor a kisebbik, az udvari szobába főztek, meg ott is aludtak. Abban volt a kemence, abban lehetett fűteni szalmával, kóróval, ó, tavasz felé meg már a fészerben megszáradt levelesgané égett benne. Az utcai szoba, a tisztaszoba, oda csak takarítani mentek be, vagy, ha olyan vendég jött, aki idegen, azt oda hítták, ott ültették le. Abban volt két sifon, két magasra vetett ágy, az ablak alatt a kanapé, előtte az asztal, két székkel. Az udvari ablaknál a komód, a tányérokkal, porcelán findzsákkal, meg a nagy Bibliával. A komódban abrosz, ágyruha, ami kell egy háznál. De a kisszobát lakták, ezt kímélték.

Nekem máig talány, mi volt annyira vonzó, ebben, a mindig pipafüstös kis házban? Mert esténként jó volt itt összejönni. Kártyázni, beszélgetni, mit tudom én.  Kis keresztapám, az csak pipált, nem szaporította a szót. Na, nem sok vizet zavart. Tán Kis keresztanyám jókedve volt csalogató? Lehet, hogy az. Sose panaszkodott. Mitől volt jókedve?  Ki tudja. Úgy születik némelyikünk, hogy nem fog rajta a búbánat se. Pedig, kicsi föld, kevés pénz, sok gyermek. A hatból négy gyermekük maradt meg. Kettő nem érte meg az egyéves kort.  Diftéria, hasmenés, tüdőbaj? Jaj, nem volt pénz doktorra, ápolgatták, de nem tudták megóvni a kisgyermeket a járványoktól, betegségtől. Penicillin? Akkor? Egy tüdőgyulladás erős felnőttet is elvitt.

            A négy megmaradt közül kettő lány, kettő fiú, ezek felnőttek, ebbe a nagy szegénységbe is. Amikor eljött az ideje, Lajos elvette az alsó Sirályról Erdei Erzsit, Sándor, a szőlő előtt lakó Gózék lányát, azt a Tercsát. Mind a két fiú elment a háztól. Ami baj is, meg nem is. Baj, mert nem idehaza dolgoznak, keresnek, de nem is baj, mert nem ide hozták kenyérpusztítónak az asszonyt.

A két lány, Margit. meg Júlcsa, hát azok! Na azok életrevaló fehérnépek! Úgy tudtak nevetni, dolgozni, öröm volt látni. Margit? Annak a szeme akkor is nevetett, ha komoly volt. Margit volt a nagyobb, ő ment férjhez elébb. Igen ám, de a vőlegénynek nem volt semmije. Hova vigye az asszonyt, Igaz, hogy akkor már a két fiú nem lakott otthon, de Margit el nem tudta azt képzelni, hogy majd ott legyenek egyrakáson anyja, apja, Júlcsa, meg ők ketten? Elébb hallani se akart esküvőről. Ráérek, majd jövőre férjhez megyek! De a szerelem! A szerelem miatt sürgőssé lett a házasodás. Akkor jártak a Vadászék földjére, aratni. Részesaratók voltak, azután meg a cséplőgépnél kerestek kenyérrevalót. Lajos a dobnál etette búzakévékkel cséplőgépet, Margit a gép alól, villázta a töreket. Margit hiába bánkódott, a baj megesett. Vándor Lajossal nem lehetett bírni, egy meleg nyári este aratásból jövet, engedett neki. Valami borzongó sejtés, pedig, vigyázatra intette Margitot. Egy ilyen erőszakos legénnyel, milyen élete lesz? Kis keresztapám, mert akkor már nem volt tehene, keresztapám kitalálta, hogy ott van az istálló, egyelőre átépítik Margitéknak, lakjanak ott. A két fiú elvitte a jószágot. Kapott Lajos is egy tehenet, meg Sándor is. Mi maradt otthon?  Jóformán semmi. Két kis választási malac, egy csapat liba, tyúkok. Azt hitte keresztapám, hogy majd a vő kisegíti a szükségből. Majd épít az magának házat, mint ahogy más. Majd lesz egy-két tehénke is. Aha. Csakhogy Vándor Lajossal bevásároltak. Aludni, meg enni szeretett, nem dolgozni. Annyit elértek, hogy elszegődött kondásnak. Margit ébresztgette hajnalonként, míg nagykeservesen elindult tülkölni a falu túlfelére. Mérgesen indulatosan, káromkodva. Nagy kínnal döcögött ez a kondásság. De volt már hajlék. Olyan, amilyen. Abból a házból évekig nem lehetett kiszellőztetni a csípős istállószagot. Kicsi is volt, meg főleg hideg. Nem volt se az alap, se a padlás szigetelve. Egy szoba, konyha. A konyha mögött egy kamra. A szoba hamarosan megtelt a kis Vándorokkal. Lajos, Sanyi, Manci, … jöttek egymásután. Margit még nevetett olykor, de keveset és akkor is keserűn. Nem mert nevetni, a szája elé kapta a kezét, hogy ne lássák, a terhességek miatt kihullott fogai üres helyét. Egy foga maradt, felül, azzal nem lehet nevetni. Jaj, azok a szégyenlős, szemérmes mosolyok! Enni is úgy evett, majszolva. Azt hittem öreg, Lehetett olyan negyvenéves? Ez Margit. Róla majd máskor, most Julcsáról legyen szó.

