Odaáll Nénje az asztal mellé, ahol a vasárnapi töltött káposztát készítem elő. Kicsit rátámaszkodik az asztal sarkára, míg érdeklődve figyeli minden mozdulatomat. Ő Nénje, az anyám nővére.

 Előttem a tálban a töltelék: a darált hús, a rizs, a só, a bors összekeverve, és egy másik tálban a káposztalevelek. Balkezemben a káposztalevél, abba kerül, egy félmaréknyi a töltelékből, ügyes mozdulattal kell ráhajtani begöngyölni a levélbe úgy, hogy se ki ne bomoljon fövés közben, de ne is túl szorosan, nehogy a rizs fövetlen maradjon. Ó, semmi az, a húsz-huszonöt töltelék, ha egyedül vagyok, még dúdolgatok is közben. Ripsz-ropsz, már készen is van. Nem ám, ha itt áll mellettem, sasszemmel a Nénje:

- Tettél bele sót? (Hát persze.) - Nem sokat ugye, mert az elveszi az ízét! (Kóstold meg.) - Egy kis füstölt szalonnát daráltál a húshoz, az jó ízt ad neki. (Azt is tettem bele.) - Te, nem sok az a rizs, kemény lesz tőle a töltelék. (Nem, nem sok) - Ez mind elfogy holnap? (Majd meglátjuk.) –Igaz, ez a maradék eláll a hűtőbe napokig, még az íze is jobb lesz. (Így is van.) -A káposztát szeretik a gyermekeid, - nehogy túl borsosra fűszerezd! (Jól van, jól van, tudom, te tanítottál főzni!)

Türelmesen felelgetek, ha takarítok, ha tésztát gyúrok, ha öltözködöm, ha…szóval mindig, amikor Nénje, teljes odaadással tanítgat.

******

 Nénje szeret minket. Mi is, főleg mi gyerekek, és anyám, szeretjük őt. Olyannak fogadjuk el amilyen. Nem utasítjuk el, amikor mintha saját gondja sose lenne, a mienkkel törődik. Ha mégsem értünk egyet a véleményével, és anyánk dönt fontos kérdésekben, olyankor a tapintatunkkal gyámolítjuk, soha meg nem sértenénk.

 A család férfitagjai, - nagyapám, apám, nagybátyám, - nem egyszer összenéznek, a Nénje háta mögött, hogy na, ehhez meg mi köze? Nem feleselnek, inkább rábólintanak, és úgy teszik a dolgukat, ahogy ők jónak látják. Itt van például a búzavetés, vagy kukoricavetés, az aratás, a behordás alkalmas ideje, mind férfimunka. Abba aztán fehérnép ne szóljon bele. De a disznótori orjaleves, pecsenyesütés, a kemencés hurka, kolbász, tepertős pogácsa, azt már Nénje dirigálhatja. Anyámat ezzel segíti, sokszor felmenti, addig foglalkozhat saját dolgával.

 Ó, azok a felejthetetlen téli esték! A mesteri ügyességet igénylő sütemények, a karácsonyi bejgli, nem beszélve a szilveszter esték ünnepi süteményről, a rétesről! Varázslat a túrós, almás-diós, mákos, és a különlegesség a fahéjjal szórt tejberizses rétes! Vanília illattal telik meg a ház. És ott a nagy asztal a fehér abrosszal, amin „húzzák” - mert mifelénk a neve: húzott béles, - az átlátszó hártyavékonnyá húzott, egész asztalt beborító rétestésztát. Kézhátukat alábújtatva, lebegtetve húzzák egyre vékonyabbra a tésztát. Jaj, csak elszakadva nehogy rongyos béles legyen, hanem engedelmesen simuljon, nőjön ügyes kezük nyomán egyre nagyobbra. A tölteléket az abrosz segítségével hengergetve tekerik fel, méretre igazítva kerül a tepsibe, majd a kemencébe. Mi, a gyermekek, lessük az órát, várjuk az újévi finomságot, és türelmetlenül toporgunk, mikor hűl ki annyira, hogy beleharaphassunk. Mennyei íze, pirosra sült, ropogós tésztája, a porcukorral beszórt, fahéj, citrom, vanília íz ömlik el a szánban. Mindegyiket meg kell kóstolni! Máris boldogan kezdődik az újév, amiben mindenkor benne van nemcsak anyánk, hanem Nénje keze, ügyessége.

         … és a szüret! A szüreti foszlós kalács, a vendégek ellátása az is asszonymunka, intézkedhet, de már az újbor sorsa?

