Anyám egyre sürget, üzenget: - Kisfiam, elmentél, városi lettél, itt hagytad apáid kis kerti földjét, pedig tudhatod, nem bírom már az ásót, gyere, ássál legalább borsónak, babnak, zöldségnek való kicsi helyet. Jó főd, pihent főd, ne menjek a boltba drága pénzen venni, ha itthon megterem.

Mondhatnám, de nem mondom:

-Én Istenem, jó anyám, borsóra, babra, mennyi pénzt küldjek magának? Ássak? Hogyan mennék én innen a városból ásogatni, sokkal többe kerülne az nekem. Hogy én mikor megyek haza, majd megyek, értsen meg, ne üzengessen folyton.

 Elgondolom, mit tegyek. Egy hét szabadság a levegőn, nekem se árt.

Mondhatnám, de inkább megyek!

       Most végre, az ásót a talpam alá igazítom. Itt kezdem, itt a kertünk legvégében, mint apám tanította, nem is összevissza akárhogyan, figyelmetlenül, hebehurgyán. Az ásó mélyen járja a földet, nagyokat harap a rögbe és a tavalyi avar alól, a már készülődő friss illatok felszabadulva áramlanak a fénybe.

      A kerti avar ott maradt a fák tövén, nem gereblyéztem össze az ősszel. Hányszor akartam, de egész télen halogattam. A tavaszi fénybe nézelődök, nagyokat lélegzem a friss levegőből. Szokatlan illata van a levegőnek, emlékkel teli jó szaga. Kutatom, mi lehet, honnan jön? Az avar közül zöld levelek köszönnek rám, nahát, nézd csak, a menta! Anyám kedvence újra kihajtott. Ágaskodnak a csipkés levelek a nap felé, és tékozlóan illatozik, virág nélküli, friss tavaszi kedve.

      Gyógyító illat. A menta gyermekkori lázakat szüntető teája, nagyanyám ósdi szekrényének molyűzője, öreg ládák sárgult irataiba beivódott emléke, örökös vasárnapi kísérője, amint anyám az imakönyvre simít egy-két mentalevelet, úgy megy a templomba. Kísér az illat, mint a szél. Jön onnan föntről a diófák alól, végig siet, összeborzolja a szilvafa édes illatú, apró virágait, és elpihen, itt a cseresznyefa alatt. Én nem lehetek tétlen, ásnom kell. Kellene.

     Abba-abba hagyom a szokatlan hajlongást, elfáradtam. Elnézem a kopár kertet. Mezítlábas gyermekségem idejében itt, diófák, meggyfák, szilvafák sorakoztak. Majd jött az, az esős, árvizes esztendő. Utána a szárazság. A növények kipusztultak, a gyümölcsfák elszáradtak. Micsoda aszályos nyár, terméketlen idő.  Apám hittel bíztatott: - Meglásd jövőre lesz itt minden, megszántom, elvetem. És aranyos őszi napsütésben, októberi verőfényben hitet szántott, és reményt vetett az én apám. És lett zöldség, bab, borsó, eper, krumpli, sűrű kukorica minden. Olyan lucerna, háznyi nagy boglya, dúskálhattak benne a lovak.

 A dolgos, szülői kezektől termékeny esztendők úgy elsuhantak mellettem, észrevétlen, mint az álom. Ám gyermekkori, - emlékekkel teli - illata van a földnek, ha kizöldül a mentalevél.

• Látja, ides, tudom én, hogy a késlekedésben veszedelem van, és a lustaság a hét főbűn egyike. Itt vagyok már, nézze, hazajöttem, egyet se búsuljon na, látja, ások én magának

      Kapaszkodva markolom az ásót, szinte rátámaszkodom. Feltöri a tenyeremet, hólyagosra. Dél körül jár a nap. A ház felől a csirkepaprikás illatával csábítgat a szellő, amikor anyám kijön, fejcsóválva nézi, az én buzgó igyekezetemet.

 – Jaj, édes fiam, nem így a’ A földet takarosan meg kell forgatni! Hoci’ csak azt az ásót, idenézz, kicsit öltsél véle, de azt szép sorjában, amikor meg kifordítod azt az ásónyi földet, nem ám, ahogy te ízibe tovább lépsz, ó te, te, hanem avval a lendülettel fordíts is rajta, üsd is szét az ásó élével azt a kemény rögöt, könnyebb lesz utána elgereblyézned.

- Még el is kell gereblyézni?!

 Akkor áll meg Józsi a kerítésnél: - Mit csinálsz te Pista? Te mérnök létedre ásol? Várjál egy cseppet, mindjárt itt vagyok! Hozok valamit!

  Kalapomat a szilvafa ágára dobom, ingemet utána, és míg kimelegedve tovább ások, egyszeriben a fejemhez kapok, - hát bolond vagyok én, még hogy hét főbűn, meg lustaság, tán a középkorban élünk!

    Ásó? Tán elment az eszem? Aha, mindjárt áthozza Józsi, az ő ügyes, rotációs kapáját, úgy bizony.

Az tudja majd, hogyan kell a földet megforgatni, majd te is meglátod,

 te anyám virága, te, illatos tavaszi mentalevél.

Anyám is nagyot néz: - Nahát, így is lehet, fiam?

          -Nahát! Se ló, se eke, se ásó? Szegény apád, bár megérte volna, tán még a feje se fájna!

A mentát ki ne ássátok, ő az én ifjúságom virág, no meg öregségem teája!

----------