A könyvek már dobozokban, a ruhafélék ládában, a porcelánok újságpapírba csomagolva a vesszőkosarakban. Ella költözik. Már csak a padláson kellene szétnézni. Évek hordalékát, - hátha kell még belőlük valami, - rejti a padlás.

Oda, egyszerűen fel se akart menni. Óvakodott emlékezni. Most ráerőlteti magát, és először tétován körülnéz, majd a lépcső melletti poros ládát, nyitja ki. Miket tettem én ebbe? Egy selyemkendőbe takart csomagot bontogat, amikor a csúszós keszkenőből kihullanak elé a régi bakelit gramofonlemezek. Jaj, széttörnek, csörömpölő reccsenéssel. A címkét nézi sajnálkozva: Karády Katalin énekel. Üzenet jött messze- messze földről…a kedvence volt! Nem lehet elfeledni.

Rég volt új ez a dal, 1943.-at írtunk.

 

 Minden emlék feléled. Eltűnik a padlás, a rozoga lépcső, a dallam visszahozza a múltat, amikor

 Ella fiatalként lépett a szobába és sietve kihúzta a szekrény alá rejtett, gyűröttre olvasott regényt, és föltette a kedvenc lemezét. Huszonkét évének minden reményét a dalban hallotta megvalósulni.

  Amikor hazajött a tanításból, tudta, most indul az anyja a misére. Az anyja még visszanézett: - Ha éhes vagy, az ételt melegítsd meg, és remélem nem lesz légiriadó, de ha süvítenek a szirénák, azonnal menjetek apáddal a pincébe. Én nem birok a miséről elmaradni, nekem kérni kell a Szűzanyát, hogy ne feledkezzen el rólunk. Jössz velem? Nem?

 Ezzel elsietett.

 Ella tudta, hogy egy időre békén hagyják. Az apjától nem kell tartania, a másik szobában a zavaróan recsegő Európa Rádiót akarja hallgatni, ide se figyel.  Apját, aki a családját az első bécsi döntés után hozta át Szlovákiából nem érdekelte más, csak, ami a világban történik. A haza sorsa!

 Az itthoni dolgokkal, anyja törődött.

Ez az óra volt az Ella, titkos kis magánélete.

 A lemez forog, a zene halkan szól: „Üzenet jött messze-messze földről, Halványszínű tábori levél.

 Aki írta a szívével írta, minden sora őszintén beszél.

 Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,

 minden percben rád gondolok százszor,

valahol Oroszországban, valahol Oroszországban.

Mellette a zacskó praliné, eszeget, fekszik a heverőn és bódultan olvassa a barátnőtől kölcsönkapott félpengős regényt, aminek a címe:

 A tökéletes férfi.

…. akkor a férfi lázas tekintete Mirabella szemébe mélyed, két karja birtokolva ölelte, tenyere rásimult a lány derekára, miközben ajka mohón kereste Mirabella ajkát. A lány egész valóján remegés futott végig, és míg egyre gyöngülő ellenkezéssel hátrafeszítette a derekát, nedvesen csillogó ajka, akaratát vesztve engedelmesen nyílt meg Romano forró ajkának érintésére, …

 

 Felriadt, amikor gyors léptekkel érkezett haza az anyja. Sietve a heverő alá csúsztatja anyja elől, a rejtegetett könyvet. Alig tudja a regény hangulatából felrázni magát, míg hallgatja anyját:

- Most hallottam Kissnétől, hogy be kell szereznünk télire, amit csak tudunk, mert nemsokára ideér a front, éhen veszünk, ha nem tartalékolunk. Még szerencse, hogy van ez a kisszoba, abban tudunk spájzolni, sót, cukrot, lisztet.

 Ella nézett az anyjára, de egy szavát sem értette, nem hallotta. A lemezen már másik dal szólt, arra figyelt

….hamvadó cigarettavég, űl a hamutálcán és csendben végigég…

 Kis cigaretta te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el…

Ma már sohasem hallható ez a régi dallam, ami ’43-ban naponta szólt a rádióból, és a dallal együtt, észrevétlenül elillantak a magányos, álmodozással töltött évek is. Jöhettek politikailag izgalmas idők, ő csak a tanításnak élt. Államosítás, ötvenhat, tsz szervezés, hatvannyolc, új gazdasági mechanizmus…    Ella a tanteremben, mint védett közegben, kisgyermekek szeretete melegében, mint csibéi közt a tyúkanyó, arra vigyázott, ne bántson meg senkit. El sem hitte, hogyan múlhatott el az ő számára eseménytelennek tűnő korszak, - már 1990-et írunk.