Julcsa, ő még nevetett. Vígan, könnyedén. Azt mondta, ha nem jutott eszébe más.

 -Tudod mit, nevessünk!

 - Mit nevetnénk?

 -Hát, nevessünk semmit.  És nevetett, akkor még neki, minden foga épen ragyogott. Volt az alsóutcán egy barátnője. Gáti Piri. Avval lehetett csak nevetni! Gáti Piri barna bőre, fekete haja, amellett, Kis Julcsa szőke, nagyon szőke volt. A haja, mint az érett szőke búza. Kis Julcsa, honnan vette, örökölte, kitől örökölte a szépségét? A karcsú termetét? A nevetős kedvét?  Kis keresztanyámtól, hát persze. Ezt, a legkisebbet az anyja nem engedte a mezőre. Nap ne süsse, szél ne fújja. Otthon varrogatott. Másnak is, ruhát, kötényt, inget, szoknyát. Amit kértek. A varrógép még késői lámpavilágnál is zörgött. Julcsa háta görnyedt, fájt, a gép fölött. Volt úgy, hogy éjfélig is.

-Ne rongáld a szemed, te! Te, majd reggel megvarrod!

-Jaj, dehogynem, mikor megígértem, Kovács Zsuzsikának, hogy készen lesz.!

    Vasárnap mentek templomba, templom után Gátti Pirivel, a korzóra. Ott sétáltak fel-alá a lányok, fiúk. A hét egy napján, délelőtt, istentisztelettől megtisztultan, tizenegy órától, egyig. A hét egy napján, vasárnap délelőtt, pár óra hosszáig.

Gáti Pirinek is volt testvére. Bátyja, Gáti Laji. Ez a Laji is odament a korzóra. Elébb a fiúkkal komázott, hősködtek ott a nagy semmivel, hencegtek, egymás közt idétlenkedtek, mikor feltűnt Lajinak, hogy a két lányhoz, az ő húgához, meg Kis Julcsához lép, odacsapódik minden vasárnap Széles Ferke. 

-   Mit akarsz te Ferkétől, kérdezte a húgát. 

– Én, nem én érdeklem azt, hanem Kis Júlcsa miatt jön oda mihozzánk.

-Kis Júlcsa miatt?

Most nézte meg magának Gáti Laji Kis Julcsát. Mintha eddig, nap, nap után évek óta, sose látta volna. Nagyon megnézte, magának nézte. Azóta a vasárnap óta, nem Széles Ferke, már Gáti Laji járt Julcsával.

