...és hogy’ ropogott a hó a lépteink alatt! Akkor voltam először és utoljára Juli néném névnapján.
--------------
- Nézzétek, kiszakadt az angyalok dunnája!
Nagy pelyhekben hull a hó. Nem esik, hanem puhán, könnyedén lebegve, szinte súlytalanul keringve, táncolva gomolyog az égből, nem siet, mintha sajnálna földet érni.
Beborult az ég, szürke a téli délután.
Ember alig jár az utcán. Egyetlen mozgás, a kémények bodor füstje.
Néhány ablakból már sárga lámpafény deríti a koradélutáni borút. Még a kutyák is összegömbölyödnek a kuckójukban. Nem bújnak ki a sűrűn kavargó hóra.
Februári hóesés, mégsem érzem a hidegét, még a kesztyűt is a zsebembe teszem, és a frissen hulló hó, engedelmesen labdává kerekedik ujjaink között, amikor megcélozzuk, és persze nem találjuk el, - -sicc haza, - a hóban óvakodva lépegető macskát.
Az a legjobb, hogy apánk is bolondozós kedvében van, ő is maréknyi hóval ijesztget: - Na, megmosdassalak benneteket? Anyám csitítaná, - ne legyen gyerek, - hát hogyne, mikor a kishúgom csöppét sem vidám, fázik a keze-lába, nem akar jönni, le is maradnak mögöttünk, valamiért anyámnak sincs igazán kedve a sógornője névnapjához.
- Ha már egyszer meghívtak, el kell menni, már csak a bátyám, a Sándor kedvéért is, na, gyere, egyszer kibírod!
Apám kérleli anyámat, míg ő végre rábólint, így hát megyünk.
Apám víg kedve magával ragad. Ez lesz ám a vendégség! Névnapra menni, az majdnem olyan mintha ünnep lenne.
– Úgy bizony gyerekek! Pompás lakoma vár minket Juli nénéteknél!
- Sütemény is lesz?
- Sütemény? Torták is, méghozzá csokoládésak!!
A rokonoknál, ahol még sohase voltam! Hát ez aztán igazi pompás mulatság lehet.
Juli néném igazából nem rokon, ő csak a Sándor bátyánk felesége, de ha hívnak, illik elmenni a névnapjára, és illik kezet csókolni. Mi csak Sándor bátyánkat csókoljuk meg, mert ő rokon. Olyan, mint mi, szeret minket. Úgy szeret, mintha a gyermekeit szeretné, ha volnának. De nincsenek. Azok helyett szeret minket. Igaz, leginkább akkor mutatja ki, ha eljön hozzánk, és olyankor, ha Juli néni nincs ott.
Nagyanyám azt mondja: - Aki vérszerinti rokonunk, azt úgy fogadjuk el, ahogy van. Ha nem szép is szép, ha nem jó is jó. Ha haragszik, megbékül „a maga kenyerén”, nem tartunk haragot egymással.
Akárhogy is van, - rokon, nem rokon, - én azért kíváncsi vagyok, szeretnék ott lenni.
Abban a - még a szemünkbe is belehulló, - sűrű hóban, nem kocsival megyünk, csakis gyalog. Messze laknak, sokáig tart az út, én most nem bánom, szívesen gyalogolok a hóban.
A lélegzetünk párafelhője, hidegtől kipirult arcunk, meleg csizmánk, meleg kabátunk, anyám prémes bundája, apám szőrmekucsmája, mind, mind hozzátartozik a téli kiránduláshoz.
Még kora délután van, az egyre magasodó friss havat megemelt léptekkel lábaljuk, amikor, mintegy ajándékként, egyszerre kikukkant a felhők közül a nap!
A hóesés eláll, és nézz oda, az egész táj kivirult. Rá sem lehet ismerni. Ezüstbe öltözött, fényes-fehéren villog, szemet kápráztatóan szikrázik a hófehér világ. A fák ágain, a tetőkön, a kapuk deszka-kalapján, az útszéli bokrokon, mint a karácsonyi angyalhaj, megül a hóprém, és - vakítóan kék az ég.
Nincs sehol egy mohos nádtető, nincs öreg szúvas deszkakerítés, nincs hepehupás szekérút, nincs rozoga kútgém, se por, se sár, olyan új lett a világ, mintha nem lenne már többé sohasem sehol, semmi baj.
Ma még mi előttünk senki sem járt erre. Merre visz az út, magunknak kell kitaposni, keresgélni, merre vezet az ösvény, amit csillogóan habosfehérre takart be, a hó. Mi ez a tiszta illat? Hóillat. Van illata a hónak? Harapni lehet ezt a levegőt, frissít, mintha szomjunkat oltaná.
Az erdő felől szárnyaló varjú sereget, messze hangzó kiáltással köszöntjük, - hahó, - ti kinek a névnapjára mentek?
– Hát ezek meg honnan termettek ide? Hé, te, ti hol voltatok mikor a hó esett?
- Nézd, jönnek, csapatostul, százszámra keringenek fölöttünk, és visszakiabálnak, hogy kár, kár.
–Nekik miért kár?
- Azért, mert nem tudnak hógolyózni, mondja apám, és én, a tízéves nagylány, tudom, hogy ez, csak tréfa.