 Hová lett az a dallam, és hol van már az Ella üde mosolya, kacagó kedve, amikor ő maga sem ismer magára, ha a tükörbe néz. Ma már senki sem fordul az utcán utána érdeklődve, és a haját is, csak a fodrásznak sikerül bravúros ügyességgel a régi szőkeségében ragyogtatni, és járás közben a dereka sem ring, nem hajlik nádszál karcsú könnyedséggel. De szeretné, hogy bár tudna még ugyan úgy végigsietni az iskola hosszú folyosóján, mint amikor még várhatta, hogy „üzenet jön, messze - messze földről”

Még eszébe jut, kis restelkedéssel, - az a megszépítő füllentés, amit annakidején egyszer elkövetett. Elmosolyodik azon a valaha volt hiúságon és most, amikor senki sem hallja elhatározza, hogy az igazat, csakis az igazat mondja el magának, magáról, mint aki végre mérleget készít, szépítés nélkül.

 

         - Megvalljam, legalább magamnak, életem történetét?  

         Akkor még javában dolgoztam, a tanári szobában élénk vita folyt arról, hogy mi a boldog házasság titka. Mindenki hozzáfűzte, a véleményét. A nagy szerelem, az igaz szeretet, a hűség, a türelem, mi ad boldog biztonságot?

A többiek kérdően néztek rám:

- Ella, te még most is olyan szép vagy, tudjuk volt vőlegényed, miért nem mentél férjhez?

 Kicsit vártam, aztán hogy valami regényeset mondjak, azt feleltem:

     - Szerelem? Istenem, ti nem tudjátok, igazi nagy szerelem volt a mienk! Mindent elsöprő nagy érzés! Miért nem mentem férjhez? Az én vőlegényem hősi halált halt még negyvenötben a fronton, azután rá se tudtam nézni senkire. Micsoda fess katonatiszt volt, tudjátok, úgy nézett ki, mint Marlon Brando! Istenem, - az én vőlegényem, - míg élek sem felejtem el.

A többiek összenéztek:

   - Ez az! Ez a soha el nem múló. a sírig tartó szerelem.

   - Ella szívem, hogy ebből milyen jó házasság lett volna!

  Sóhajtottam: - Jó házasság?  Ne is mondjátok!

 

      Ahogy az évek tűnnek, a jövő helyett az emlékezet makacsul iramlik vissza a múltba. Hány éve? Az alattomosan eltelt évek alatt már a tanáriban sem lennének kíváncsiak, hogy miért nem mentem férjhez.

Azóta, a hátam egy csöppet meggörnyedt, szemüveg nélkül nem tudom befűzni a tűbe a cérnát, és a nyugdíjamból télen csak egy szobát fűtök, és rég nem veszek magas sarkú cipőt, mert minden csinos cipő kényelmetlen, mindegyikben fáj a lábam. De azt a pántos magas sarkút még őrzöm egy dobozban. Azt a pirosat. Előveszem, a szobában tipegek benne óvatosan, hogy hátha, hátha még egyszer ki tudnék menni benne az utcára. Ha-ha, én meg egy piros cipő.  De bolond vagyok. Még, mielőtt elővettem, tudtam, hogy hegyes orrú, hogy szorít, hogy imbolygok benne, de csak nem térek észhez, nem dobom ki. Eláll, konzervcipő. Visszateszem a dobozába, közben tudom, ha kidobnám, egy emlékkel könnyebb lennék.  Piros cipő, jól éltem-jártam benne. Mikor magas sarkú piros cipőben, kalaposan, selyemruhásan, libegve-lobogva vittem a postára a levelet a katonának.

 Meg a csomagot, benne sütemény, cigaretta…

  - Hova, hova Ellácska, ilyen sietősen? - kérdezte a házinénim.

-  Bözsike néni, a postára, tudja, csomag, a vőlegényemnek, a frontra.

 – Drága Ellácska, csak a jó Isten segítse haza azt a katonát, de boldogok lesznek.

Van időm elképzelni, hogy a katonával való levelezésből milyen házasság lett volna. Az emlékek erősek, és hipp-hopp, már megint itt vannak.  Amikor a háborús idők hiába voltak ijesztőek, az én szívem csordultig volt életörömmel. Akkor is, ha nem jött a posta, akkor is, ha a képzelet rosszat sejttet arról a katonáról. Talán fogságba esett, eltűnt, vagy istenem csak tán nem elesett a fronton! Ám élt a remény, mert az nem lehet, hogy vele baj történjen, majd ír, majd jön. Hogy fogunk örvendezni! Melyik ruhát veszem fel, mibe várom? „Sokkal jobban szeretlek, mint máskor…” beszélnek a széttört lemezek.

