Tessék talán bejönni a házba, nagyon hideg van ma. Ott benn

még több szőttes van, ott jobban tud válogatni. Nézegesse csak.

Vesse le a kabátját, tegye magát kényelembe, mint otthon.

Van itt mindenféle szép munka. Pirossal, kékkel, magaszínébe

varrott. Kispárnák, asztali futók, falvédők.

Magam szőttem. Magam kedvére. Hosszú telek vannak beleszőve.

Magányos hosszú téli éjszakák. Amikor egymagamban

gondolkoztam. Ha ezt nem csinálhatom, már megbolondultam

volna, vagy nem lennék már „idefenn”. Ez volt a társam,

ez a szövőszék. Valamelyik ősömé volt. Öreg már. Még a szú is

beleköltözött. Hallom éjjelente percegni a fában. A lábítója is

nyöszörög, nyikorog. Együtt készítettük a szőtteseket. Aminek

mindegyike egy-egy történet. Ezért nem akartam én eladni

egyiket sem, de rávisz a szükség. A „nincs”. Ezért adogatom el,

lassanként.

Aki valamelyiket kiválasztja, annak elmondom azt a történetet,

ami bele van szőve, varrva. Vannak simák, amelyikbe azután

varrtam a mintát. Farkasnyomos, makkos, udvarhelyi liliomos,

gyergyói tulipános, leveles, madaras, kakastarés.... Amin

gondolkoztam, azt belevarrtam. Én mindet tudom még. Rólam

szólnak. Kiolvasom az öltésekből. De, hogy ne vesszen el, aki

elviszi, kap egy mesét is. Akié lesz, csak ránéz, eszébe jut, és a

történetek tovább élnek.

Azt nézegeti, azt a falvédőt? Tetszik? Na ezt jól kiválasztotta.

Ez csupa csak szövött, ezt csak úgy hívom, a lángvirágos.

Amikor ezt csináltam akkor, még fiatal voltam. Akarja, hogy elmondjam

a lángvirágos történetet?

Jó, addig felteszek egy kávét.

Nem itt születtem én, hanem arra fentebb, a hegyek közt.

Tanítónő voltam, akkor oda helyeztek, ahová akartak. Ide kellett

jöjjek, ide a Körös mellé. Nehezen szoktam meg. Másak itt

a népek. Akkor lettem otthonossá, amikor anyám utánamküldte

a szövőszéket. Akkortól az itteni asszonyok, lányok ideszoktak

hozzám, mert látták, milyen csudadolgokat tudunk ma gunk

kezével előhívni a fonalakból. A kész mintadarabokból kiállítást

rendeztünk. Oda eljött Jenő is, a segédjegyző, akit látásból már

ismertem. Azon a kiállításon, ott kezdődött. Amit sose hittem

volna. A szerelem. Milyen volt ez a Jenő? Először is, termetre

magas, karcsú, a szeme fekete, a haja hullámos, és a mosolya!

Na, kedvesem, ez úgy udvarolt nekem, – akit gyanakvó leánykának

neveltek, – olyan vehemensen, ez elhitette velem amit

mondott. Azt, hogy szeret. Ma úgy mondják az ilyenre, hogy rámenős.

Zsúrok, bálak, névnapok, mi ott voltunk, mi jegypárnak számítottunk.

Így jött el az a tél. Ma már nincsenek olyan nagy telek.

Olyan ropogós hó a lépteink alatt.

Amikor a cinkék az ablakpárkányra merészkedve várják az

eleséget, amikor a gerlék lábanyomán porzik a hó az etetőről.

Amikor a verebek olyan biztonsággal bújnak az ereszetbe,

mintha övék lenne a házad. Valahol messze, a zúzmarás ágakon,

zajos károgással, nagygyűlést tartanak a varjak.

Ilyenkor kemenceforró sült krumplit csempész az unoka zsebébe

nagyapó, hadd melengesse a kezét. Amit az unokák meg

is eszegetnek, míg az iskoláig síkosra csúszkálják az utat reggelente.

A tél, olykor, varázslatos is tud lenni. Mint ez a mostani is:

Éppen ellapátolom a havat az útról, amikor jön a postás.

Behívom. Erős kopogással veri le csizmájáról a havat, krákog a

pálinkától, ami ilyenkor kijár neki, míg fagyos kezével előkotorássza

a levelemet. Látom a címzésen anyám betűit! Azt írja,

Lulu szeretne eljönni hozzám, egy kis telelésre. Megint beteg

volt, jót tenne neki a levegőváltozás. Vasárnap érkezik.

Lulu a kishúgom. Tizenhat éves, vidám, huncut, akaratos.

Nálam százszor csinosabb, simulékony, mint a hízelkedő kiscica.

Kicsi korától sokat betegeskedett. Lázas, köhögős, étvágytalan?

Nosza keressük a kedvét szegénykének. Csak legyen

minden úgy ahogy ő akarja. Egyszer felvette az én új piros ruhámat.

Pörgött, forgott, táncolt benne... Igen illett rá. Nem

vetette le. Szóvá tettem! Anyám leintett:

– Ne sajnáld tőle, inkább add neki, hadd örvendjen szegényke,

nézd, úgy lobog rajta, mint a lángvirág!

Vasárnap! Szánnal, csengős szánnal megyünk Luluért az állomásra.

A lovak gyeplőjét Jenő tartja. Ült már kedvesem csengős

szánon? A hatalmas téli csendességben hangtalanul siklik a

szán. Ezért, hogy jelezzék érkezésüket, csengettyűket kapnak

a lovak. A csilingeléstől vidámabban trappolnak, leszegett fejjel,

mint akik zenére járják. Rajtunk báránybunda, lábunk alatt

meleg tégla, arcunkat pirosra csípi a hideg. A távoli mezőkön,

fátyolos köd ül már a láthatáron. Itt még a napfény szikrázik

a havon és a lovak minden dobbanására zengenek a csengők.