De már akkor ott állunk a Juli néném kapujában, és a kilincs zörgetésére, nagy fehér komondoruk hordóhangú buhogására jönnek elénk a háziak.
Már tessékelnek bennünket a házba, ahonnan egy remek vendégség ígéretét hozza elénk a sültek, főttek párájával keveredő vaníliás sütemény-illat.
– „Na, kabátoljatok le” szíveskednek, de előbb még a tisztelet jeléül, kezet kellene csókolnunk, a jöttünkre elcsodálkozó, Julianna néninek, aki anyámra rá se néz, minket gyerekeket bámul:
- Nahát, milyen két kiscsirke, azt hittem csak apátok jön. Nem is gondoltam, hogy titeket is elhoz. Te, Lajcsi te, - les apámra, félrehajtott fejjel, bizalmasan szíves mosollyal, - nahát, milyen kesehajú mind a két kislányotok, pont, mint a ti anyátoknak volt. Te Lajcsi, te, mondjad már, miért oly soványak ezek, mint a kóró, jaj, de sajnálom. Na, gyertek, van itt minden, minálunk ehettek, jóllakhatok, nem úgy, mint otthon.
Anyám, másfelé néz, kínosan mosolyog, ám apám átöleli a sógornőjét és igazi rokoni csókot ad az arcára.
Nem szeretem én ezt, hogy mit csókolgatja, ha nem is rokonunk.
Juli néném résztvevőnek tűnő szavaitól miért érzem magam kényelmetlenül? Szokatlan veszélyt érzek, a biztonság hiányát, ezért, szinte fáj, hogy közben bosszantóan szépnek látom, irigykedve nézem. Igen, ő beszélhet, akárki láthatja, hogy ő, nem egy kesehajú kóró. Karcsú derekára rásimul a selyemruhája hullámos vörös haját csinos kontyba tűzte a tarkóján.
Akkor már csak a hótól hideg orromat érintem a néni kezéhez, megérzem rajta a vanília illatát, de, míg a kézcsókhoz hajolok, egyúttal titokban a Sándor bácsi, cuppanós csókjai nyomát törölgetem le, az arcomról.
És -még mindig várom az izgalmasnak ígérkező vendégséget
Vannak itt rokonok, ismerős szomszédok, meg még két rég látott unokatestvérem is. Jó lenne velük barátkozni! Ám egyből asztalhoz ültetnek mindenkit. A ritkán fűtött ebédlőben, ott kell ülni, a kényelmetlen, magas támlájú, szúrós plüssel bevont székeken, és hiába az asztalra tálalt sokféle ínycsiklandó illatával hívogató étel, – pedig mennyire vártam, - most miért van, hogy mégis „rásebiroknézni”. Azért se!
Sült kacsa, töltött-tyúk, hurka-kolbász, pogácsa, farsangi fánk és a csokis fatörzs-torta, nem, nem vagyok éhes. A torkom is mintha fájna. Látom, anyám is kelletlenül, szó nélkül, épp csak csipeget. Én se nézek rá Juli nénémre. Apám, beszélget, ő mindenkit ismer. Az összehívott, - egymással ritkán találkozó, - rokoni társaságot szeretné felvidítani. Nem sok sikerrel.
Sándor bátyánk- egyre kínálgatott bora, csípős cigarettafüstje, és főleg, egész vacsora alatt, a vendégek egymás szavába vágó, a közelgő háborútól aggódó hangzavara lehangol, megbénít. Nincs jókedvem.
Ez az a vidám vendégség? Hamar megelégelem a Julianna napot, haza akarok menni. A szoba lassan kihűlő, nyirkos levegőjében mintha fáznék
Sokkal jobban fázom, mint jövetben, odakinn a hóban. Nyafogni kezdek:
- Álmos is vagyok, fázom is…
Anyám azonnal fel is áll.- Nekünk most a gyermekekkel haza kell mennünk…
Hazafelé anyámék mennek előttünk, sietve, hazafelé. Apám és én lemaradva ballagunk utánuk, a fagyos holdvilágos estében.
A halvány holdfényben most varázslatosan titokzatos a téli táj. Kék árnyékok osonnak jöttünkre a házak falán, ugrálnak, suhannak az utcasarkok homályos szögletén. Nem félek tőlük, én Juli nénémet látom-hallom, azzal a hullámos vörös hajával, zöld selyem ruhájában, hízelgő, hazug mosolyával:
- Nahát, két kesehajú kiscsirke, soványak, mint a kóró…
Dacos haraggal motyogom magam elé: - Utálom! Nem is rokon, nem is rokon, utálhatom!
Csípős kis szél támad, fázó ujjaimat az apám melengető tenyerébe csempészem és bár tétován, mégis kibököm:
- Nem szeretem Juli nénémet.
- Nem csodálom, - neveti el magát apám, – de rá se ránts, ne is törődj vele, mi mind tudjuk milyen. Tudod, ő olyan magának való.
- Az milyen?
- Aki magának való? Olyan valaki, aki csak saját magát szereti.
- Aha! Értem már!
--------------
Ettől kezdve megint tudtam már örülni, hogy milyen vígan csikorogva muzsikál a hó összehangolt lépteink nyomán.
Apámmal hazafelé a ropogós hóban, ez az út, ez volt az, az igazán pompás mulatság.
--------------