 

 Ezek a lemezek nem ok nélkül estek a földre. Nincsenek véletlenek. Talán a sors akarta így, hogy ha már új lakásba megyek, kezdjek új életet. Hallhatom, ha elkezdem dúdolni.  Ugyan, csak nem ment el az eszem, hogy dalolgatok! De mégis hallom ott zeng-zúg a fülembe, minden percben rád gondolok százszor…

 

  Saját ügyetlenségemen bánkódva szedegetem össze a lemezek széttört darabjait. Hogy kezdődött? Mintha ma történne.

 Huszonkét évesen, századszor hallgatom ezt a bús alt hangot a gramofonról, a negyvenes évek kedvelt, népszerű slágerét, amint szívmelengetően énekel Karády Katalin, aki valósággal elbűvöli ábrándos hallgatóit, és egyre visszateszem a lemezre a tűt, oda, a dal végére, hogy: - Mindig a te leveledet várom. Sokkal jobban szeretlek, mint máskor…

  A tanítás után akkor is, mint mindennap, igyekeztem haza, nemcsak a szerelmes regény miatt, hanem hogy le ne késsem a rádióműsort, egyszer sem hagytam ki, hogy halljam a frontról érkező üzeneteket:

Szívesen leveleznének ifjú hölgyekkel, akiknek kedves sorai enyhítenék a fronton szolgáló honvédeink fájó honvágyát, a messze távolban. (További ismeretség lehetséges reményében)

Akkor dobban meg a szívem, amikor a Tóth Jánosok, Kiss Józsefek, Kovács Lajosok között meghallom, egy ismerős nevét Tarányi Ádám. Ezt a nevet már hallottam. Kitől, kitől is? Valakinek az ismerőse? De kié? Másnap reggel, ébredéskor jut eszembe, hogy ezt a nevet Matildtól hallotta. A Matild vőlegényével együtt szolgál ez az hadnagy Miskolcon. Hát ez remek, informálódni fogok erről a katonáról. Esetleg levelet lehetne írni, Tarányi Ádámnak. De vajon milyen, hogy nézhet ki? 

 Lehet, hogy szőke, - de bár inkább lenne barna. Talán alacsony, de ugye magas, kékszemű… Jaj, ha ez a katona, tiszt létére így keres magának levelező partnert egy kis nyeszlett alak lehet! Akárhogy is néz ki, ha írtam neki, azután nem hagyhatom cserben, ha válaszolt. Talán vőlegény ő is? De hiszen akkor volna kivel leveleznie! Lehet, hogy nincs senkije, szegény katonának.

Beszélek Matilddal, megkérdezem tőle, Bandi mit mond róla?

És másnap, Matild egy katonákat ábrázoló csoportképen megmutatta, hogy na, nézd meg, itt Bandi mellett ez a csinos, magas bajszos katona, ez itt ő, Tarányi Ádám.

• -Ez lenne ő? De hát nagyon helyes, csinos, az ilyennek minden ujjára tíz lány is akad, akivel levelezzen!

 – Mit törődsz te azzal, ha akarsz írjál neki, hátha éppen csalódott és te megvigasztalod.

Így kezdődött 1943-ban ez, a hétköznapokat hihetetlenül ünnepivé varázsoló levelezés:

    Kedves Ismeretlen Magyar Katona!

 Kedves Tarányi Ádám! A rádióból hallottam az üzenetét, ezért írok Magának, hátha szívesen veszi a levelemet. Annál is inkább vagyok bátor írni, mert a Véghső Matild barátnőm vőlegénye Beney Bandi, jó barátként ismeri Magát.

Higgye el, nem vagyok egy olyan ismerkedős lány, aki minden intésre, kérésre levelet ír egy idegen katonának. Másnak nem is írtam, csak Magának. Remélem a sok levél között, amiket a lányoktól kapott, az én levelemre is válaszol. Várom ám, és szeretnék tudni, Magáról sok mindent. Persze nem a hadi eseményekre gondolok, hanem az egyénisége érdekel. Később én is bővebben írok magamról.  Kérem a jó sorsot, vigyázzon Magára. Üdvözlettel: Jánváry Ella tanítónő

 Elküldtem a levelemet. Hová, merre? „Messze messze földre”. Budapestre, Miskolcra, Szegedre, és - Oroszországba, a frontra. Hol vannak már ezek a levelek? Megőrizte őket valahol valaki?

  Felocsúdom, már megint az emlékek? Most, amikor egy aprócska garzonba költözöm, amikor el akarom adni a szülői házat, most, a költözés közben, amikor - az eltörött hanglemezzel együtt – minden ócskaságot ki akarok dobni, a szemétbe akarom vitetni az öreg ház padlásáról a múlt emlékeit, most miért idéződik fel ilyen élesen a múlt? Legyinteni próbálok, ami nem sikerül könnyedén, és hogy a jelenbe rángassam magam, inkább segíteni hívom a fuvarost: - Jani gyere, és vigyél mindent. Ócska rongyokat, régi cipőket, poros könyveket…

- Tanár néni és ez az öreg koffer, ezzel mi legyen?

