A ló neve volt Rásütő. Igazából Rasend néven törzskönyvezték,

ami száguldót, őrjöngőt jelent magyarul. Aztán, hogy, hogy

nem, a huszárok egyszer csak Rásütőnek kezdték nevezni.

Ez a ló a debreceni huszároknál Sándor bátyámmal szolgált

együtt. Magáénak is érezte. Amikor vége lett a katonaéveknek,

Sándor elbúcsúzott Rásütőtől. Hazajött parasztnak. De még

sokáig emlegette.

Itthon aztán a nősülésen kezdett gondolkodni. Délceg, jó

svádájú fiatalember volt, nemcsak a lányok, hanem a menyecskék

is a szemébe néztek. De ő csak Úri Bözsit szerette, már régen.

Idesapánk azt mondta, ad neki egy hold földet. De ez annyit

ért, hogy éhen halni sok, megélni belőle kevés. De Sándor

nem félt a jövőtől. Szerették egymást, majd lesz valahogy.

Szép lány volt ez a Bözsi. Nevetős. Összeillettek. Mikor

va sárnap mentek a korzóra, hát nem volt náluk szebb pár. Mindenki

azt hitte, egymásé lesznek.

Csakhogy Úri Bözsi apja ácsmester volt. Iparos. Ezeknek

nem kellett a paraszt. Felfelé vágytak.

Az idő tájt jött ide a csendőrségre egy rátarti csendőr. Szemet

vetett Bözsire. Járt utána, a csillogós csizmájában. Sándor

bátyám meg csak nevetett. Kicsúfolta a csendőrt, hogy púderes

képű.

Sándor biztos volt Bözsiben. A csendőr meg az ácsban.

Mert ő már nem paraszt, ő már úr. Úrféle biztos jövővel.

Igaza lett.

Egykettőre hozzáadták Bözsit, miért, miért nem, szinte titokban.

Csak onnan tudtuk, hogy egy kora reggel, mikor Sándor a

szőlőt kapálta, Bözsi kiszökött hozzá. Szépen virágzott a cseresznyefa

a kunyhó előtt, mégis bánatot hozott Sándornak.

Bözsit elvitték, elköltöztek innen, messzebbre, tán Eger be.

Sándor eleinte úgy tett: akad nekem minden ujjamra tíz Úri

Bözsi.

De telt az idő, biza nem is keresett, nemhogy talált volna

másikat. Kerülte az embereket, lesoványodott. Sokszor csak kiment

a szőlőbe, nem lelte helyét.

Akkor történt – épp kapóra, – hogy a szomszédunk a mészáros

megvett egy kimustrált katonalovat. Nagy, fényes szőrű, jó

kondícióban lévő paripát. Olyan magas volt, hogy a kerítés fölött

könnyedén kinézett az utcára.

Odagyűlt az utca minden kiskölyke.

A mészáros hencegett:

– Na, mékőtök ugrik rá?

A ló dobogott, nyugtalanul kapkodta a lábát, rázta a fejét.

Akkor jött hazafelé Sándor bátyám. Csak elnémult, mikor a

kerítésről rányihogott a ló.

Sándor megállt, nem is köszönt, csak körbejárta, mint egy

csodát, míg a ló rángatta a kötőféket és oldalazott, hogy ő is

lássa a társát.

– Hiszen ez meg a Rásütő!

A bolond ló mikor a nevét hallotta – tán örült vagy mi –

megrázta a fejét. A mészáros szuszogva hitetlenkedett, mert

Sándor bátyám huszáréletének ékes bizonyítékát nehezen tud -

ta itt elképzelni.

Már akkor voltunk egy jó páran, mikor Sándor bátyám odalépett

a lóhoz, és kezdte eloldozni. Én kicsit fanyar kedvemben

voltam, nem szerettem, ha a bátyám hencegett, de akkor

valahogy elgyöngültem, valami megrendülést éreztem, amikor

láttam azt az összhangot, ahogy ezek értik egymást.

Kedveskedve suttogott neki, míg lassan kioldozta, és az udvaron

szoktatgatva vezette, járatta:

– Rásütő, Rásütő – hun vótál eddig, te büdös kutya? De jó,

hogy látlak pajtás, az úristenit neki, de jó, hogy látlak. Hát itt

vagy... Hát itt vagy?

