Messziről teljesen azt formázza. A banyát, akitől a mesében annyira féltünk. Hétrét görnyedt, a kezében bot. Ahogy lépked, minden lépésénél előre dől, újabbat lép, megint hajlik. Az orrával mindjárt a földet éri. Vasorrú bába?Forrás: Fortepan

 Másik kezében valami szatyor, vagy táska? Közeledünk egymáshoz, át fogunk menni, ha a lámpa zöld lesz. Megállunk. Ketten vagyunk, rá-rápillantunk egymásra. Elcsodálkozva én, ő pedig, görnyedtsége miatt lehajtott fejét megemelni képtelen, - oldalról sandít fel rám, mosolyog:

  - Hideg lett ma reggelre!

 Foga, itt- ott. Szemhéja lefittyedt, szeme könnyes. A fején, -szeméig füléig lehúzott- agyonmosott, rózsaszínű kötött gyermeksapka, kabátja divatjamúlt, steppelt, drapp színű, kopott. Lábán tisztára súrolt sportcipő, több számmal nagyobb, férfira való. A „cicanadrág” szára ráhajlik a bokájára. Ő is szemügyre vesz engem, és így folytatja:

-Maga igencsak könnyedén öltözött, majd még megfázik! Kesztyűje sincs!?

Hangjában aggodalom. Barátkozni akar. Mondanom kell valamit.

-Bizony nincs melegem, - hagyom rá megadóan.

- A csarnokba jön? Mert én odamennék, ha sikerülne valami jó kis levesnek valót vennem. Azt szeretem, a húslevest. Az átmelegít. Sokat fázok, mert nincs nálam elég meleg. Rosszak az ablakok az én régi, öreg házamon. Ha pokrócot teszek rá, akkor meg sötét van. Nem szeretem a sötétet. Ha a csarnokba jön, ne arra menjen, tudok egy rövidebb utat itt a házak között, - mégis, - egy kicsit spórolunk az erőnkkel, nem igaz?

 Kezével mutatja, merre menjünk. A kezefején a bőr ráncos,  ám a körme rövidre nyírt, tiszta. Arra megyek, amerre mutatja, azt hallgatom, amit mond, beszéde művelt, hangja lágy, -ha így haladunk, - még megbabonáz, - olyan hihetetlenül mesebeli jelenség: egy kedves boszi.

 –Tudja mit fogok venni? Karajcsontot. Azt mi, -öregek- csak úgy hívjuk: nyugdíjas karaj       Egy kevés zöldség, egy kis tészta, finom leves van abból. A főtt húst leszedegetem a csontról, kis tört krumplival, paradicsommártással.... na, csak   próbálja ki. Még az illata is! Az anyám főztjét idézi. A régi pompás disznótorok orjalevesének emlékét. Na látja, már itt is vagyunk. Erre rövidebb. Maga mit vesz? - érdeklődve néz rám, meggörbülve, öregen, - ám derűsen...

-Ó, még nem is tudom. - zavartan felelek, - magamról elfelejtkeztem, míg őt hallgattam.

-Na, csak ügyesen, mert itt aztán megy a pénz, ha nem vigyázunk! - és olyan cinkosan nevet, mintha ebben a témában már régóta egyetértenénk

Odaáll a hentes pultjához. Már nem figyel rám, már csak a vásárlás érdekli. Még visszanézek rá. Olyan kicsike, olyan szánandó. Nem tudja? De ha tudná is, - nem ez a legfontosabb a számára. Tud valami mást, - valamit az ÉLET-ről, - amit csak a megpróbáltak tudnak.

Oldalra hajtott fejjel, alulról beszél a henteshez., kellemes izgalommal válogatja, melyik legyen az a leghúsosabb csont, amiből azt a finomat fogja főzni.

 Örül.

                                                                 - - -

És én? Mitől látom egyszeriben bátrabban az életet? Mégis ő volt ? Ő volt a vasorrú bába? Mert elvarázsolt engem.                                                                                                                                         

Azóta mindig azon a rövidebb úton megyek a csarnokba. Találkoznunk kéne. Többször.                                                                    

*****