– Mi lenne vele, vigyed azt is, de előbb nézz bele.

 –Régi fényképek, meg egy csomó megsárgult levél.

 – Mutasd!

 Így találok rá azokra a levelekre, amiket valaha olyan féltő gonddal olvasgattam. Egyikbe- másikba belenézek, és elszorul a szívem. Mit akarok még, ennyi év távolából, mit akarok? Hogy elsírjam magam? Hogy ne legyen nyugtom? És fogom azt a bőröndöt a foszladozó levelekkel, és odateszem a kocsira, a többi haszontalanság közé. - Viheted ezt is Jani, - szólok a fuvarosnak.

És visszabandukolok a házba, de még be se érek, olyan mély fájdalom üt szíven, mint aki temeti, a még mindig benne élő, édes ifjúságát. Sőt már látom, amint majd szeméttelepről viszi a szél szerte szét, azokat a leveleket. Lehet, hogy valami kíváncsi kézbe kerül? Egyszerre megállok, kiabálok Jani után.

 – Hó, hó, Jani, állj meg, állítsd meg a kocsit, ezt, majd később dobom ki, majd máskor.

 A kopott barna kofferrel visszamegyek, és hogy legyen okom a leveleket olvasni, pihenés ürügyén, leülök, egy szakadt fotelbe. Hogy ott, a félig üres házban visszaálmodjam magam, abba, - az évek során elfelejtett, - második világháborús időbe, amikor még úgy címezték a leveleimet, hogy: „Jánváry Ella szépreményű úrleánynak.”

 Porosan, megsárgulva, némelyiket szakadozottan találom, anyámtól, barátoktól, ám, főleg az Ádámtól valókat válogatom. Sorra veszek minden levelet, minden levelezőlapot, kapkodva, sietve mintha egyszerre akarnám, hol az egyikbe, hol a másikba olvasok bele. Nyugalmat, rendszerességet kell magamra erőltetni…

 

Egyetlen hűséges társam, a macska simul oda a lábamhoz.

- Gyere, nézzük csak sorjában barátom. Melyik is volt dátum szerint a legelső?

 - Ó, hát ezt az édesanyám írta 1938 - ban amikor Kassán, a líceumba jártam. Sokszor, sokszor olvastam ezt a levelet. Kívülről tudom.

 

 

                                                  

       1938, május.  16.

Édes kicsi leányom!

 

Örömmel vettem kézbe drága leveledet, melyben kifejezted anyák napja alkalmából irántam érzett szeretetedet, bizalmadat. Meghatottan kérdem magamtól valóban méltóan, tökéletesen töltöm e be ezt a fönséges anyai hívatást. Szerintem ehhez emberi erő, igyekvés kevés, csak a felséges Égi Atya segítségével lehetséges.

Édes kicsi lánykám, elragadóan kedves az a törekvésed, hogy minden cselekedeted előtt engem kérdezel gondolatban, hogyan döntsél, hogy helyes legyen., amit teszel.

 Kincsem én is mielőtt nyugovóra térek oda képzelem magam hozzád és megsimogatom a fejecskédet, a Mennyei Anyánk áldását kérve rád, hogy oltalmazzon minden veszélytől.

   Ha ilyen jó a gyermeke, milyen áldás annak az anyának, aki féltve óvja őt az élet viharától, ahol majd egyedül kell a helyét megállnia. A csemetefát is, az éltető napsugár mellett, néha szélvihar tépi, meghajlítja, mégis, ezáltal erősödik magas fává. Úgy a fejlődő gyermeket is kisebb nagyobb kellemetlenségek teszik próbára, hogy acélosodjon és gerincesen állja meg a helyét. Így kell megértened, hogy az anyák kötelessége a szeretet mellett a gyermeke okos nevelése is. Mint a nagyon tisztelt tanárnőidnek, akik lemondva saját, passziójukról, élvezeteikről az életüket a tanítványaik nevelésére, tanítására fordítják. Légy kérlek, engedelmes szófogadó, megbecsülő, jó kisleányuk. Ezzel elősegítve fáradtságos munkájuk sikerét. Ha az életbe kikerülsz, tudom, ennek te magad fogod hasznát látni. Kis társnőiddel is légy tiszteletadó, tudod az ember annyi megbecsülést és tiszteletet várhat, amennyit másoknak ad.

 A Mennyei Atyánk áldását kéri Rád,

a te szerető Édesanyád.

