Tíz éves lehettem, amikor nagyanyámnál töltöttem a vakációt.

Akkor is ilyen meleg volt a nyár, mint most és én gyermeki szívvel, gondok nélkül csak a percnek éltem, igazán éltem az életemet.

Pedig olyan szegények voltunk, de olyan szegények! A nagyanyám csak sírt:

– Semmink sincs, jaj ugat a kutya, ki ne menjetek, hátha a végrehajtó jön, be ne engedjétek!

Benne éltem a szükségben, örökké hallottam, de fel se vettem. Ruhám nem volt, csak egy. Este kimosták, reggelre megszáradt, felvettem, jó volt, tiszta volt. Cipőm? Csak egy, téli. Az is feltörte a sarkam, mert nem én tapostam ki, valamelyik nagyobbiktól maradt rám.

Nyáron csak mezítláb szaladgáltunk. Minek nyáron cipő?

A talpam kemény volt, nem törte fel a föld, a gaz, semmi. Egy szál kis ing, egy karton ruha, mezítláb – és a nyár meleg –. Reggeli jó üde illatok a kertben, a nap rásüt a petúniákra, milyen lágy kellemes illat, a macska álmosan hunyorog a napon, aztán mosdik a nyelvével nyugodtan, kényelmesen. A csirkék összevesznek egy nyurga gilisztán, a kakas kukorékol, az árnyék még hűvös, kapok egy bögre tejet és kenyeret. Mi kell még? Ez a tökéletesség, ez a minden a mindenségben.

Testem könnyű volt, a lelkem gondtalan. Nekem akkor minden jó volt: az utcai zaj, az udvari lárma, a kert végén a bokrok közt a titokzatos csönd és légyzümmögés. A nagy bodzafa virágzott. Amikor bebújtam alá éreztem, hogy kábít az illata. Kezemmel az orrom alá húztam egy bodzavirágot, egyenként nézegettem a virágernyő apró fehér gyermekeit, aztán beleszagoltam, és míg beszívtam az illatot, a sárga virágpor bepúderezte arcomat. Mese, mese, a súlytalanság állapota. Az otthon meleg karja erős öleléssel szorított magához.

Akkor jött a Margit napi vásár!

– Elmehetek nagyanyám?

– Minek mennél te oda fiam ’ejszen’ annyian vannak, összetaposnak.

– Hadd menjek el. Ott lesznek a bábosok, meg a cirkuszosok, hadd nézzem meg őket!

– Hisz ruhád sincs, cipőd sincs, mit szólnak az emberek, hogy nézel ki?

– Adja ide a cipőmet, felhúzom, abban elmegyek.

– Jaj, hisz nincs annak talpa se, még nem vittem el a suszterhez tél óta.

– Akkor így megyek.

A nagyanyám a legdöntőbb érvet hozta fel:

– Pénz is kéne oda lelkem, még megkívánsz valamit. Pénzünk pedig nékünk nincsen.

– Nekem nem kell semmi, engedjen már el!

– Jaj, hát eredj, de harangszóra itthon legyél!

Szaladtam, szaladtam. Kis gyűrött piros szalagom verdeste a

vállam, talpam alatt éreztem a forró, sima járdát. Lehetett olyan

délelőtt tíz óra. Messziről hallottam már a vásár zaját, éreztem a szagát. A gyerekek olcsó trombitákat recsegtettek, hozta a szél a lacipecsenye füstjét, illatát.

Legelőször a törökmézes sátrát láttam meg. „Törökméz, törökméz, fele cukor, fele méz” kiabálta a mézesember. Álltam, néztem, az ujjamat dugtam a számba a cukor helyett.

Méhek lepték el a nagy sárga darabokat, egy darázs a fejem körül döngött, továbbmentem felriadva, vissza-visszanéztem, mert jó szaga volt, szép sárga színe és megkívántam.

Lökdösődve, bámészkodva mentem tovább, sátortól sátorig elkábulva a játékosok, ruhások, edényesek, cserepesek, csizmadiák, kádárok, szíjgyártók, szűcsök, asztalosok, meg még ki tudja hányféle mesterség gazdagon megrakott sátrai között. Lenyűgözött a sokadalom, meg a vásár ünnepi hangulata. Mindenki a legjobb ruhájában ácsorogva, ráérősen nézelődött, ábrándozott, mi mindent meg lehetne itt venni.

Egyszerre csak megdobbant a szívem:

– Keresztanyám, keresztanyám! Kiabáltam a szép magas, rangos-gangos keresztanyám után.