 Amit Kis Júlcsa, már sokkal korábban tudott, hogy Gáti Lajival jár majd ő, a vasárnapi korzóra, tizenegytől egyig. Honnan tudta? A lányok szokták ezt tudni, valahonnan. Később, mint akik összetartoznak, már vasárnap délután kettőtől hatig is korzózhattak. Ám, hatkor, ha jön a csorda, a nyári estéken mindenkinek indulás hazafelé! Rendnek kell lenni.

 Gáti Laji milyen volt, hogy nézett ki? Mint a Gátiak, fekete szeme, fekete haja, kis Jávor-bajsza, magas vékony termete, ó, jaj, éppen Kis Júlcsához pászolt. Mármint küllemre. De nem a dologra.  Kis keresztanyám mondogatta, hogy:

   -Ez a Laji, ez a Laji, nem akar e’ tán még megnősülni? Mert nem való e’ semmire. Milyen vőket adott nekünk, a két jóravaló fiúnk helyett, a jóisten? Meglássátok, e’ se lesz különb, mint a másik.

 Az volt a baj, hogy együtt laktak az öregekkel? Azért lett Gáti olyan kimaradozó? Nagyon szűk a kisház annyiójuknak? Nem lehet azt tudni, ki miért lesz léhűtő. Az egyik azért, mert nem becsülik, a másik azért, mert agyon kényeztetik. Ha valaki nem jó, van annak oka? Gáti nem volt jó Kis Júlcsához. Nem tudta volna azt, hogy aki mást megbecsül, magát becsüli meg?

Nagy baj, hogy öregek váratlanul, hamar, egyik a másik után elhaltak. Júlcsa szerint a vő miatti bánatba, de inkább tán, valami járványba.

  Ottmaradt Kis Júlcsa, magára hagyottan, a varrnivalókkal, meg a két apró kisfiával, Lajcsikával, meg Janikával Gáti, az odacsavargott valamerre a kocsmába, vagy merre? Kis Júlcsa nem volt rest, utánajárt, merre költi az ő, varrással keresett kevéske pénzét az a szerelmetes ura? Az ilyen estéli titkos kutakodások, leskelődések igen nehezére estek Júlcsának. A féltése, a magát ijesztgetése, a jövőtől való rettegése, mitől folytak a könnyei? A két kisfiú magában, nincs kire hagyni őket, meg még, ha lett is volna valaki, szégyenlette másoknak elárulni keservét.  Nem ezt látta másoknál a rendes népeknél. Csak Margit is, ne tudja meg, van annak elég baja a maga indulatos urával.

  Bukdácsolt Júlcsa az esti sötétben, a Csillag Vendéglő felé, amerre Gátit sejtette. A sötétedő alkonyatban nézegetett az ablakon, ajtón bárcsak láthatná, bárcsak hazahívhatná. Csillag úr épp az ajtajában állt. Hátrakiáltott:

• Hé, te Gáti, itt az asszony, sipirc haza! Gáti felindulva jött ki. Mérgében lódított egyet Kis Julcsán:
• Még ezt a kis kuglizást is sajnálod, te penészvirág?!

 Hazament, de úgy sietett, hogy Júlcsa a nyomába se ért. Nem szólt az asszonyhoz napokig.

• – Kiröhögnek miattad, te heptikás!

 Na igen, a szép kis Júlcsa, akkorra már fogyott, fogyott, lógott rajta a ruha, és nem akart szűnni a köhögése. Megfázott volna? Sokat fájlalta a hátát, amikor varrt, alig bírta magát egyenesen  tartani. Főzni, mosni, varrni, a kertet kapálni. Sok volt ez Kis Júlcsának. Margit avval vigasztalta, hogy: 

-Ládd, ne panaszkodj, nem iszik, nem dohányzik, nem üt-ver, mit akarsz te? A többi se különb, úgy hidd el nekem.

 Persze, Margit a hat gyermekkel. Mi mást mondhatott Júlcsának?