    Ugye, egy ilyen féltett, mindenkitől óvott, jóra tanítgatott leányka, aki voltam, micsoda merészség, egy ismeretlen katonának írtam levelet. Egy katona. Ez a manapság elfelejtett fogalom, az akkori lányok számára, naponta, óránként, percenként szívükbe beírt, féltett kincset jelentette. Láttam a csinos egyenruhás tiszteket, autóban ülni, a korzón sétálni. Ábrándoztam róluk, és képzelődtem, mi lenne, ha…   

 Mint akinek nincs ideje várni a békére, hiszen minden épkézláb férfit besoroztak, amikor a fronton legtöbbjük eleshetett, vagy eltűnhetett, és várhattad a híreket, a mindig késve érkező leveleket.           

                        .

  Háború van, megfélemlít, nincs hová elmenni előle.  Van. Itt van, benne vagyunk.  Eleinte a sejtés szorította össze a szíveket. Mi készül itt, és Európában? Később a félelem bizonyossága, hogy valóban háború van.               

 

    Mi akik itthon rettegünk, látjuk, hogy éjjelenként is folynak a harcok, a távoli égboltra lőtt jelzőrakéták, messzi kilométerekre mindent nappali fénybe borítanak. Nagy messziről ágyúzás moraját hozza a szél, és amikor vijjogva felsikoltanak a szirénák, útra készített pár holmival, futva menekülünk az óvóhelynek nevezett pincébe, ott bújunk össze családdal, szomszédokkal, itt talán a bombák repeszét felfogják a falak, ha van olyan szerencsénk, hogy nem talál telibe.

 

 És akiknek, részt kellett venni, akik nem bújhattak el a harcok elől, sehova? Ők a katonáink. Harcoló, fiatal, életerős katonák, akiket parancsszó vezényel, a halált hozó, kegyetlen, számukra végzetes háborúba. A lányok szíve feldobog, a katona láttán, aki rájuk mosolyog, és aki a szabadsága leteltével a lány fülébe énekelte a búcsúzáskor: „Holnap, ki tudja holnap látsz-e még. Ki tudja, holnap fáj e még, szíved a tegnapért”

 Engem, Jánváry Ellát, a lemezgyár főmérnökének a lányát, aki születtem 1921.-ben, a dal hallatán elfogott a vágy egy égő, édes, szép szerelem után, egy frontra induló katona szerelme után.

Nem véletlenül jött a szimpátia. Vannak kivételes pillanatok, órák, amikor, mintha nem is lenne háború. A tűzszünetben a katonák pihennek, borotválkoznak, levelet írnak.

Az a terepszínű teherautó, a szomszéd háza előtt, elállta az utamat. Hazafelé menet kikerültem, a diófa árnyékában pihenőket. Némelyik katona az autó platóján, mások a ház előtti lócán vagy tábori székeken ült. Az a magas, aki tangóharmonikán játszott, rám mosolygott, a többiek pedig füttyentenek, - ejha! - mint akik vezényszóra teszik. Meglepődtem, tudtam, hogy ez az észrevétel a csinos lányokat megillető gesztus, mire visszamosolyogtam a katonákra. A harmonikás intett: - Fiúk, a piros barnalányt! A katonák rákezdték, és szólt a tenor, a bariton, és a harmonika kísérte őket: - Piros barna lány, mikor hozzád jártam, ablakod előtt, de sokszor megálltam…

Nekem énekelnek? Kedvem lett visszanézni arra a mosolygós harmonikásra. Megmelegedett a szívem attól a mosolytól. Nem volt nekem eddig még ilyen élményem! Másnap reggel is gondoltam rá, hogy talán látom, de csalódtam, a katonák, már elmentek. „Ki tudja holnap, látsz-e még!”

Az a katona, az a mosoly, karcsú ujjainak játéka a harmonikán, a dallam, a fiatal férfiak tekintete, felkeltette az érdeklődésemet. Vagy a kaland utáni vágyamat? Tudtam a dalt folytatni… kérdezd meg a muskátlivirágot, hány szép éjszakát töltöttem el nálad.

 Hiányzott az a mosoly!

        Talán ez késztetett rá, hogy ne késlekedjek, levelet írjak Tarányi Ádámnak. Titokban, szigorú anyám tudta nélkül. Úgy írtam, mint aki kegyet gyakorol. ahogy írhat egy kis szende ártatlanság, aki neveltetéséhez méltatlan illetlenségre vállalkozik, éreztetve, tudja meg az a katona, hogy nem ám egy akárkitől, hanem egy jólnevelt, erkölcsös, úrilánytól kap levelet. Azt hittem, így kell viselkednem.

 És ostobán reménykedtem, hogy ettől belém szeret?

