(Itt ülsz, bánatosan és reménytelenül. Nem is figyelsz rám.

  Csak arra kérlek, emlékezz. Milyen sok mély gödörből kikeveredtél már. Sokszor, csodával határos módon, vagy, mert épp arra járt a legjobb barátod, (már az is egy hihetetlen csoda, ha van ilyen), vagy, jött egy mentőötleted, amit, mintha az őrangyalod súgná.

   Te erre legyintesz?  Hát tudod, hinned kéne az őrangyalokban. Mindjárt elmondom, miért.)

    Egy gyermekkori emlék jut eszembe. Olyan hat, hétéves lehettem

  Ott, ahol mi laktunk, református vallású volt szinte az egész falu. De voltak katolikusok is, mint Nagyék, akik éppen szemben laktak velünk. Akkor nekem Margit volt a legjobb barátnőm. Egész nyarakat játszottunk át együtt. Margit mesélt. Hittem neki. Idősebb is volt pár évvel, és a mi szigorú egyszerűséggel, kemény önfegyelemmel, bensőséggel, mélységes hittel, bűnbánattal gyakorolt reformátusságunkkal szemben, a katolikusok szentképekkel, kereszttel, keresztvetéssel, térdepeléssel szemléletesebbé, kézzelfoghatóbbá tett hite, csodálattal töltött el. Babonákkal, boszorkákkal, ördögökkel ijesztgetett. És őrangyalokkal vigasztalt. Láthatatlan, varázslatos lényekkel gazdagította fantáziámat.

 A mi otthonunkat nem díszítették szentképek. A Margiték szobája falát, több is. Egy színes nyomat, egy bekeretezett szentkép megfogta a tekintetemet, nem is tudtam levenni a szememet róla. Sziklás, zord hegyek között, keskeny pallón, két kisgyerek egyensúlyozva botorkál a szédítő mélység fölött. Szegényes ruhájú kislány és kisfiú. Akiknek persze, -hiába szorítják egymás kezét, -semmi reményük sem lenne az életbemaradáshoz, azonnal lezuhannának a szakadékba, ha fölöttük nem lebegne, kitárt, hófehér szárnyával, szelíd mosolyával az őrangyaluk. Az őrangyal vigyáz rájuk.

A Margit ángya, (sose tudtam mit jelent a megszólítás, azt hittem így csúfolja Margit a nagynénjét) Mari ángyom rám szólt:

• Mit bámulsz, nem láttál még őrangyalt? Pedig rád is vigyáz egy, ha megérdemled.

Ez a megjegyzése sokkal eredményesebben hatott a későbbi viselkedésemre, mint bármilyen célzatos nevelés. Éreztem ugyan, az őrangyal hihetetlen voltát, de kapaszkodónak nagyon is jól megfelelt. Szépsége ámulattal töltött el. Láttam a képen, ismertem. Ő volt gyermekkorom első, a gondviselésbe vetett hite. Ki akartam érdemelni az őrangyalom szeretetét.

       Mari ángyom, egyáltalán nem szeretett engem. A katolikusok és a reformátusok közötti, hagyományos, (nekem érthetetlen) saját kis egyéni vallásháborúját vívta, ellenem. Ha ott játszottunk, örökké kiabált ránk, ne hangoskodjunk, ne szaladgáljunk. Engem, nem egyszer, hazazavart. Félhettem volna tőle, de mégsem. Miért? Nem is tudom. Ángyom nem ment férjhez, kegyelemkenyéren élt a húga családjában, és semmi, de semmi tekintélye nem lévén, haragos természete, elutasító szavai, hatástalanok maradtak. Elbújtunk előle.

 Egyszer történt, hogy az ellenérzését mégis érvényesítette.

Nyár volt, a kertünk végében virágoztak a rózsafák. Sűrű bokrok, tömött kis fehér rózsákkal. Illatuk betöltötte az udvart. Margit átjött, hogy anyámtól rózsát kérjen, az Úrnapi körmenetre. Kapott, egész kosárral. Jutott belőle, anyám szívesen adta. Körmenet?

 Margit, kíváncsivá tett, anyám elengedett, elmentem én is a körmenetre.