 De Kis Júlcsa mégis, aznap este nem hagyta otthon a két kisfiút. Janikát a karjára vette, Lajcsikát kézen fogta, és hiába állt az ajtajában Csillag úr,a nemrégen még nevetős, szépséges Kis Júlcsa most nem állt meg az ablak alatt leskelődni, hanem fúriaként rikácsolva, mint akinek minden mindegy, rekedten, köhögéssel küszködve, a kocsmázók képébe kiáltotta:

• Nem sül ki a szemetek, részeges, lusta naplopók, az asszonyotok otthon gürcöl a gyermekek éhesek, tik meg itt pocsékoljátok azt a kis pénzt, a kenyérrevalót!Hol vagy te, Gáti Laji? Így kell érted jönnöm, mit lát a két fiad, milyen apa vagy te!

Ketten vitték haza, áthítták hozzá Margitot, ő fektette le Julcsát, meg a gyermekeket is. Gáti? Mikor meghallotta a cimboráktól, hogy itt az asszony, átugrott a kocsma kerítésén, eltűnt az éjszakában, még a kutyák se ugattak utána.

    Júlcsa odavolt Gátiért. Gáti szép ember, csinos ember, nem lehet, hogy meg ne változzon. Nem lehet belül rossz, ha kívül szép. Másnap azt ígérte, ezután nem megy el kuglizni, a pénzt nem játssza el. Azt ígérte, kimegy Vadász Gábor tanyájára, elszegődik béresnek. Minden jó lesz, ő keresi majd a kenyeret. Ment is ez így, vagy két hétig. Akkor átjött Margit Julcsához,

hogy: -Azt üzeni Vadász Gábor, hogy nem volt tegnap Laji a tanyán, pénzt kért, doktorra, mi van, tán beteg?

 Júlcsában a két hét reménység után most, meghűlt a vér. Hazudott Laji. Megint elköltötte a pénzt, megint a játék, a kugli rabja lett! Indult, azonnal ment Csillaghoz. Ott, azt mondták neki, volt itt, de kiment a tanyára, még az este. Kis Júlcsa, meg, végső elkeseredésében, mit tehetett volna? Míg hazáig ért, bújában, bánatában, mit is tegyen, - kitalálta.

 Nekilátott készülődni. Mit csomagoljon, mit vigyen, ha kimegy az ura után a tanyára? A két gyermeket, azt nem hagyja, azokat viszi, ezt tudta. De ott, ha kiér, mi kell még ott? Zavarodottan nézett szét a házba. Az ágyra tévedt a pillantása. De jó lenne aludni, pihenni. Lefeküdni. Aha! Elviszi magával a dunyhát. A gyermekeket betakarja éjjel, ne fázzanak. Mintha most is hideg lenne! Őt, mostanában oly sokszor rázza a hideg borzongás, pedig azt mondják meleg az idei nyár.

  Nehéz volt a dunyhát összekötözni. Nagy dunyha. Kétszemélyes. Még lánykorában varrta rá ezt a fehér huzatot. A hátára kanyarította az esetlenül lepedőbe kötött nagy pufók ágybelit. Lajcsika jött a lábán, de Janikát ölbe kellett venni. Julcsa nem indult azonnal. Még állt egy kicsit a kapuban, lépett egyet, visszanézett. Mint aki nem biztos a dolgában. Azt szerette volna, ha valaki, vagy valami visszatartja. Visszahívja, lefekteti, elaltatja, mint egy gyermeket. De semmi. Csak a macska simult hozzá, dorombolva. Arrább spriccelte, a lábával: -Ez is éhes!  Jaj, menni kell, nem kezdhet hozzá macskát etetni.

Így is jól elmúlt a dél, amikor útra keltek. Délután még mindig baktattak.

-Messzi van még? a gyermekek nyafogtak. -Éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok!

Jó lett volna, ha egy szekérre felülhetnek. De estefelé minden szekér szembe jött velük, nem kifelé, mint ők, hanem hazafelé. Ki vette volna fel őket? Egyszer ült le a földre, de azt is megbánta, mert alig bírt felállni utána. A homlokáról folyt a veríték, a hátára ráizzadt a dunyha, Janikát egyik karjáról a másikra vette, végül a vállán át, a dunnára fektette. A gyermek súlya ide-oda tántorogtatta, mint a részeget.

