- Anyám nézegetett engem, amikor hajnalban a vonathoz indultam. – Nem mehetsz így, a városi iskolába, ebben az ócska kinőtt kabátba.  Hideg is, kopott is

- De én szeretem ezt a kabátot! Jó ez még, meg a többieké se jobb, se szebb. nekem nem kell új kabát.

 – Na menjél, le ne késd a vonatot, majd mondom apádnak.

            1951-et írtunk, amikor a debreceni Tanítóképzőbe jártam. Háború utáni évek nyomorúsága, adó, beszolgáltatás, nem szerettem volna kitűnni a többiek közül, valami új kabáttal. Az osztálytitkár Joli azonnal észrevette volna, hogy miből telik nektek új kabátra? Akármilyen ócska, kopott is volt a régi, ha alávettem egy meleg szvettert, nem fáztam. De anyám, a falusiak szemével nézett engem, szeretett volna szép holmikba járatni.

 Nincs akkoriból fotóm, azt hiszem. Az unokáim már nem így járnak. Fejkendő, kopott kabát meleg harisnya, magasszárú fűzős cipő. Azért voltam vidám, és elégedett, mert mindnyájan így öltöztünk.

Az a tél vagy nem volt hideg, vagy mindig futva mentünk a vonathoz reggel is, délután is. Úgy kitavaszodott, hogy észre se vettük. És a következő nyáron egy szép csöndes estén meglepetés ért.

- Holnap bemegyünk Debrecenbe, apád is jön télikabátot veszünk neked.

  Családi kirándulás! Apám tekintélyes, régimódi, takarékos példás parasztember, aki nem szokott beleavatkozni a női vásárlásba, hogy-hogy ilyenre szánta magát, anyám még hozzátette: - Neki meg csizmát veszünk!

             Ritkán megyünk így együtt, hacsak nem a szőlőbe, vagy az erdőhöz, dolgozni. Igen szépen öltözve ünnepélyesen néztünk ki, míg egyszer csak ott álltunk a Piac utcán, a Kistemplom előtt. Titokban, anyám gyűjtötte a pénzt, tejből, tojásból, zöldségből - kabátra. Aha, így volt rávaló, megvehettük.

 Na, jó, ha új kabát kell, hát jó vegyünk. Apám irányított: - Kontsekhez megyünk az a legjobb kereskedő.

Kontseknek igen elegáns boltjába úgy sorjáztunk be, hogy apám ment elől, anyám utána óvatoskodott és én, - aki már kicsit városi diáknak éreztem magam, - inkább szerettem volna eltűnni, nem bemenni. Apám hátranézett: - Na gyere kislányom, ne féljél.

 A boltban, oldalt voltak a szebbnél szebb kabátok, kosztümök felaggatva, a bolt közepén, asztal és fotelok várták a vendégeket, a vevőket. Egy kisasszony rögtön odajött hozzánk. Kedvesen szólt, de én leereszkedőnek, túl nyájasnak ítéltem. Elfordultam mert volt a boltban két érdekes vevő. Őket néztem elbűvölve. Egy ősz hajú, alacsony úr, és egy - szerintem- csodaszép hölgy. Olyasforma idős lehetett, mint akkor én. Kontsek úr elfoglalt volt az úrral. Egy csillogóan ragyogó női bundát néztek.

Az őszhalú úr a kis hölgyre nézett: - Próbálja fel kedvesem! -kérte udvariasan.

 A szép lány mosolygott, felállt és karcsún, elegánsan finom mozdulattal belebújt a nercbundába.

- Ah - kiáltott a tulajdonos - gyönyörű! Csodás! Művésznő, elragadó ebben a bundában!

 - Igazán? Tényleg úgy találja? És a mosolya!

Nem tudtam a szemem levenni róla.

            Akkor lépett mellém anyám, suttogva szólt: - Gyere, nézzed a kabátokat, ne bámulj!

