Apámat faggatom: - Igaz lehet, hogy rossz szomszédság török átok? Mikor nekünk annyi sok jó barátunk van, miért vagyunk haragba épp a közvetlen szomszédunkkal?

Apám elneveti magát: -Majdnem, hogy igaz!  Elmondom, csak egy kicsit messzebbről kezdem. 

Tudod, itt laktunk mi dédapánk apja óta, ebbe az utcába. Igaz, nem ebben a házban, ezt már idesapámék építtették. Szép házat akartak, nagyot. Négy gyermekükből hátha megnőve valamelyik idehaza marad. Na, volt a házhoz való nagy udvar, kert, istállók, minden, ami kell egy módosabb háznál. Mán, aki ad is magára. Dolgoztunk is érte, benne, miatta, hogy megtartsuk, gyarapítsuk.

Amikor megnősültem, anyádat a felvégről, idehoztam. Akkor mán nem éltek a szüleim, a testvéreim is elkerültek hazulról. Anyádnak nem volt itt könnyű sora. A jószágok, a kert, a szőlő, -na sorolhatnám. Ráadásul jöttetek, ti, a gyermekek. Anyád mindig nyakig a munkába. Nem ért ő rá , mint más,szomszédolni, pletykálni, soha.

Nem úgy, mint a szomszédba lakó Jenőék. Mert róluk lesz szó. A harag okát kérdezted. Azok nem szaggatták az istrángot. Mindig ráértek Más rendes ember még vasárnap is tesz-vesz az udvarában, felsöpör, elrak ezt azt, ezek hétköznap is csak lófráltak az utcán, a kapu előtt, lustálkodtak, fecsegtek.

 Jenő szomszéd sűrűn átjött mihozzánk is. Kíváncsi természete miatt is, de főleg panaszkodni. A feleségére, hogy tavasz óta köhög, mint egy tüdőbajos, hogy a fia csavarog, hogy a lányának csak a legényeken jár az esze. De leginkább kölcsönkérni jött. Hol a mázsát, hol a darálót, a vetőgépet, még néha az egyik lovat is, hogy legyen az ő lova mellé másik, ha úgy hozta a szükség. Adtam én, amit tudtam. Anyád, ő haragudott miatta, hogy ez a lajhár csak kihasznál minket. Soha még csak meg se köszöni, hozza-viszi. Vissza se segíti. De mit tehettem én? Látta amink van, hogy is mondhattam volna nemet? Szomszédnak? Akivel együtt nőttem fel?

   Havas, szeles hidegek jártak azon a télen, amikor azzal a kéréssel jött át Jenő, hogy elkérné a nagy bundát, mert az asszonyt abba takarná a szekéren, meg ne fázzon még jobban, ha átmennének a testvérét meglátogatni.

 Az a bunda! Emberemlékezet óta ott lógott egy nagy bunda a kamarában azon a kampós szögön, az ajtó mögött. Honnan került a házhoz, arra már nem emlékezett az öregapám se. Vettük? Kaptuk? A mi utcánkban nem volt ilyen másnak. Előfordult, hogy ha téli időben messzi útra indult valamilyen idős, vagy kisgyermekes szomszéd, annak kölcsönadtuk, ne fázzon a szekéren vagy a szánon. Időálló darab, a pásztorok hordanak ilyet, télen szőrével befelé, nyáron szőrével kifelé viselik. Nekem, másért volt rá szükségem. Ha hideg időben a tanyára mentem, ezt terítettem magamra a szekéren, mint egy hatalmas, meleg, gallért. Hálózsákként is jól szolgált. Titeket is, kicsi korotokban sokszor beleburkoltunk, ha zúzmarás, februári hajnalon, csengős szánnal suhantunk a dédnagyanyátok névnapjára. Forró tégla a lábatok alatt, a bunda melegéből kacaghattátok a hideget.

 Nagybunda, nagybunda, Nem olyan fontos. Van, és kész. Akkor éreztük a hiányát, mikor elveszett. De várd ki a végét.

 Azon a napon, temetésről jöttünk haza. Gátinét, Kiss Julcsát, anyád legjobb barátnőjét vitte el fiatalon a tüdővész. Belehaltak abba itt, abban az időben sokan. Népbetegségnek számított. Ragályos! Kiköhögte a tüdejét Széles Feri, Takács Tercsa, meg…de ezeket te már nem ismerted. Na, éppen csak, hogy megérkeztünk a temetésről. Anyád még sírdogált, amikor jött Jenő, elkérni azt a bundát, a felesége számára.

 Anyádnak elege lett. Még mindig szipogva, sírva elindult kifelé, onnan szólt vissza fojtott hangon:

- Ha a felesége tüdőbajos?  Abba a bundába, amibe a gyermekeket ültetjük? Hogy elkapják? Hogy képzeli ezt?

  Jenő, csak mentegetőzni tudott. –Nem kell azért haragudni, na, csak megkérdeztem.

  El is somfordált mihamarabb

Az idő telt, el is felejtettük már ezt a bunda dolgot. Tavasz lett, dologidő, mentem a tanyára. Játszi kis áprilisi szelek csipkelődtek velünk, mikor a biciklit előhoztam a kamarából. Anyád is ott szorgoskodott körülöttem, amikor szemébe ötlött a nagybunda.

  -Hallod hé, ezt is vigyed, ha kinn akarsz aludni. Ebbe nem fázol meg.