Ott sétáltatta a szép ruháját a cukros sátor előtt. Megfordult, rám nézett:

– Na hát te is eljöttél? Osztán mit veszel?

– Semmit se. Én...... nincsen nekem pénzem.

Akkor az én gőgös kényes keresztanyám, akinek egy gyermeke sem volt, belenyúlt a sokfiókos bukszájába és kivett egy szép fehér pénzt, egy ötvenfillérest. Úgy nyújtotta felém, mint a pap a szentelt ostyát. Lassan, szépen, hogy sokan lássák – úgy adta ide.

– Na nesze, vegyél érte vásárfiát, de el ne pocsékold haszontalanságra!

Istenem, istenem. Fényes nagy öröm szakadt rám egy pillanatig. Pénzem van! Izzadt kis tenyerembe szorítottam. Mit vegyek érte? Az előbbi semmihez képest nagyon sok volt, hirtelen támadt vágyaimhoz pedig nagyon kevés. A fényes öröm lassanként súlyos gonddá nehezedett, elborult a vásári kedvem. Cukrot vegyek? – Az hamar elfogy, meg nem is illik, hogy egyedül egyem meg.

Játékot? – Ennyiért nem adnak egy babát, amit nagyon nézegettem. Tükröt, mézeskalácsot? Nem, azt a nagylányok veszik. Vehettem volna törökmézet, de már nem kívántam. Bámészkodni vágytam, csak úgy ráérősen.

Elfáradtam, melegem lett. Nem örültem már a nagyvásárnak. Gondjaim lettek. Komoly képpel, felnőttesen lépegettem sátortól sátorig. Amikor a sor végére értem, a másik oldalon folytattam tovább a nézelődést. Körbe-körbe.

A pénzt markomba szorítottam, hogy el ne veszítsem.

Féltettem is, féltem is tőle. Addig mentem így, míg fogyni kezdett a sokadalom. Itt-ott bontogatni kezdték a sátrakat.

Váratlanul ért a déli harangszó! A pénzt mindig szorongatva, lassan hazafelé indultam. Nagyon fáradtnak éreztem magamat.

A bolt előtt megláttam keresztanyámat, – ő is észrevett.

– Na lelkem, osztán mit vettél a pénzemen? – kérdezte számon kérően.

Félős-szomorúan mondtam:

– Semmit se. Itt van.

Gondoltam bárcsak visszavenné. De nem nyújtottam felé, csak megálltam előtte.

– Na te kis szerencsétlen. Neked se adok többet semmit. Micsoda élhetetlenség! Ez se viszi soha semmire!

Gőgös kényesen elfordult és kopogós sarkain ellibegett.

Futni kezdtem. Nagyanyám már az utcaajtóban ácsorgott.

– Hun mászkálsz ilyen sokáig? Mi bajod? Tán bántott valaki?

– Nagyanyám! Nézze pénzt adott nekem a keresztanyám, de nem vettem rajta semmit.

– Hát akkor, ha pénzt kaptál, mér lógatod az orrod?

– Mert azt mondta, szerencsétlen vagyok!

De erre már nem szólt semmit nagyanyám, hanem kibontotta a tenyeremet:

– Mutasd a pénzt? Mennyi? Add csak ide, majd veszek én neked ezért valamit.

Odaadtam, nagy bizalommal. Odaadtam vele a gondomat is.

Estefelé élesztőt meg sót hozatott velem a boltból a másnapi kenyérsütéshez. –Szép fényes, fehér ötvenfilléressel fizettem érte.

Annak a kenyérnek még most is számban az íze.

Jó kenyér volt? Lehetett.

Benne a jó búzaliszt, nem beszélve a sóról meg az élesztőről, amit én hoztam.

Ott sóvárogtam, míg nagyanyám kiszedte a kemencéből.

Kiérdemeltem ropogós, piros dúcát.

– Ládd, jó az Isten, amiért nem pengetted el tegnap, azt a vásárfiát. Most minek örülnénk?

Forró párája is ínycsiklandó, hát még mikor előkerült a mézes kancsó!

Míg csorgatta rá, úgy forgattam a cipómat, hogy a méz csillogó sugara mindenütt bearanyozza.

Kiszaladtam a kertbe, a bodzafa hűvösébe. Hajlós ágán ringatózva ültem.

Lassan ettem, hogy sokáig tartson.

– Hé! Pénzes keresztanyám! Ilyen, aki szerencsétlen?

*********************

Fotó: zominumizmatika.hu