Simogatta a ló nyakát, veregette a tomporát, az meg csak

horkantott, és olyan könnyű léptekkel sétált mellette, mintha

súlya sem lenne.

Akkor Sándor bátyám azt mondta:

– Hozzátok csak ki a szénásszínből a vendégoldalt!

Két kiskölyök ugrott is.

– Tegyétek ide egyik végét erre a farakásra, húzzátok ide a

szekeret, tegyétek arra a másik végét.

Suttogni kezdtek az emberek:

– Ugratni akarja!

Úgy biza! Ott magasodott az udvaron az ugrató. Sándor bátyám

meg mondott valamit a Rásütőnek, s felpattant a hátára.

Majd előbb lassan, azután egyre sebesebben körbefutatta az

udvaron.

Sokan bámulták már, amikor a negyedik, vagy ötödik kör

után szembefordította a sorompóval a szép fekete sudár lovat,

és mint a fecske, átsuhantak a rúd fölött. Aztán újra és újra.

A sok szájtáti csak beleborzongott a gyönyörűségbe. Nagy csend

volt!

De semmi se tart örökké, hát még a jó.

Lecsendesítette, leszállt a hátáról. Egy zsákdarab volt a szekéren

azzal megdörzsölte a hátát, ívelt nyakán, gerincén becézve

lendült a karja.

Még egyszer átfogta a ló fejét, odabújt hozzá, s rekedten

súgta:

– Rásütő, Rásütő, a fene egyen meg, most mit csináljak...?

A kantárt a kezembe nyomta, elfordult, bement a házba.

Szégyenkezett, mert könnyes lett a szeme.

Este nem vacsorált, kiült a tornácra, mint aki beteg. Kis idő

múlva felállt, átment a mészároshoz.

Hamar jött.

– Hogy adná? – kérdeztem tőle.

Legyintett:

– Ki az Istennek van annyija!

Járkált fel-alá.

Hirtelen döntött:

– Átmegyek Tóth Giziékhez.

Anyánk kérte:

– Öltözz át legalább!

– Minek? Hozzám adják így is.

Ősszel megházasodott. Adtak a lánnyal ötven hold földet,

erdőt, szőlőt. Lett Sándornak mindene.

Csak jó kedve nem.

Tóth Gizinek halva lett a gyermeke. Hiába volt a vagyon,

istállók, lovak. Nem volt, akit Sándor lovagolni tanítson. Nem

lett nekik másik. Pedig eleinte, de sokszor mondogatta:

– No, majd én a fiammal így, a fiammal úgy...

Aztán keveset beszélt, szótalan lett.

Egy idő után jött a hír, hogy meghalt az ács. Úri Bözsi apja.

Temetésre mentünk.

A sír körül állt a gyásznép.

Zengett a „Tebenned bíztunk...”, de Szabó keresztanyám

– pletykás vénség –, a hátunk mögött kezdte keverni a bajt:

– Hej, Bözsikém, de szép még mindig, hogy rídogál, fel se

néz... Te Sankó, – sutyorogta Sándornak –, nézzed má’ azt a

csendőrt avval a kisfiúval! Te, még a tied is lehetett volna a’.

Milyen kis pirosképű. Nagyocska. Hé, te... időre lett a’?

Sándor csak nézett. Ott állt a sírnál, a csendőr, ő fogta a karjában

a gyermeket. Olyan jól ölelte, tartotta, szinte birtokolta,

hogy láttára Sándor elsápadt.

Láttam számol az ujjain: május, június...

– Az istenit – morogta –, miért nem tudtam én ezt? Fiú!

Vajon, hogy híjják?

Se szó, se beszéd megfordult, nekilódult hazafelé.

A felesége nyugtalanul nézett utána. Topogott egy darabig,

majd meg se várta az áment csak futott, futott utána.

Mire hazaért, vége volt Sándornak. Az istállóban akasztotta

fel magát.

*****

Mi, hogy a lóval mi lett? Igaz is, a Rásütő.

Hát, semmi. Lósorsa lett.

A mészárostól megvette egy fuvarozó. Annak a napszámosa hajkurászta

itt az utcákon. Mikor mivel, fával, téglával volt megrakva

az a marha nagy fuvaroskocsi. A hajcsár meg ütötte, vágta

a jószágot. Csapkodta az ostorral:

– A rosseb a lusta fajtádat Ráró...

Mi az neki. Egy ló. Másé.

Még a nevét se tudta.