Vasárnap  délután, Ingrid anyukája meglátta Mannit a lépcsőn üldögélni.

 –Szervusz kislány, hogy vagy?

Manni készségesen felelt, úgy, ahogy azt, a szomszédban lakó Jani bácsiéktól hallotta, ha délutánonként ott üldögélt közöttük, a kapu előtti lócán.

-Hát, köszönöm kérdését, megvónék, de inkább csak úgy vagyogatok!

 Az Ingrid anyukája meglepődve nézett Mannira:

 –Jaj. Manni,- húzta össze a szemét - ilyenkor azt kell mondani, hogy köszönöm szépen, jól. Majd odafordult a Manni anyjához:

-Miért nem járatják ezt a gyermeket óvodába Zsolnainé, hiszen nemsokára iskolás lesz, és felelni sem tud illendően, ha kérdezem.        Manni anyukája erre nem szólt semmit, mert már jóval előbb észrevette, hogy neki jobb, ha nem vitatkozik, hogy ruha is cipőis kéne oda. De mert az asszony kérdően nézett rá, azt mondta, hogy majd most az ősszel akarják beíratni.

    Manninak egyéb se kellett ezután, egyre arról beszélt, hogy ő óvodába akar menni. Milyen az, az óvoda, kérdezgette az anyját.

• Milyen milyen, te buta, hát vannak benne gyerekek, meg van óvónő, meg dajka néni.

Ettől Manni nem lett okosabb, nem is volt tőle nyugodalma az anyjának.

– Nemsokára iskolás lesz, mondta az apja, vidd el, írasd be, hadd tanítsák a rendre.

Így aztán egy reggel Mannira ráadták a jobbik ruháját, kiskabátját, a cipőjébe zoknit kapott és fejére húzta, a kedvenc piros svájci sapkáját. Elindultak az óvodába.

 - Hát az uzsonnás kiskosár?- kapott észbe Manni.  És vitték az alkalmatos kis kosarat, benne a zsömle és egy alma, szalvétába takarva. Laci barackot nyomott a Manni, piros sapkás fejére:- Te vagy Piroska, vigyázz, a farkas el ne kapjon. Manni most nem feleselt vissza, az óvoda miatt. Manniban a víg öröm váltakozott az aggódó félelemmel.

   A ház, amiben az óvoda volt, egy kert közepén, nagy ablakokkal, széles lépcsőivel, kitárt ajtóval fogadta Mannit. Az előszobában ott állt a szigorú szemű dadus, fehér kendős fejével, fehér köpenyében olyan volt, mint egy doktor néni és Manni, erősebben szorította anyja kezét.  De a dajka néni csak azt mutatta meg, hogy kiskosarat egy óriási kosárba kell tenni, a többi közé, és a sapka, a kabát, a fogasra került. - Ennek itt a helye! Manni csak nézett. Ilyen hát az óvoda?

    Nem, nem, az óvoda a másik szobában volt. A fal melletti lócákon gyermekek ültek, a kezüket a térdükön tartva, és egy másik fehér köpenyes néni azt mondta:

- Zsolnainé, a gyermeket itt lehet hagyni, délben valaki jöjjön érte, mert egyedül nem engedjük haza. Az anyja máris otthagyta, így Manni egyből megtudta, hogy milyen az óvoda. Láthatta, ott állt a terem közepén, a többiek  néma tekintetétől megszeppenve, egymagában.

A lábában mintha hangyák mászkálnának, vagy a cipő szorította, szerette volna levetni, megnézni mi van benne, de most nem lehetett.

• Hogy hívnak,- hangzott az asztaltól a sürgető kérdés. Manni meg se bírt szólalni

 –  Én vagyok az óvó néni, és holnapra tanuld meg a nevedet.

 Odavitte Mannit egy pad széléhez, és leültette egy kisfiú mellé. A kisfiú odasúgta:

 - Ugye tudod a neved?

 Ám neki elszorult a torka és hiába nem akarta, bő könnyek folytak le az arcán, hosszú, ázott csíkokat festve, arra a jobbik ruhájára, amiben óvodába hozták.

 - Manni vagyok, és te?

 - Én meg Peti, és a kisfiú nézte Mannit.

Manni nem egy sírós fajta, még akkor se sírt, ha a nagyobb fiúk megverték, hanem aki bántotta, azt egyből láb élen rúgta. Ám a könnyek csak úgy maguktól jöttek, vajon mitől, hiszen itt az óvodában senki se bántotta. Az óvó néni akkor kezébe vett egy sose látott szerszámot, aminek a fedelét rácsattogtatta az aljához, és azzal énekelt, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Erre az összes gyermek felállt, körbejártak egymás után lépegetve, hogy pedig a rétes igen jó. Manni ülve maradt, a könnyektől nem látott, és nem  énekelt. Akkor Peti, erővel oda akarta vinni őt, hogy a többiekkel egyszerre lépegessen. De Manni ellenállt és rángatni kellett. Ezt már Manni megsokallta, és sípcsonton rúgta Petit, aki hangosan feljajdult. Az óvó néni látta, hallotta, nem szólt semmit, csak letette a csattogót, elővett egy krétát, és pont a terem közepére, a villany alá, a padlóra rajzolt egy nagy fehér kört, és Mannit a két karja alatt fogva, húzta-vonta, a kör közepére.

• Rossz gyerek vagy,- mondta az óvó néni,- itt állsz, míg bocsánatot nem kérsz.

És a gyermekek tovább lépegettek, énekeltek körülötte a csattogó ütemére, pedig a rétes nagyon jó, kis gyermeknek az való.

És Manni ott állt a kör közepén, csak néha guggolt le egy pillanatra, ha az óvó néni nem nézett oda. Egészen délig nem tudta, hogy miért kellene bocsánatot kérnie, amikor Laci jött érte:

 - Az ennivalód megmaradt, miért nem ettél, - nézett a kiskosárba,- na, milyen óvodásnak lenni?

-Akármilyen,- mondta Manni, - csak mosmán tudom, hogy milyen és többször  nem akarok jönni.