A lovak, lassú egyenletes dobogással lépegettek a dűlőúton. Nem kellett ostor, maguktól igyekeztek hazafelé.

 A széles határon messze ellátni, bár így a szekéren ülve, sem a távoli tanyák, sem a görbe akácok, vagy a sudaras nyárfák nem tűnnek azonnal az ember szemébe. Fel kellett volna állni a szekéren, hogy messzebbre lásson, a látóhatárig. De minek, mikor az egész napi kaszálás után jólesett a megérdemelt pihenés, azon a kemény ülésdeszkán. Szokatlan fáradtságot érzett a karjaiban, a hátában. Mégis, a fáradtságon túl, valami jóleső büszkeség járta át, az elvégzett kötelesség öröme:– Lekaszáltam, elvégeztem. Nehéz volt, de sikerült!

 Hiába derékfájdító a rázós szekéren ülni, mégis elégedett volt. Néha kiegyenesítette a hátát, azután lazán el-elbóbiskolt.

 Régen volt utoljára itthon. Van már annak,...de ne számoljuk az időt.  Katonaság, munka, városok, az előbbre jutás göröngyös útjai.

Itthon ma, ismerősen simult a kezébe a kapanyél, a kaszasuhintás mozdulata, a lovak szerszáma, - mintha tegnap lett volna. Elkezdett dúdolni, maga sem tudta honnan jön elő a dallam, hogy domboldalon áll egy magas nyárfa… nyárfa alatt az édesanyám háza…

Végig tudta. Addig a torokszorító utolsó sorig, hogy Isten tudja, látom-e még kendet.

 Felrezzent. Elmúlt az álmossága. Élőszavú, beszédes lett az est, körülölelte az alkony, és ő megérezve a hívást, belesimult a földközelbe, mint meleg fészekbe. Még együtt látszott az alkonyi égen az újhold halovány ezüst karéja és ragyogott arany- narancs fényével a lemenő nap. A szekér mögött elmaradtak a széles levelekkel integető kukoricatáblák, a zöldből épp sárgába hajló búzamezők, a harsogó zölden hajladozó lucernatáblák, a fodros leveleivel fényesen mosolygó répaföld, a fakó-zölden kuporgó szénaboglyák sora.

Ráeszmélt, mit jelent számára, az otthona. Idevalósi vagyok gondolta, míg lágy esti  szürkületbe burkolóztak, a naptól még meleg mezők. Csak az ébredhet rá, csak az ismerhet rá, aki itt született, az érzi magáénak, aki idevalósi.

   A hazatérő nyáj kavarta, felhőként kavargó, utakra leszálló, könnyű nyáresti por lebegett a lila alkonyatban.

   Valahol a kiserdő alján párjáért rikoltott a fácán és a sötétedő égen két kései vadgalamb repült, siető szárnycsapással nyugat a felé.  Messziről, alig idehallóan csengette el az angelust, a szaporaszavú tépei kisharang. Szellő moccant, hűvöset hozott. A leszálló harmatban nyújtózkodtak a Kálló parti dűlőút vadonnőtt mentái, a keskenylevelű útifű, a lilavirágú mályva, és kis névtelen füvek észrevétlen igazították derekukat egyenesre.

 A délután lekaszált széna illata utána jött, körüllengte, mint régi ismerős útravaló.

  De már akkor elmaradtak a mezők és az országúti köveken csattogtak a patkók, kattogott  a  kerekek vasalt abroncsa.

   Itt-ott már fellobbantak az ablakok lámpaszemei, és szélesre tárt kapujával köszönt az otthon. Míg az örvendező puli a hazatérőket körberohanta, -majd’ feldöntötte,- addig a mező szénaszagát  felváltotta, a ház körül szállongó, gyermekkorból ismerős,- vacsoraillat.

  A vödörből, a lovak szomját oltva, mint csörgő patak, zuhogott az itató vályuba, a kút friss vize.

A csillagokkal kicsipkézett nyári este meleg takarója, ráborult a házra, a fákra, virágokra, a templomtorony rézgombjára.

 A közeli Kálló parton, béka kánon ummogta, faluszerte hangzó dalát.

 Brekegő danájukhoz, Szent Dávid hegedülte, a szénakazal fölött tündöklő  Holdból az éji zenét,

   Az udvarra sugárzó lámpafényben fel-felvillant a fekete macska lustán hunyorgó szeme, és valahonnan az alsó végről, egy árva hegedőszó kúszott a sötétségbe, hogy a szívbe muzsikálja, miszerint domboldalon áll egy öreg nyárfa.

  - Gyere vacsorázni, fiam, úgy főztem, ahogy szereted.

- Jut eszembe ides, jól tenné, ha elhívná holnap Tóth Ferkét a tetőfedőt segíteni. A tetőcserepet rendbe kell hoznunk.

- Jó az még fiam, még nem ázik be, nekem bejárja, amíg én élek.

- Na, csak hadd legyen rendben, én se akarok beázni a télen.

 -  Hazajössz? - ült le mama, a kicsi sámlira, - mi húz ide vissza téged, fiam?

 -  Mi? Hát ides, nem is tudom. A föld, a nap, a hold, a szél, fű-fa-virág?

 Tudja mi? Ez, a maga főztje. Ez a csípős, kolbászos, paprikás krumpli!

                                                                -----

                                                                                                            .