A kék kancsó nem kék volt, hanem fehér. Tört fehér, mint a régi fajansz korsók, bokályok, vázák, amik magukon hordják az aggok, idővel megfakult, patinás repedéseit.      A virágok voltak rajta kékek. Gazdagon bánt ecsetjével a rutinos fazekas, a kék virágok kék levelek, szirmok, dús bőséggel fordultak körbe,a kancsó vastag derekán.

            A  kancsó asszonyosan gömbölyű, és a füle, mint amikor nénémasszony, csípőre teszi a kezét. Biztonságos fogás esett rajta, kezünknek kedvére, ha borral telve megemeltük.

 A bort, a pincéből hoztuk, persze, honnan máshonnan!

Piros bort. Nem vörösbort, mifelénk  így hívtuk  Piros volt a borunk.Otelló.

Vidám, a poháron átragyogó piros fénye, akár  téli napsütésben, vagy  nyári esték lámpafényében,derűs kedvre vidított..A pince kopott tölgyfa lépcsőjén, tompán dobogtak fölfelé a léptek,és apám, kezében a kék kancsóval, jött a kerti asztalhoz:- Na, Isten-Isten!Egészségünkre!        A kancsó,”aki” már vagy száz éve szolgált nálunk, olyan hegyes csőrrel rendelkezett, mint egykori legendás királyunk büszke orra. Innen kapta a nevét: óros. Nem orros, csak egyszerűen így:óros.

-Nézzed már apja, üres az óros, hozzál fel bort, mire jönnek a vendégek!

   Hogyan lesz egy otthon, igazán otthonos? Benne „lakó” tárgyainak léte, illata, formája,

 színe, tőlünk kapott zengzetes sajátos neve, biztonságos fogása, megszokott helye,mindennapi használata okán,- csakis! A hűség jelképe, az óros  kék kancsó, egyszercsak virágvázaként kínálta magát. Nagy csokor orgonát is megtartott, de az illatos tarka verbéna, -anyám kedvence,- vagy a sarkantyú sárga-piros virága  is odaillően díszlett benne.

Virágok? Az órosban? Hogy-hogy nem a bor? Csak úgy, hogy ki tudja hogyan, hogyan nem, elcsorbult. A szája széléből törött le egy darab,amitől nem a pohárba, hanem mellé csorgott a bor. Eltörött! Hogyan történt?

És, mint más rendes háznál is előfordulhat olykor ilyesmi, hogy senki sem tudta hogyan tört el. Senki sem vállalta. Aha! Nem firtattuk, lehet,hogy a macska tette.

- Ejnye, ejnye, már meg semmire se jó. Szemétre vele, - apám szerint.

 Hogyisne! Jó az még, kiáltottuk. Feltesszük a szekrényre, a törött oldalával befelé, és kész.

A kék kancsó fölkerült a magasba, mint antikká vált virágváza.

                                                       --------------

            Elvittem magammal új otthonomba.

Később derült ki, hogy ifjú férjem nem kis ellenkezéssel fogadta, ezt  az ócskaságot. Mondani nem mondta, egy szóval se, de egy idő után , nem volt már a szekrény tetején, hanem a  szerszámoskamara egyik polcán láttam meg. A többi, olyan „vidékies kincseim” között, mint recsegős hangú, kézzel tekerős, vénséges-vén  kávédarálóm, a megfeketedett vasmozsár, és társai. Az a  (- minek az neked?) titokban restellve őrizgetett, - a juhászunk botjának éke, a rézkampó. A csilingelő „pergővel” felszerelt rézkampó…., meg a régi házunk padlásának rozsdás  kulcsa…

Nahát!Szép kis hozomány!

Csakhogy, nem azokat nézegettem, akkortájt jött a házhoz új üveges szekrényünk. Benne az első darab mi volt? Az ezüst pohártartók, a hat metszett pohárral, az ezüst bonbonier- és ezüst kanalak..és így tovább. Férjem értékes ajándékai. Amiket gyakran szidolozi kellet. Oxidálódtak. Súroltam szorgalmasan..

----------------------------------------------------------------------------------------------

…és, a múló időben, mint afféle messze vitt fiatal menyecskék, akikre olykor rátör az „anyámhoz hazamenni” és torokszorító  honvággyal telik meg a szívük, sírdogálni, én is a kamarába jártam.

A  két tenyerembe fogtam, simogatón, melengetőn, a  kék virágos, kerek derekú kancsót:- Hallod pajtás,- szipogtam könnyesen,- most jól esne egy kis piros bor…, az apáméból…a  hazaiból.