És meghala Ráchel és eltemetteték,

az Efratába, azaz Betlehembe vivő úton”Mózes l./35, 19

         Jákob ott ül elgondolkozva, legkisebb fia, Benjamin mellett. Hallgatja, az alvó gyermek nyugodt lélegzetét.

Lassan hajnalodik. Még alig pirkad az égalja. Hunyorognak a csillagok. Még lehetne aludni. Miért nem tud Jákob aludni? A szigorú önvizsgálat perceiben azon töpreng, hogy mindig jót akart, mégis bűntudat gyötri Mit kellett volna, másként tennie? Magános jártában- keltében, másra sem tud gondolni. Most, amikor már nincs, kitől féljen. Eleinte azt képzelte, megnyugszik, ha túl lesz a Lábánnal, és főleg, az Ézsauval való háborúságon. Kiengesztelte őket. Évek óta vágyott erre. És íme, sikerült. Mégsem nyugodt.

 Vigyázza legkisebb fiát, Benjamint, miközben Ráchelre emlékezik.

 Ha elsorolhatná ennek a gyermeknek mennyit küzdött Ráchelért! Ki lenne szószólója?

Talán, a csillagok, majd, amikor az idő átrostálja az emberek tetteit, megmutatják, mit tett jól, vagy rosszul.

    Az bizonyos, mondhatnák a csillagok, hogy ha valaha megmintáznák a türelem szobrát, Ráchel lehetne a modell, aki hét meg hét évet várt Jákobra. Ennyi évig?!

   Az úgy történt, - pergeti vissza az eseményeket Jákob, - hogy elküldte őt Rebeka, az anyja, minél távolabbra, a sértett Ézsau haragjától. Jákob elmenekült, a messzi Mesopotámiába, anyja bátyjához, Lábánhoz. Az első találkozáskor, -amikor a kútnál meglátta, -beleszeretett Ráchelbe. Feleségül kérte. Ráchel, aki ismerte apját, intette Jákobot, ravasz emberrel van dolga. Ám Jákob, akinek volt már egy –két titka, azt gondolta, őt nem kell félteni, bátran állt Lábán elé szándékával. Lábán, az apa, előre tudta hogy neki szánták Ráchelt, mégis azt gondolta: -Ohó, nem megy az olyan könnyen! Meg kell azért dolgozni! Ahogy szokás.

 –Rendben, - mondta rá Jákob, én akármeddig dolgoznom érte. Mikor meghallotta a hét esztendőt, - sokallotta. Számolt. Huszonkettő, meg hét év, az huszonkilenc. Annyi leszek, mondta, és bátran, elszántan beállt Lábán juhai mellé, pásztornak. Így láthatta mindennap   Ráchelt, akit oly nagyon szeretett, úgy eltelt a hét év, mint egy pillanat.

 (Ez lehetett a Ráchel türelmének első próbája.)

 Az első hét év után, Lábán, a gondos apa, bólintott, jöhet az esküvő.

 Ráchel, akinek nem jutott most eszébe Lábán ravasz kapzsisága örömmel készülődött a rég várt eseményre. Nem tudja még, hogy Jákobbal való esküvő után, azon az első éjszakán, nem ő, hanem a nővére hál majd, apai parancsra, a vőlegénnyel.

  Ráchel helyett Lea? Lábán megmagyarázza:

-. Hát lányom, a nővéred, Lea, ő az idősebb, ő következik férjhez menni. Ézsau, - akinek őt szántuk, - soha el nem jön érte, ráadásul Lea, ládd kisírta érte a két szemét. Egyelőre, ő lesz a Jákob felesége. Most inkább segíts Leát elfátyolozni, hadd higgye róla Jákob, te vagy az.

(Ez lett, a Ráchel második türelmi próbája.)

   Jákob? Reggelre kelve felkiált: -Ez Lea! Miért csaltál meg engemet? Nem Ráchelért szolgáltam hét évet? Lábán új ígérettel nyugtatja meg mindkettőjüket: - Töltsd ki ennek hetét, azután amazt is néked adjuk. Akiért majd szolgálsz nálam még más hét esztendeig.

Jákob mit tehet? El kell fogadnia, hiszen itt Lábán a gazda, a ravasz pátriárka, ő parancsol, Jákobnak még mindig nincs mire nősülnie.

 Nekilát az újabb hét évnek, Ráchelért. És az évek telnek.  Ha nem számoljuk is pontosan, Rachel, lehet most húsz-huszonkét éves.

 Sóhajtozik néha, hogy a második hétév, jaj nagyon hosszú lesz? De mit tehetne, engedelmeskednie kell. Itt minden az apjáé. Türelemre szokatták, igyekszik megbékélni.

     És letelt a második hétév. Jákob immár végleg megkapta Ráchelt feleségül? Ráchelt, akit már az első perctől fogva, mindenkinél forróbban szeretett, aki igazán társa volt.