   Még nem volt egészen sötét, amikor a Vadászék kutyájának bősz ugatására, meg a gyermekek sírására kijöttek az emberek, fölemelték és bevitték őket a házba. A kisfiúkat valaki asszonyok lefektették, volt dunyhájuk, betakarták.

   Júlcsa nem kérdezte Gátit. Nem is kereste. Kegyetlenül szomjas volt, vizet kért. Hoztak neki, a tanyasi, mély kút, hideg vizéből. Ivott, mohón, sokat. Nem esett jól az a víz. Úgy érte a torkát, a gyomrát, mint jeges, éles ütés. Azon az éjjelen félrebeszélt. Lázas önkívületében álmélkodva sétált, valami tarkavirágos, pipacsos mezőn.

 Erőlködve, reszketve, nevetni próbált: - Gyere, ne szomorkodj, gyere, nevessünk. Nevessünk semmit.

                                                                  *********

II.

  Anyám, nem akart tovább beszélni.

 -Anyám, a-a-anyám, - könyörögtem, - ne hagyja most, itt, abba!

 Mi lett a fiúkkal, azután, hogy meghalt az anyjuk?

                                                          ------------           

• Mi? Az lett, hogy azontúl a Kis keresztapámék háza egy darabig üresen, lakatlanul állt.

 Laji a temetés után nem ment haza, kint maradt a gyermekekkel, Vadász tanyán. Mit csinálna ott az üres, Julcsátlan házba? Ahol elébb-utóbb rátalál a kínzó lelkiismeret? Inkább a Vadászék tanyája! Bár nem igen barátkoztak véle, a tanyán, ott laktak a béresek, ott a két gyermeket hun ez, hun az etette meg. Kínlódott ott mindenki úgy, ahogy tudott, de a két anyátlant, nem hagyták elveszni.

 Na, nem úgy, hogy tejbe-vajba fürdették őket, csak ahogy a magokét, Kovácsék, vagy Tóték. A többi gyermekkel elvoltak. Kenyér, krumpli, kása, bab, egy kis leves, mikor mi került az asztalra. Lajcsika az élelmes volt, az sose éhezett, Almát a fáról, tojást a tyúk alól, még azt is megitta, úgy nyersen, kiitta a tojáshéjból. De a kicsi, az csak kornyadozott az anyja nélkül. Sírdogált.

         Ki vette volna ölbe? Az apja? Igaz, nem járt kuglizni, de kinn a határban kapált, kaszált.

 De jó az isten, jót ád. Megsajnálta a gyermeket özvegy Váradiné, az Ágnes. Azt még te is ismerted. Tudod, az a sovány, szikár asszony. Annak mindig tiszta volt, nemcsak a házatája, hanem a ruházata is. Agyonmosott–vasalt köténye, a mindig takarosan megkötött fejkendője, a rendet mutatta. Jó volt ránézni. Na, nem a szépsége miatt, hisz nem állt a sor elején, mikor a szépséget osztogatták. De áradt belőle a nyugalom. A gyermek elfogadta tőle a gondoskodást. Nem becézgette ő Janikát, csak egyszerűen, ott volt. Ha Janika szomjas volt, megitatta, ha kellett, az orrát megtörölte, ha éhes volt, … szóval felkarolta. Este amikor Laji is bejött a szállására, Ágnes megkereste.

• Hallod, te Gáti, mit akarsz a gyermekekkel csinálni? Mert mihamarabb ráunnak ám, itt etetni őket. Még Lajcsika, az élelmes, de Janika, az nagyon nyeszlett, örökké taknyos, annak rossz vége lesz, ha jön az ősz. Még cipője sincs!

Gáti Lajos, - tán szégyellte magát, vagy mi, - de nem nézett Ágnesre: - Van azoknak otthon, mindenük, mi közöd hozzá. Majd, ha lemegy a nyári dolog sűrűje, majd hazaviszem őket.