 -Ne adj Isten, hogy ebbe hiba legyen, - mondja aggódva – de ebbe nem mer beleavatkozni. Férfiak dolgába? Azért halkan sutyorog, hogy meg ne hallják, hogy a hordókat nem úgy kellene kimosni, ahogy „ezek” csinálják.…

Nénje nélkül? Szerintünk - és főleg szerinte, - végveszélybe sodródna a család jövője.

*******

Szinte látom a mosolyát, amint, a múlt ködéből fel-felvillan elém. Jön az úton, karján az örökösen magával hordott, rózsásra festett fonott kosarával, benne a varrnivalók. Kedve támadt ruhát varrni. Elleste a módját keresztanyjától. Ügyesen, kedvvel látott hozzá, másoknak is varrt, ha megkérték. Nem pénzért, szívességből tette: - Nem kell érte pénz, hisz én csak olyan kocavarrónő vagyok.

Gyermekkorunkban minden ruhánk azon a zörgős Singer gépen készült. Apám hányszor megígérte, hogy szétszedi, megolajozza a gépét, majd egyszer, ugye, ha ráér. Ki ér arra rá, míg lehet vele dolgozni? A gép zörgött, és iskolából hazajövet már az ablak alatt elhaladva, kihallatszott a kattogás zaja. Futva rohantunk be a házba, jaj de jó, épp most varr Nénje. Szerettük nézni a kezét, ahogy az anyaggal bánik, türelmesen. Odaadta magát egész mivoltát a feladatnak. A szabásmintát rágombostűzte a ruhaanyagra. Szabás előtt, még a szabókrétával, - mi azt hittük szappandarabbal, végigrajzolta a formát. A nagy olló morogva siklott az asztalon araszolva, mikor szabni kezdett.

 Az összefércelés utáni próbát izgalommal vártuk, máris pörögtünk, forogtunk:

- Milyen lett? Sikerült? Csinos vagyok, jól áll?

Varrni akartam én is, de nem volt szabad, ahhoz a nagy időket megélt, rozogának tartott varrógéphez ülnünk, - még kárt teszünk benne! Nem minket, a gépét féltette. Megtaníthatott volna, de csak a szemünkkel fürkészve jöttünk rá, hogy ha kell, mindent megtudnánk varrni. Na, a szegőöltést, azt igen! Azt ránk bízta. Azokat a százráncú, meg loknis szoknyák alját végigöltögetni, az volt csak a türelemjáték. Csalni? Szemén az okuláré. nyakában a „centi”, időnként szigorú szemmel ellenőriz: - Ejnye, itt meg kihagytál egy darabot, ilyen nagyöltésekkel! Bontsad vissza, alig látható, apró öltéseket, csak takaros munkát akarok látni!

******

 Ő volt nálunk a Vendég: „Hallga’, jön Valaki!”. Örömet hozó, aki sose mérges, aki láttunkra mosolyog, naponta elcsodálkozik, hogy be’ szépek is vagytok! Gyönyörködött bennünk. Ha morcosan viselkedtünk ránk szólt, ne ráncold össze a homlokod, még úgy maradsz! Látod, Honthy Hannát a Tolnai Világlapban? Tudod, hogy miért olyan szép még mindig? Mert mindig mosolyog. Ha mérges vagy, ha bánatod van, akkor is mosolyogj.

 Ne lássanak rajtad bút, csak az örömöt. Hidd el, ha mosolyogsz, az téged magadat is bátorít.

 Míg ő varrt, anyám főzött, megbeszélték a világ „sorját”. Nemcsak testvérek, barátnők is ők. Az otthon, az ismerősök élete, jelentette számukra az egész kerek világot. Mit főzzünk holnap, mikor legyen a tavaszi meszelés, de azt is, hogy kit kivel láttak andalogni a szőlőben, nyári alkonyatkor, kinél zörgetett megint a végrehajtó, vagy, hogy a szomszéd fuvaros, megint részegen jött haza…

 El ne felejtsem, téli estéken olvastak is.

A könyvek körbejártak, jött Takács Böske, meg Füzesi Annus és cseréltek. A gazdag földesúr beleszeret a szegény kis pásztorlánykába… A világszép masamód elutazik Amerikába, és karriert csinál... Szerelmes regények. Mint gyermeknek a mesék. Dehogyis hitték el! De rózsaszínű álomnak megfelelt. Ábrándozás. Mese volt, és sóhaj is, hogy ránk is ránk férne egy kis szerencse. A „szappanoperák” elődjei voltak, a pengős regények.

 Nénje volt-e valaha szerelmes? Ki tudja miért nem ment férjhez? Erről sose beszélt. De meg volt a saját, olykor elítélő véleménye a szerelemről. Nem próbálta, látta. A másokéból ítélt. Lobogó nagy tüzek, hogyan égnek hamuvá, de azt is, hogy nyugodt kis tűz parazsánál egész életünkben melegedhetnénk.