Jákob most azt hitte, ennyi év után, a maga ura lehet. Egy családalapító, egy komoly férfiú. Önálló!  Nem, nem. Még mindig maradnia kell.

   Lábán, ravaszul, megint kiterveli, hogyan dolgoztathatná tovább, az engedelmes Jákobot:

    -Ideküldte az én húgom Rebeka, hozzánk, ezt az igen ügyes talpraesett Jákobot, - na persze, vaj lehet a fején, mert a testvére elől fut, valamilyen testvérharag okán, ki tudja mit tett ez, hogy most ilyen sokáig, ilyen messze él az otthonától.

    - Na, igen, - töri a fejét tovább Lábán, - jó dolgos, majd megszakad a sok munkától. Ezt érdemes volt vőnek fogadni. Csakhogy, egyszer mégis elviszi innen, az egész pereputtyát, oda, ahonnan jött.  Ami még rosszabb, elviszi a juhokat, tevéket, kecskéket is? Na, nem! Itt kell marasztaljam? Hogyan? Nosza, ki kell találni valamit, amivel itt ragasszuk, még pár évig, hadd várjon még, a vagyon ráeső részére. Mert azért, milyen ügyesen megnövelte a vagyont, nem ostoba ez! Van itt valami suskus a bárányok körül, mondták nekem a fiaim. A pettyegetett, meg csíkos kecskékkel művelt valamit, ez a Jákob. Mind olyan gidák születtek, hogy több jutott neki, a mienkből. Ezért bűnhődnie kell. –Nem fiam Jákob, letelt ugyan a második hétév, de semmi az, akkor kapod meg a jussod, ha még hat évet rádolgozol. Úgy ám!

   Jákob a fejéhez kap: - Hát már semmi sem elég? A tizennégyre, még hat év?

És ez volt Ráchel harmadik türelmi próbája, nem beszélve arról, mennyire bántotta, hogy minden vágya ellenére, nincs még gyermeke.

  Azért, történnek Jákobbal jó dolgok is. Az évek alatt szép, népes családja kerekedett. Leától hat fia, Bilhától és Zilpátó kettő-kettő, már tíz fia és Leától még egy leánya is van! Ez nem semmi. Büszkeség ez, egy apának!

 Sőt, nagy örömükre, végre, Ráchelnek is, sok évi várakozás után, íme megszületik az első fia, József. Őt, Ráchel fiát, Józsefet, az apa, mind közül legjobban kedveli.

   Jákob, akkor már hazavágyik, Mesopotámiából, apjához Izsákhoz, Kánaán földjére. Habár, ha Ézsau jut eszébe, hol a félelem, hol a békülés reménye uralja gondolatait.

Mégis, indulni akar.

Ráchelt és Leát kihívja a mezőre, hogy Lábán, meg ne hallja, amikor megbeszéli velük a menekülés tervét. Amint az angyal álmában megparancsolta neki:

-Most kelj fel, menj ki e földről és térj vissza szülőföldedre.

 Az asszonyok egyetértenek. Ha nyíltan nem lehet, akkor titokban.

 És elmenekülnek az álnok Lábántól, mindannyian.

  Megy Jákobbal egész házanépe, fiai, asszonyai, szolgái, és hajtják a juhokat, kecskéket, a tevéket, szamarakat, és viszik minden keresményét. És a házi bálványokat, amiket Ráchel az apjától, titokban elhozott. Miért jutott eszébe ezeket ellopni? Talán, mert úgy érzi, apjuk cselédként dolgoztatta őket, és joga van a jussához.

 Jákob, mit sem tud. Ráchel titkáról. Ám, amikor a sértett Lábán rajtuk keresi az eltűnt kincseket, olyat tesz, aminek a következményeire csak sokkal később döbben rá. Erkölcsi felháborodásában, a lopás elkövetőjét átokkal sújtja: -Akinél megtalálod a te isteneidet, ne éljen az! Fogalma sincs arról, hogy Ráchel azért nem száll le a tevéről, mert ott őrzi, az apjától lopott tárgyakat.

Időközben sejti már, aminek csak a csillagok voltak tanúi, hogy Ráchel mennyire félt ettől az úttól. Szüksége volt, az út alatt, az istenek segítségére. Hitre, a bizonytalanságban. Talán ezek megóvják. 

     Ráchelnek alkalmatlan időben jött ez az utazás. Az otthoni kényelemre lett volna most szüksége. Jákob, ha eddig várt, még várhatott volna. Nem kellett volna újabb húsz évig, csak rövid ideig, pár hétig, hogy otthon szülessen meg a második fiuk

(És ez volt Ráchel negyedik türelmi próbája.)

Hát persze! - villan fel Jákobban a megértés, mikor beleképzeli magát a Ráchel kiszolgáltatott helyzetébe. Áldott állapotban menekülni! Eddig, eszébe sem jutott.  Miért kellett volna neki ezzel foglalkoznia? Asszony dolga ez, nem a férfié. És különben is, Ráchel, neki nem mondta, hogy szeretett volna még maradni.  Mindig derűs, örül a második gyermekének.