 Mert én már az első fénykép után szerelmes lettem, fülig szerelmes voltam. Féltem, ha megtudja, könnyedén a hódításainak trófeái közé dob, semmibe vesz engem, mint akiért már nem kell megküzdenie.  

        Olyan bonyolultnak, tűnt számomra a szerelem és a férjhez menés. Nem volt előttem kívánatos kapcsolatteremtő minta, sem belső ráérzés. A szigorú egyházi, valláserkölcsi nevelésem, a csábító férfiaktól óvó anyai intelmek mellett, a titokban rongyosra olvasott, ponyvaregények szépelgő, hazug romantikát tanító hősei, hősnői, teljesen összezavarták a fejemet. Ezek azt sugallták, a férfi, egy más planétáról idetévedt lény, aki alattomosan udvarolva becserkészi a hiszékeny óvatlan szüzeket.

     Igaz, abban az időben, a kor íratlan szokásaihoz híven, egy lány sosem árulhatta el nyíltan a vonzalmát, legfeljebb elfogadhatta, ha a férfi tette a szépet. Egy a lány, ha kezdeményezett, maga a férfi gondolta rosszfélének, szabadelvűnek, akit magára adó férfiember talán időnként szórakozásból fel-felkeres, de soha-soha nem vesz feleségül.

 Az én álmom csakis a mirtuszkoszorús fehér menyasszonyi fátyolos, esküvő lehetett. Ám, az én naiv, magakellető leveleimmel, nem is találhattam volna rosszabb utat a katonához. Nem könnyed társalgásra való idők voltak. Okosabbnak kellett volna lennem, vagy ki tudja, talán reálisabbnak.

 

 Látom, hogy mostanában ország-világ előtt nyíltan élik meg a párkapcsolatokat. Mintha ez lenne a helyes, hogy élj a mának. Mintha most kellene gyorsan azonnal élni, mintha nem lenne rá elég az eljövendő sok-sok közös év.  Mondhatnák erre nekem, hogy te beszélsz, aki sohasem próbáltad, hát miféle erénycsősz vagy te? Én, tényleg, mi vagyok én? Lehet, hogy csak egy irigy vénkisasszony vagyok.

Na, dátum szerint sorba szedem a leveleket. Először az Ádám első, legeslegelső, sorai szólnak hozzám a tábori lapról, ahol hiába is keresem a helyet, hol adták fel, mert csak egy tábori postaszám, és az ELLENŐRÍZVE bélyegző utal rá, hogy a frontról küldték.

 

1943.aug. 23.

Kedves Ella!

Lapjának igen megörültem, s most repülőpostán válaszolok, hogy mielőbb kézhez kapja köszönetemet soraiért. Írja majd meg, hogy mikor, melyik üzenetemet hallotta a rádióból, hogy címemet ilyen pontosan megjegyezte. Egyébként közlöm, hogy én is arra a vidékre való vagyok, de békeidőben Miskolcon dolgozom. Igen örülnék, ha legközelebb hosszabban írna, és leírná, hogy mi érdekli magát, hogy válaszolhassak. Addig is, míg ismét eljutok haza. Kezét csókolja: Ádám

1943. szept.3. Kedves Ella! Kedves lapját hálásan köszönöm. Látja milyen kicsi a világ, Bandi, az egyik legkedvesebb bajtársam, levelezünk is, most küldött értesítést az esküvőjükről. Más ismerőst nem fedezett fel? Sietek, holnap hajnalban repülő viszi a postát. Igen örülnék, ha hosszan írna magáról és, szeretném, ha a nevemen szólítana. Hála Istennek jól vagyok, semmi bajom, csak imádkozzon értem, s embereimért, hogy ne történjen semmi bajunk.

Kezeit csókolja a viszontlátásig: Ádám  

 

1943. szept. 8. Kedves Ádám! Látja milyen szófogadó rendes kis lány vagyok, a nevén szólítom magát. Remélem, nem veszi büszkeségnek részemről, ha még nem írok bizalmas dolgokat magamról. Ahhoz sokkal jobban meg kell ismerkednünk. Bár nekünk van közös ismerősünk, ami igen biztató körülmény, annyit elárulok, hogy az én szüleim szerint, nem szabad anélkül ismerkedni, hogy valaki, akitől informálódni lehet, be nem mutatott egymásnak. Ezért vegye különleges kedvességnek, vagy nevezze bátorságnak, minden leírt soromat. Nem mintha nem bíznék a Maga lovagiasságában, de igen szigorúan neveltek. Gondolhatja, hogy Kassán, a zárdában töltött négy év, milyen zárkózottá varázsol egy szófogadó kislányt. Azt már tudja ugye, hogy tanítok egy kedves tanyasi iskolában, eredeti, romlatlan, őszinte gyermekeket. Ma őszirózsát hozott egy kislány, itt van előttem a vázában. Nagyon szép és békességes itt, a háborúnak még nincs híre. Csak az a baj, hogy távol vagyok a szüleimtől, de örülök, hogy van állásom és nem az ő nyakukon élek. Legközelebb hosszabban írok, addig is a jó sors vigyázzon, de maga is vigyázzon ám magára. Üdvözlettel: Ella

                                    

1943. szept. 12.