Suhanunk, siklunk a télben. Jenő biztos kézzel irányítja a lovakat,

néha-néha hátranéz ránk. Akkor én, tudatosan eszméltem

rá, hogy – rám ragyogó mosolyától, – álomszerű áhítatos örömet,

kézzelfogható boldogságot érzek.

Lulu csakhamar beilleszkedett nálam. Jenővel is megkedvelték

egymást. Lulu ráért. Ő, pihenni jött. Én dolgoztam, főztem,

szőttem, tettem amit kell. Ők, mint afféle vidám pajtások,

ugrattak engem. Cinkosok lettek. Sokára vettem észre, sokára,

hogy ezt már nem lenne szabad. Eleinte annak örültem, hogy

ők ketten megértik egymást, hogy Jenő szórakoztatja a „kis beteget”.

Hozott neki kávét, vajat, csokoládét, kakaót, szalámit,

amit akkor még a boltokban nem lehetett kapni. Jenő is csak a

vámos barátjától szerezte, így jutott hozzá. Lulu? Olyan természetesen

vette tőle, mint akinek ez, jár.

Esténként, míg én szőttem, ők kártyáztak. Nagyokat nevettek.

Lulu tapsolt, ha nyert, duzzogott, ha veszített. Ezért Jenő,

engedte nyerni. Ilyenkor Lulu táncra perdült örömében:

– Menjünk el a bálba! Ugye Jencike megtáncoltatsz? Na!

Most is táncolhatnánk! Gyere, forgass meg! – és felrántotta ültéből,

és forgatta maga körül az én Jenőmet.

Én, úgy lettem csendesebb, ahogyan ők egyre vígabbak. Ar -

ra gondoltam, hazamehetne már Lulu. Ettől, bűntudatom lett.

Elűzném a kishúgomat? Nem szeretem? Gonosz vagyok! Mégis,

egyre azt akartam, menjen el. Egyszer nem zavart, másszor

terhemre volt. Gyötrődtem. Elmentem gyónni. Istenem, add,

hogy szeressem a testvéremet!

Térdeltem a hideg kövön, és nagyon szerencsétlennek éreztem

magamat. Valami azt súgta, ne várakozzak, inkább siessek haza.

Az ajtót be se zárták, a lépteimet észre se vették, a mozdulatot

abba se hagyták. Szinte vártam ezt. Beteljesedett a gyanúm,

amit nem tudtam idejében elhárítani.

Nem kiabáltam. Újra kimentem, erős kopogással, zajos ajtócsapással

riasztottam őket.

Jenő azt se tudta, mit csináljon. Tehetetlenül toporgott, kínjában

nevetgélni próbált, köhécselt...

Ó, csak egy kicsikét, csak egy icipici bocsánatkéréssel próbálta

volna enyhíteni a helyzetet, de nem. Semmit sem szólt.

Se Luluhoz, se hozzám. De mit is mondhatott volna?

Lulu? Na, ő megtalálta a hangját. Rám támadt. Kiabált. Bár

ne tette volna.

– Mit vagy úgy oda? Éppen csak megölelt, nem történt semmi!

Azt hiszed kell nekem egy ilyen vidéki senki? Játszani, –

talán. Fújd fel, nekem nem kell. Tedd a füstre, légy vele boldog,

egy senkivel! Mit eszel rajta, ez még csókolni se tud!

Jenő, akkor vette a kabátját, akkor ment el, – gondolom

csöndes kétségbeeséssel, – szó nélkül. Lulu alázta meg, úgy,

mint még senki, soha. Én? Hallgattam, a bánat az szótalan.

Mindkettőjükben csalódtam. Nincs már szeretőm se, nem vagyunk

már jó testvérek se.

Ám Lulu, estefelé, mintha mi sem történt volna, – már

könnyedén, kedvesen –fordult felém:

– Na elmegyünk a karácsonyi bálba?

Bálba, – én? Ássam el magam, hiszen megcsaltak! Aztán az

a „csakazértis” életösztön kerekedett felül. Miért ne?! Ennél

rosszabb már nem történhet velem. Mit vegyek fel? A kis fekete

ruhámat. Lulu a lángvirágos pörgős-forgós pirosat. És elmentünk

a bálba.

Jenő, sokára, késve, de eljött. A lassú tangónál kért engem

táncra. Táncoltam vele. Homlokába hullt a haja, nem láttam a

szemét, csak a tenyerét éreztem. Az érintése nem olyan volt

már, mint azelőtt. A tánc végén megszorította a kezemet, meghajolt

és Lulut kérte fel. Mondott neki valamit, majd együtt

indultak kifelé az udvarra. Milyen a szokás! Azonnal felkaptam

Lulu kabátját és vittem utána, hogy meg ne fázzon, amikor az

ajtóhoz érve, meghallottam a lövést. Két pisztolylövést a sötétben.

Láttam a lángját. Jenő előbb Lulut, majd magát lőtte

szíven ott, azon a karácsonyi bálon…

A vámostól lopta el a fegyvert, azzal tette.

***

Látja kedvesem, ezt a falvédőt akkortájt – úgy harminc éve,

– szőttem. Ezt a lángvirágosat, ezt vigye, ebben él ez a mese.

Talán majd minket is megemleget, ha eszébe jutunk róla.

... Nahiszen, a kávénkat meg elfelejtettük! Nem baj, teszek

a tűzre ebből a jó száraz fenyőfából, azonnal megmelegszik annál,

ha elhűlt azóta...