 – Na, jól van Gáti Lajos, te tudod, abban igazad van, hogy nem az én bajom.

        De az a nyár, az az augusztus bizony, szokatlanul esősre fordult. A cselédházba szorultak a gyermekek, ott hancúroztak egymás hegyén-hátán, és csak Janika gubbaszkodott egymagában. - Beteg ez a gyermek! - látta Ágnes, akit nem hagyott nyugton a Gáti nemtörődömsége. Orvoshoz ugyan nem vitte, -hogy vitte volna, - de meglátta a lódoktort az istállóknál, azt hítta be, nézné meg a gyermeket.

 – Nem az én asztalom, de megnézem, mondta a doktor, míg végigmérte, le se vetkőztette, csak a szemhéját húzta le Janikának.

- Vérszegény, és angolkóros. - állapította meg. – Adjanak neki sok tejet, túrót, mézet, gyümölcsöt, főzeléket. Szereted a paszujt? Az is jó, attól lesz erős a csontod! - tette még hozzá elmenőben és barátságos, kemény barackot nyomott Janika fejére

Gáti csak napok múlva jött rá, hogy a kisebbik fiát Ágnes vette gondjaiba.

Ágnesnek nem volt gyermeke, és már negyven felé közeledve, egy özvegynek nincs is rá reménye, hogy valaha Idesnek szólítsák, vagy gyermeki szeretettel ragaszkodjanak hozzá.

Ágnes tejet hordott, reggelire lágytojást adott Janikának. Pirított kenyércsíkokat mártogatott a tojás narancsszínű sárgájába, és azzal kecsegtette a kisfiút, hogy az aranytojástól olyan erős lesz, mint János vitéz. A tejet, amit a gyermek utált, pirított cukorral kávévá varázsolta, így mégis megiszogatta. Csirkecomb, máj, mellehúsa, a vasárnapi ebédből csakis, a Janikáé. Ágnes, mint a Vadászék szakácsnője, az eddigi főzésnél többet vállalt, takarítani is eljárt. Fizetségként, - hogy Janika ne legyen olyan ágrólszakadt, - Vadászék fiának kinőtt ruháit kérte el.

    És Ágnes látta, hogy amit tesz, jól teszi. Olyannyira, hogy azon vette magát észre, már ott lábatlankodik körülötte a nagyobbik gyermek, Lajcsika is.  Ezt is megmosdatta, megetette, sőt, nagy ellenkezések közepette, a körmét, a haját is lenyírta. Éjjelenként, ha felébredt, hallgatta a gyermekek csendes szuszogását, -és szívében soha nem tapasztalt békességgel, valamiféle, - a Teremtő iránti hálával, - az anyák álmát aludta tovább.

   Beköszöntött a november. Gáti Lajinak is kitelt az esztendő. Vadászéknál vége a betakarításnak. A gabona hombárban, a kukorica góréban, a krumpli veremben, a bor hordókban, csak az őszi szél dudorászott az üres tarlón, és a fák kopár ágai között. A tanyán nem volt szükség napszámosra, csak a jószággondozókra. Gáti mehetett haza, a faluba. Volt nyári keresete, mázsa búza, két kismalac, a hozzávaló tengerivel, meg egy pár csizma, két cájgnadrág. Ott a háza, mit keresne tavaszig, a Vadászék tanyáján?

     -Hallod Ágni, akkor én most elvinném a gyermekeket haza. - mondta nehéz szívvel az asszonynak, mert cudarul félt a jövőtől. Úristen, mit fog kezdeni Julcsa nélkül a két fiával?

      Ágnes, - bár tudta, hogy ez bekövetkezik, most mégis alig jutott szóhoz.  Nem is mondott semmit, csak kezdte lassan összeszedni a fiúk kis cókmókját. A fuvaros koma, Kása Feri előállt a szekérrel, hogy elvigye őket, erre kaptak észbe a kisfiúk. Elviszik őket innen? És Janika, mikor látta, hogy Ágnes nem ül föl a szekérre, kiabálni kezdett:

  -Ides, ides, - sírt érte, és nyújtotta felé a két karját.