 Kedves Ella!

 Levelét hálásan köszönöm, kedves, hogy „ilyen” szempontból is gondolt rám. Pár sorral azért írhatott volna többet, hiszen remélem lapomat megkapta. Írja meg mire kíváncsi rólam, s ugyanazt magáról.

 Egyelőre: 28 éves, 175 cm. magas, gesztenyebarna, kis fekete bajszos, - nőtlen, tiszt vagyok. –Azért írom, hogy egyelőre, mert még nőhetek pár centit. Postacímem megváltozott! Írjon mielőbb! Kézcsókkal: Ádám

 

Aztán még hoz a posta 4-5 ehhez hasonlóan kedvesen udvarias, majdnem semmit mondó, tábori lapot. És most következik végre, a négyoldalas oldalas hosszú levél, amit ezerszer is, elolvastam egykor. Anyám nevelése szerinti, a férfiakkal szemben táplált gyanakvás ördöge, végig ott fészkelt a tudatom alatt. Az udvarias szavakat keveselltem. Ádám nem a regényes Romano volt, a forró, lázas szerelmével, és én sem tudtam milyen lehet egy engedelmes Mirabella. Na, igen bármennyire is szerettem volna, ártatlanságomat védeni, ostrom hiányában nem volt lehetőségem szende tettetéssel védekezni. Amit a fényképemről írt, hogy tetszem neki, azt sem hittem el igazán, nem találtam meggyőzőnek.

  Most, mintha tisztábban látnék, nem azzal a fiatal hiszékeny szememmel. Persze. Mert tudom a mesém végét. Kapkodok a sorok között. Keresem mi itt a mondanivaló? Most egyre az, az érzésem, nem írt semmi érdemlegeset, csak levelezgetett velem, épp úgy, mint a többi lánnyal, akik szintén írtak neki, de sorai szerint számára nem fontosak, és ő, csakis nekem ír rendszeresen. Sejtettem valamit. De nem és nem akartam hallgatni arra a bizonyos belső hangra, ami változtatásra késztetett. Mi munkált bennem? Hűség? Restség? Olyan helyes fiú volt, istenem!

  Boldoggá ámítottam magam, hinni akartam, hogy ez egy komoly, őszinte kapcsolat. De a görcsös igyekezettől nem találtam el, őszinte, egyszerű, szavaimat, álságosan kellettem magam, mintha már birtokolnám, és játékosan ingerkedhetnék vele. 

  Előttem a hosszú levél, izgatottan kezdem el:

1943. okt. 25. Kedves Ella!

 Még hozzá sem kezdek, amikor kopogtatás riaszt fel. Felugrok. mire az időrendbe szedett levelek lehullanak az ölemből a földre. Ki az? Ó csak a szomszédasszony jön elbúcsúzni, ha már elköltözöm. Jaj, épp most! Kisietek elé, ne kérdezgesse miféle megsárgult leveleket nézegetek.                                 

Amikor sikerült végre kituszkolnom, összeszedem a szétszóródott leveleket, amik már összekeveredtek, ezért nem találom az előbbit. A legelső, amit fölveszek, anyám levele volt. Keresem, mikori lehet? De dátum nincs rajta, az én aggályosan precíz anyám egyetlen levelén sincs keltezés. Belekapok, és 1-2 sor után mégsem teszem le, elámulok anyám rég letűnt időből jövő üzenetén.