Te tudod, hogy a csomagokat, kosarat, esernyőt utálom vinni, hát még ezt a nagy lomot a biciklire? Nem akartam cipelni, de anyád rábeszélt. Na, rámadzagoltam valahogy a csomagtartóra. Mentem kifelé, ezen a rázós vacak kis rossz utcán. Odakinn azonnal nekiálltam a munkának, eszembe se jutott a bunda. Csak este. Nézem a biciklit, nézem. Nézhettem. Nincs rajta, nincs sehol. Volt bunda, nincs bunda. Az eszem megállt. Ellopták? Ki lopta volna el? Eltűnt. Nem is maradtam odakinn, hazamentem.

 Anyád nem hitte el. Olyan nincs, hogy egy ilyen nagy lom elvesszen. Nem egy bicska, nem egy karóra, hogy eltűnjön. Bántott, nagyon bántott, hogy nem vigyáztam rá. De sehol semmi jele, merre lehet a mi nagybundánk.

 Teltek a hetek, semmi. Már a nyár is elmúlt. Ősszel a malomba mentem Sokan voltunk, sokat kellett várni. Hallgattam a ráérősek szavát, megy ilyenkor a szóbeszéd, mindenféle. Éppen ez a málé Gyurka vitte a témát, aki a Jenő lányának udvarolt.

 – Én, nem járok én mán ahho’ a Terkáho’. Felvágós a’ Azt híreli’ mióta nem járok, hogy italozok. Én? Na, nem mondom eccer-eccer vasárnapinap egy korsóval. De ű? Arról beszélhetnék, hogy ű milyen. Hát hiszitek, nem hiszitek, de ez a Terka nagyvírű egy nőiszemély. Milyen előleget adott ott a díványon a nagy fehér göndörbundán! Ajaja1jj! Az a bunda! Terka anyja lelte a tavasszal, a kapujuk előtt. Na az a bunda, az tudna beszélni Terkárul…

 A többiek nevettek, de énbennem megállt az ütő. Megvan a bunda! Ahá! Leesett a bicikliről a rázós úton, már a Jenőék kapuja előtt. Meglátták, bevitték.  Nem vettem észre. Nem vettem észre. És ők? Nem szóltak, hallgattak róla. Ez a gyalázatos Jenő meg azóta is jövöget, ezt-azt kéreget, mintha mi sem történt volna. Szerintem a tél óta ette a méreg a bunda miatt. Amiért nem adtuk oda neki. Jól jött nekik, hogy elveszítettem.

 De hiszen ez, - ez lopás. Ellopták a bundát! Anyád rögtön mondta, hogy ezek ilyenek, alattomos népség ez! Már meg mit kéne csinálni? Szólni kéne, hogy tudunk róla. Visszakérni.

    Anyád megborzongott: - Ide vissza ne hozd! Azon hancúroztak? Még a szagát se bírnám! Viselni, takarózni, -soha!

          Mitévők legyünk? Én, még ilyen helyzetbe sose voltam. Harag és szégyen egyszerre kerülgetett. Harag őrájuk. Szégyen, mert nem állok ki a magam igaza mellett. Helyettük voltam megzavarodva.

    Na, te mit tettél volna? Nekünk az idő hozta a megoldást. Mert az asszony, Terka, ezen az őszön orvosra szorult. Egy reggel Jenő azzal a kéréssel jött, adnám kölcsön Fátyolt, a lovamat, hogy Terkát bevinné a városi doktorhoz.  Hát, mit tehettem volna? Odaadtam. Sőt, nagy igyekezetemben átvezettem a lovat őhozzájuk. Mit tesz isten!? Jenő a nagy izgalomban elfelejthette honnan van a bunda, mert abba takarta, szemem láttára, a feleségét, hogy a városba vigye.  Ott a bunda fölött, összetalálkozott a tekintetünk. Jenő elsápadt. Én se szóltam, ő se mondott semmit. Nem ez volt a szólásra való alkalom.

   Hanem amikor hazajöttek.  Anyád épp kenyeret akart sütni, már égett a kemencében a tűz. Ott álltunk az udvaron, amikor Jenő megjött a lóval. És - most láss csudát, - vállára vetve hozta azt a bundát, a miénket. Elől, hátul, a földig lógott rajta.

Könnyedén akarta kezdeni: -Nincs már baj, adott a doktor Terkának jó pirulákat, azt mondja, hamar kilábal a bajából.

Közelebb érve, már akadozott a szava: - Itt ez a bunda… szóval, mink nem tudtuk kié lehet…

   Anyád megállította a beszédben: - Meghozta szomszéd? Hozza csak közelébb, így ni, most pedig lökje be, lökje a tűzbe, ide a kemence tüzébe, mert most már kell ez a fenének. Elkésett. Nagyon elkésett, a tavasszal kellett volna, azonnal hazahozni!    

De, mert Jenő vonakodott megtenni, elnyalábolta tőle, és ő maga gyömöszölte be a bundát kemenceszáján. Nehezen fért be, úgy kellett beerőltetni.

  Azt hittem szétrobban a kemence. Megszeppenve húzódott félre anyád is, mikor előbb csak kojtolt feketén, míg egyszerre lángot, füstöt okádva, tüzet fogott a bunda. Pernyemadarak úszkáltak, lebegtek a levegőben, és még sokáig érzett, az égő gyapjú keserű szaga.  Ez, meg talán a szégyen, tartotta távol Jenő szomszédot mitőlünk.

 Sohase békültünk ki.

-------

Apám elgondolkozik:

- Ládd, mégis lehet valami abban a török átokban.

- Milyen kár apám, hiszen jó szomszédunk lehetett volna.

-Jó szomszédunk?  -Jó barátunk!  –kiáltja apám.

Majd csendesen bólogat: -Az igen, egy jó barát. Az, lehetett volna.

***

Kép forrás: Fortepan