 Lajcsika, ő csak leugrott, és az asszony mögé bújva leste, hogy elindul-e a szekér. Ekkor, Gáti Lajiban, mint amikor a sötétben fény gyúl, megszületett a megváltó terv. Még állt a szekér, amikor odaszólt Ágneshez:

• Te Ágni, én elébb szétnéznék otthon, hisz azt se tudom mi, hogy van. Hideg a ház, a tető nem ázott-e be, miegymás, rendbe hoznám, azután jönnék értük, ha nem bánnád.

Ágnes odament és leemelte a kicsit. Az, mint egy kismajom, úgy ölelte. A két gyermek ottmaradt, Ágnesnél.

       Igen ám, egy nap, két nap, már egy hét, Gátinak se híre, se hamva. Ágnes előtt felrémlett a Csillag-vendéglő, és akkor, -mint annakidején Julcsa,- kitalálta, mit tegyen.

 Csak ő, másképpen kezdett hozzá. Üzent Kása Ferinek, jönne ide a kocsival, lenne egy kis fuvar.

     Jókor találta ki. Ha még egy hetet késik, már Csillag úrnál kereshetné, nem csak a malacokat, hanem az egész nyári keresetet, Gátival együtt.

       Laji akkor se volt otthon, amikor délután, a két fiával Ágnes, beköltözött a Julcsa házába.  Az estében hazatérő Gáti Lajos, nagyot nézett, hogy szelíd lámpafény dereng az ablakából, és a holdas est sötétkékjébe fehér füstöt ereget a kémény. Meleg volt a pitarban, és főtt étel csalogató szaga némította el benne, a szájalót. Ágnes már lefektette a gyermekeket, és Gátinak is megágyazott a fűtetlen nagyszobában. Nem nagyon magyarázkodott. Csak annyit mondott a paprikás krumpliból való vacsora után:

     -Megbeszéltem Kása Ferivel hogy a télen odamehetsz őnáluk, a seprűkötőbe. Minden seprű után fizet, darabbérbe dolgozol, tavaszig.  Reggel hétkor kezdhetsz.  A fiúkra főzök. Mi lesz majd azut’, azt meglátjuk. Jóccakát.

 Ezzel bement a kisszobába a gyermekekhez.

Másnap Laji reggelire rántottát kapott, és a tarisznyájába, kenyér szalonna mellé egy veres hagymát. Micsoda?!  Még mukkanni se mert jódolgában, úgy indult el seprűt kötni. Kötötte is. Darabbérbe, mert úgy lehet tudni, ki mennyit dolgozik.

Tenyerét feltörte? Derekát fájlalta? Sose panaszolta. Ohó! Gáti Laji meg volt regulázva.

 Attól fogva Csillagék nem látták Gátit a kuglinál. Hja, pénz nélkül?

     Laji keresetét Ágnes vette fel, Ágnes osztotta be, Ágnes etette, tartotta tisztán, rendben őket, mindhármukat. Már akárhogy is heccelték, papucsnak csúfolták Lajit a régi cimborák, azt meg kell adni, Gátiéknak jó gondviselőt adott a Mindenható.

  Azt azután senki se tudta meg, pedig az ilyesmire jó szeme van a falunak, hogy mikor mentek el a paphoz Ágni, meg Laji. Vagy nem is mentek el?  Ki tudja?

 Ahogy én emlékszem rájuk, olyan mindegy az már, hiszen leéltek együtt csendes békességben vagy húszegynyihány esztendőt.

                                                              *********       

III.

Anyám elmosolyodott: 

   - Milyen bolond vagyok, de hidd meg nekem, hogy Kis Júlcsa intézte így, akkor már odaföntről.  Na Julcsám lelkem, ott már nevethettél! És nem a semmin. Azon is, hogy a fiúk szépen felnevelődtek, de még inkább azon, ahogy Ágni ráncba szedte ezt a Lajit.

                                                              *********       

Kép: fortepan