És én nem nézhettem a szépséges művésznőt anyám átvitt a kabátokhoz. Akkorra az eladó kisasszony már többet is levett a kabátokból. A pulton barnák, kékek, sőt volt egy piros is. Persze azt szerettem volna legelőször megnézni, de apám, csak a fejét rázta nem szólt.  Ilyet, hogy is képzelhettem volna: télikabát pirosban?

 Az eladó látta ezt az apai jelet, és a kéket vette fel a többi közül.  Ahogy kibomolva szétnyílott egyből beleszerettem. Kék volt, mint az ég, de bolyhos kis fehér, mintha hópihéket szőttek volna a szövetbe. Szemvidítónak pedig, hófehér széles sálként, talán sarki rókaprém ölelte a nyakát. Azonnal érte nyúltam, hogy felpróbálom.

 Már érezni véltem ahogy a nyakamat simogatja és a kezemet melegen öleli a két nagy zseb. De az én előrelátó apám, aki több évre gondolta ezt a kabátot, megfogta a kezemet.

 Rám szólt: - Nem cifraságot, leányom, télikabátot nézünk!

 Még a kisasszony se mosolygott. Nem volt szigorú, inkább csak a gyermekét észhez térítő feddés. Ám nagyon hatékony.

A többi kabátot nem néztük meg. Ott hagytuk a divatos boltot. Elmenőben láttam, hogy apám odapillant az öregúrra. Néztem a szemét. Valami sajnálkozás félét, vagy lenézést tükrözött. Meglepődtem. Én irigységet éreztem: a nő szépségét, a bundát, amiből a gazdagságot láttam.

Akkor megbeszélték a szüleim, hogyan lesz kabátom. Olyan meleg, időálló és ugye, hozzám illő. Míg nekem a könnyeim befelé folytak bementünk egy méterárú boltba. oda se néztem bánatomban.

Ott anyám beszélt az eladóval: kiválasztott egy mély barna szövetet, hozzá a vatelint és a bélés selymet. Barnát. Kifizette.

Azt kérdezte a boltostól hol van errefelé egy szűcsmester? Gallért szeretett volna venni, de az nem volt a szűcsnél. Akkor megláttak egy vörösróka bőrt. Kikészítve, rajta a feje, lábai, a dús farka. még kék szeme is volt. Drágán adta, de azt vették meg.

 Nekem fájt a fejem, éhes is voltam és nem akartam másik kabátot csak a bolyhos kéket

  Elégedetten mentünk, - mentek, - a csizma színbe, ami egy piac volt. Csizmát vettek apámnak. Jó csizmát Kurucz Mihálytól, ahonnan az előzőt is vették.

 Megbeszélték, hogy otthon majd egy jó szabó olyan kabátot varázsol nekem, hogy az kitart tíz vagy húsz évig.

Úgy is lett. Férfiszabóhoz megyünk, az tud varrni! A Karcsi!

 Először apám vitt el a szabóhoz. Úgy éreztem magam, mintha a fogorvoshoz vinne.

Próbára egyedül mentem. Nem sokat beszéltem, némán hagytam úgy tegye a dolgát, ahogy akarja.

 Na, milyen lett? Nem cicomás, az biztos. Inkább nehéz.

Kétsoros gombolása betakar. Térden alul is. Jó hosszú. Még nőhetek, nem? És nagyon komoly, felnőttes a gallér. A vörösróka prém.

 Kihajtós, felgombolós, asszonyos. Igen! Asszonyos! Lakni lehet benne. Húsz évig!

Aha, ez a hozományom. Ebben fogok férjhez menni, ez nem megy ki a divatból. Megkímélem, nem nyövöm.

Milyen szerencse, hogy ott a régi, a kopott. Azt szeretem hűségesen, a kis szürkét, az enyém.

 Pedig nem is meleg. És simogató, fehér sarki-róka sálgallérja, az aztán végképp nincs.

------------------

Fotó: museum-digital.org