Álmélkodva, áhítattal mentem az éneklő tömegben. Fogalmam se volt, hova, miért mennek. Úrnap, hát biztosan az Úr nevenapja. Mélységesen ünnepi érzés volt. Hatalmas templomi zászlók alatt, lassú séta közben andalogtunk. Néztem, ahogy a többiekkel Margit, a rózsánk szirmát az útra szórja, és az addig nem hallott énekek hallatára, elszorult a torkom valami névtelen, fájó szomorúságtól.

 Megbűvölve lépegettem a temetőig a körmenettel.

 Akkor vett észre Mari ángyom, engem, a „kálomistát”.

 Margitra sziszegett: - Hát ez meg mit keres itt?

• Csak eljött velem, - vont vállat Margit.

Mari ángyom hozzám lépett, megszorította a karomat:

–Eriggy innen, mars haza!

 Ijedtemben megállottam. Mire szétnéztem volna, Margitot nem láttam. Mindenki idegen volt körülöttem, azok is magamra hagytak. A temető sírkeresztjei vettek körül. A szent énekek messziről hangzottak. Dél felé járhatott az idő, melegen sütött a nap. Elfáradtam, azt se tudtam merre, hol lehetek. Bánatomban, majdnem egy sírra ültem le. De féltem, nehogy „valakire” üljek, hát a földre kuporodtam. Sírtam. Hang nélkül, mint ahogy idegen helyen szabad. Haza akartam menni. Elveszett voltam, mint azon a képen a gyermekek, ott a szakadék fölött. Hogyan menjek haza, néztem körül!

Akkor vettem észre azt az angyalt. Szoborból volt. Kitárt szárnyával ott állt a sírok között, szakasztott ugyanaz az angyal, aki Margiték szentképén vigyáz a gyermekekre. Az őrangyal volt. Glóriás. Milyen angyal?! Ennek a feje körül, fehéren szállongott a glória. Felhőből formázta, a szemembe vakító napsugár? Kezemmel ernyőt formáztam, hogy jobban lássam. Megmoccant?! Jé, egy igazi, élő angyal! És, … előlépett mellőle, - a temetőcsősz. Pipájából szúrós füstöt eregető, öregemberré lett az angyal, bottal, kutyával.

• Hát te, - hajolt le hozzám, - tán eltévedtél? Hogy hínak? Ismerem én apádat. Na gyere, úgyis megyek arra tikfelétek, a trafikba, hazaviszlek

Bizalommal szaporáztam mellette.

Lépegettünk- az útra szórt rózsák, elhervadt szirmain, - hazáig

• Semmi baj, - kiáltottam, a szokatlan kísérettől elcsodálkozó anyámnak, mikor hazaértünk. - Ő itt, csak Gerzson bácsi, a temetői őrangyal.
• Na jöjjön, üljön le, maga pipás őrangyal, hadd töltök egy pohár bort, a fáradságáért -kínálta anyám.

    Odaültem mellé, a pince előtti kispadra.

• Szokott az őrangyallal beszélni Gerzson bácsi? Beszélt vele? Ő küldte? -sürgettem a feleletét.

Megkopogtatta a homlokomat: - Nem kell neked mindent tudni! Aki kíváncsi, hamar megöregszik, - hárította el a kérdezősködést az öreg.

    De már tudtam, amit tudtam. Ha bizakodó szemmel figyelek, észrevehetem az őrangyalaimat.

 Mondjuk, szándékosan elfelejtett sérelmeimben, - kudarcaim túlélésében, - talán egyszer megvalósuló álmaimban, - megtalált (el se veszett) kulcsaimban, - ohó, még a Gerzson bácsi bodor pipafüstjében is, itt lehettek az őrangyalok.

 Most, amiért leírhattam, - már biztos is vagyok benne. Van, aki a szerencsének, van, aki a véletlennek, vagy varázslatnak nevezi őket a régiek még a nevüket is tudták. Szükségük volt rájuk.

(-Te nevetsz? Most mit mit nevetsz, máris eszedbe jutott a megoldás? Mert olyan okos vagy, rájöttél! Vagy közben kérted az őrangyalodat? Tőle kaptad az ötletet?

 Na ugye, mert az őrangyalod segített! Látod, erről beszéltem.)

                                                              *********

 Forrás:Pinterest