 Igaz, ha most jobban belegondol, -látta is ő, - a szokottnál hosszabban üldögélt, pihengetett, igazán étvágya se volt, sokat szomjazott, de semmi baj, asszonyok állapotával jár. Nincs jelentősége.

 Nem volt jelentősége? -kapja fel most a fejét Jákob. - Miért nem? Mert Ráchel tűrt, soha nem panaszkodott? Hát ez az!

 Jákob szinte megszédül a felismerésétől. Ez hát az, ami bántja! Nem figyelt eléggé Ráchelre! Kínozhatja a kérdés ezután, vajon Ráchelnek hiányzott-e, az ő gondoskodása?

   De, -védené most magát Jákob, - hogyan törődött volna mással, amikor a saját gondját-baját sem tudta feldolgozni?

 (És ez volt a Ráchel ötödik türelmi próbája, annak a sejtése, hogy titkot hordoz Jákob a szívében, amiből őt kizárja.)  Jákob hallgatott az égi üzenetekről, a látomásairól.

             Már Háránba jöttekor, velejéig megrendült, az égi lángoktól Ettől kezdve féli az Urat.

             A kiválasztottak szenvedése kínozza: - Ó én férgecske Jákob, meg sem érdemlem.

             Zaklatottan gondolt a rá váró kötelességre.

            A lánggal lobogó, égi lajtorja, az Úr látása óta tudja, hogy az ő vállára rakta az Úr,       Izrael sorsát. Kishitűen rettegett, meg tud e felelni a feladatnak? Ugyanakkor             bizakodott az isteni gondviselésben: -Te benned és a te magodban áldatnak meg a          föld minden nemzetségei.

És íme, én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged, valahová menéndesz, és visszahozzalak e földre, mert el nem hagylak téged, amíg be nem teljesítem, amit néked mondtam” Megilletődve, alázattal fogadja az Úr látomását, és áldozati oltárt emel a helyre:

-Nem egyéb ez a hely, Istennek háza és a mennynek kapuja.

             És fogadalmat tesz: - Ha az Isten velem lesz, megőriz ezen az úton, ha kenyeret és        ruhát ad, és békességgel térek vissza az én atyámnak házához, akkor az Úr lesz az        én Istenem.

  Itt és ekkor kezdődött, Jákob, örök töprengése, tökéletességre való igyekezete.

 Egy új Jákob kezd, tettein gondolkodni. Bár különbséget tud tenni, jó és rossz között, de kínlódva látja, nem bír egyszerre megfelelni, az égi és földi kötelességnek.

   A múltat kutatva, felnéz a csillagokra, onnan várna feleletet. Mit kellett volna tennie, hogy Ráchelt megmentse? És több megoldás is felötlik benne. Miért csak most, elkésve? Emiatt nem alszik. Szenved a kiválasztottak felelősségteljes kínjával, mert tudja, tehetett volna többet. Ráchelért, sokkal többet.

Ó, - kapott elrémülve a fejéhez, talán, ha nem hangzik el az átok: ne éljen az! Holott az angyal intette őt, ne szólj, se jót, se rosszat! És ő szólt. Rosszat szólt. Ez az átok fogant volna meg? Jákob két tenyerébe temeti arcát, omló könnyeit le sem törölve, előre-hátra ingatja magát, hajlong bánatában, tehetetlenül.

     Ráchelnek, József szülésekor, szerencséje volt. Ám, Benjamint, az úton, szorongató félelemben, űzötten, elcsigázva, derekát, hátát fájlalva hordta.  A tikkasztó hőségben, nemcsak a frissítő vizet, a csöndet, nyugalmat- hanem dajkája Deborah simogató kezét, ajnározó szeretetét nélkülözve, - elhúzódó, kimerítő szenvedéssel hozta világra, második fiukat, Benjamint. Ez a Ráchelre kimért türelem hatodik, végzetes próbája. Még felkiáltott, magához már nem ölelhette: -Ó, én fájdalmam fia, Benóni!

    Jákob, Ráchel után sóvárogva, a néma csillagokat faggathatja:

   -Hogyan is volt Ráchele? Olyan bizonyos voltam benned, mint most a csillagokban, hogy mindig velem leszel. Türelmes voltál a szenvedésben, jaj, észre se vettem, egyetlen Ráchele!   Bocsáss meg nekem, ostobának, - és még én hittem azt, hogy én szeretlek jobban…

  Ébredezik a gyermek. Apjára mosolyog.

  Benjámin ragyogó tekintetétől Jákobnak eláll a lélegzete, Édes fiam, - a szemed! A szemed, mint anyádé!

 Ráchelé, aki ott nyugszik Efrát előtt eltemetve, a betlehemi úton.

  …

. -