 A hagyomány, a kor divatja szerint, első a lányok ártatlansága! E szabálynak megfelelően, ahogy nőttünk, azzal beszélte tele, - kalandos, romantikára igen fogékony fantáziánkat -, hogy óva intett az idegenekkel való ismeretségektől. Csak aki rendes, akit már régen ismersz, olyannal állj szóba. Nehogy bedőlj a férfiak szép szavának, aztán meg hoppon maradsz. Mosolyogj, de ésszel élj, ne hagyd magad elbolondítani. Ügyes legyél, te válassz, ne téged csábítsanak el.

 - Nénje! Milyen lesz az, az igazi? Honnan tudom meg?

 - Milyen, milyen, jaj, hát, akivel nem félsz, akivel úgy érzed, mintha az a másik, a te jobbik feled volna.

Nénje, vékony kedves kis teremtés, mindenkivel barátságos. Kérője is akadt. Az özvegy cipész, - a három kiskorú árvával, - kérte feleségül. Nénje csak a fejét rázta, nézze Varga úr, maga igazán nagyon rendes ember, de én nem szándékozom férjhez menni.

 -Kár, - sóhajtotta a suszter, mert azt beszélik, hogy maga igen jól tud főzni.

*******

Amikor kedve támadt, mondjuk egy nyári szép napon, Nénje elindult és vonatra szállt. Szétnézett Debrecenben. Mi elmehetünk bárhova, a világ végére, ha megkérdezik milyen volt, jó, nagyon jó, mondjuk szűkszavúan.

 Nénje? Azon az egy-két órás vonatúton, a városban, a Nagytemplomban, a gyógyfürdőben, a Piac utcán, vagy a rokonságnál, ezernyi érdekes élményre talált. Az egyhangú otthonléthez képest, szépséges újdonság volt számára a kirándulás.

Tőle tanultuk elnéző, jó indulattal, megértően ítélni meg másokat: - Ne sértődj meg, ha goromba volt, ki tudja, mi nyomja annak is a szívét!

******

Nézem a megsárgult fotókról kiragyogó élénk tekintetét. Annakidején szép kislány volt. És ráadásul okos. Az iskolában ő volt számtanból az osztály esze. Nagy Margit, a tanító néni megtette őt „örökös vigyázónak”. Nénje becsülettel megfelelt a feladatnak. A többiek szót fogadtak neki, míg a tanító néni bejött. - Neked bankban vagy a pénztárban lenne a helyed. Mondjad anyádnak adjon felsőbb iskolába! - szólt együtt érző felelőséggel a tanító néni.

 Felsőbb iskola, gimnázium? És a Sors keze?  Amikor Nénje olyan tízéves lehetett, - épp gimnáziumba menő korban, - akkor jött a járvány, gyermekparalízis-járvány.  Az 1910-es évek gyógyíthatatlan gyermekbénulása! Nagyanyám sohasem beszélt róla, hogyan történt, miért kapta el négy gyermeke közül pont Nénje, a betegséget. Ő sem beszélt róla. Kérdezni, faggatni, nem mertük.

Tabu, babona vagy tapintat volt a betegségről hallgatni. A visszafordíthatatlanról ne beszéljünk? Mintha nem lenne?

Nénje egész életében bicegett. Gyógycipőben járt. A jobb lába béna maradt. Lehet, hogy fájt is.

Nem hallottam panaszkodni.

 A hallgatásával másokat is némaságra intett. Nénje úgy dolgozott a házban, a kertben, a szőlőben, mintha semmi baja sem lenne.

  Ő segített nekünk. Példásan viselte a sorsát.

 Azt a csak neki rendelt sorsot, amihez nem kapott mintát annak elviselésére.

 Felépülve szétnézett, mindenki olyan volt, mint azelőtt, csak ő lett mássá. Maradandóan.

 Lehet, hogy lázadozott, és ha nem hallották kétségbeesve kiáltozott, miért éppen én érdemeltem ezt?

            Tudta, mit veszített Tízéves koráig versenyt futott a többiekkel, hullámos haját összekócolta a szél, elsőnek ért célba.

 Az évek teltek, mit tehet, aki nem akarja föladni? Saját életreceptet kellett megalkotnia.    

                   Élte az életét, - önsajnálat helyett élt, másokért.

                   Észre kellett vennünk, a bátorságát.

                   Mintája béketűrésre intett. Alázatra tanított.

                   Igen, Nénje, tudom, nem felejtettem el, és ha bajban vagy, akkor is mosolyogj!

******