    Drága kicsi Ellám! Nagy örömet szerzett a küldeményed, nagyon jókor jött, érősen fagyos volt az idő és már féltem, hogy kimaradunk a krumpliból. A zöldséget már beszereztem, a kis szobát berendeztük ilyen kamarának, milyen jó, hogy itt lesz minden kéz alatt. Kaptunk a gyárból előlegre 300 kg. szenet, meg 500 kg fát, így már az is van, De annak még jobban örültem, hogy már neked sem kell ott a falusi iskolában, nélkülöznöd, mert azon aggódtam, küldjek-e pénzt vagy meleg kabátot, harisnyát. De az a bolond reményem volt, hogy hátha haza jössz. Küldeni sem biztonságos manapság, mert szegény Gyula hozta haza Cibakházáról azt a szép szőrmés kabátját, meg egy megrakott hátizsákot, amikor három utas felkérezkedett a teherautóra, és a koffert, meg a hátizsákot kidobták az autóból.  Valaki már lent várta, elvitték azt a drága szép kabátot. Drágám, figyelmeztetlek, jól nézd meg a vonaton hova szállsz, csak, ahol már többen vannak és indulj el Pestről már a fél kettessel, hogy még sötét előtt itthon legyél. Nem biztonságos, ha a kilenc óraival érkezel, még mi se merünk eléd menni. A napokban két embert lőttek agyon a sötétben, és kirabolták őket. Apu most szólt, hogy ha sikerülne, és ott vidéken kapnál búzát az nagyon jó lenne, de ott kellene megőröltetni, ha a molnárral megegyeznél, mert itt nincs olyan ismeretségünk. Állítólag már kap apu fizetést is a gyártól, de ebben csak akkor bízom, ha látom. A te jó híred Aput úgy érintette, mint borús égen a napsütés, hogy az igazgatód kiemelt, hogy lennél-e aligazgató. Nem a rang miatt, hanem hogy látják, tudsz jól tanítani.  Gondolom, hogy szerzel 1-2 haragost, a kollegák közül, mert biztos, hogy volna ott korban olyan, aki várta. Szerettél volna a bundát venni, nem sikerült, és így csak szétforgácsolódott a pénzed, de fő, hogy egészséges és elégedett légy, lehet, hogy még majd sikerül megvenni. Drágám, nagyon vigyázz magadra, minden szavadra, hogy bajod ne legyen, és az édes jó mennyei Anyánk oltalmazzon, sok szeretettel várunk: Anyu és Apu.                                                                   

      Meghatódom. Istenem, hát az is öröm, hogy a kis szobát zöldséges kamarának lehet berendezni! (Mit szólna a szomszéd Zsanett, ha ilyen lakásba vinné Ricsi a vőlegénye, mikor a háromszoba összkomfortra is biggyeszti a száját.) Minden viszonylagos. Akkor engem nem érdekeltek az anyagiak, hogy van-e télire elég tüzelő, van-e egy zsák liszt a kamarában. Pedig lett volna, amire oda kellett volna figyelnem! Félhettem volna, hogy a háborús helyzet, ami emberek sorsát rontotta el, beleszólhat az én életembe is.

Épp itt a levél, - már csak belenézek, ha keresés közben a kezembe akadt, -amit gyermekkori gyóntatom, Vincze Atya írt, amikor mégsem állították vissza a trianoni határokat.

….A fogságból való szabadulásom óta, ez év pünkösdjében találkoztunk utoljára, kedves Ellácska. Már akkor rebesgettem, hogy szeretnék átjönni, mert „Tóciában” számomra forróra vált a talaj. Főleg lelkileg nem éreztem jól magam, a tót atyafiak között. Addig tervezgettem, míg a terv megvalósult. Szeptember 6.-án este jöttem át, egy szombati napon, úgy 9 óra tájt. Sok ezer veszélyben, izgalomban és rettegésben. Úgy is mondhatnám, hogy átkalauzoltak egy bizonyos összeg, (500 Kr) fejében, Sajópüspökinél.

De végül is, minden pénzt megért. Elvezettek egészen a magyar határig, ahol még egyszer búcsút intettem visszafelé, és megilletődve elindultam a Sajópüspöki falucskának utat mutató fehér tornya irányába.

 Senkivel sem találkoztam. Éjjeli szállásra bebocsátást kértem a parókiára. Másnap vasárnap lévén megmiséztem majd Bánrévénél vonatra szálltam. Miskolcon a szerencsés átkelés örömére megittam két krigli sört. Csuda jól esett.      Most már minden izgalmam elmúlt. Egyhangú remete életet élek. Szokatlan a felvidék után, de vissza nem mehetek, mert rám ijesztettek, hogy ha még egyszer beteszem a lábam, visszavisznek a lágerbe. Ezek után, mondja mit keresnék én ott?

 

      Ma, újdonságként hatnak rám a páter levelének szavai. Akkor, az a gyermeki biztonság, amit a szüleim védelméből fakadt, nem tett fogékonnyá a külvilág eseményei iránt.  Bárcsak egyetlen egy neki írott levelemet el tudnék olvasni, milyen kislány voltam, de csak találgatok.

 

  Anyám levele, a páter sorai? Miért kalandozok el, talán mégsem merek józan ésszel vizsgálódni. Bátorság! Kinyitom Ádám levelét. Sőt kimondom minden szavát, hangosan olvasom, hogy jobban beleéljem magam, hogy értsem a sorok közötti mondanivalót is.

 Nézzük ezt a négyoldalas levelét, - Kedves Ella! Aha, megállok az olvasásban.  Várjunk csak! Előbb megkeresem azt a kis vörösbort, amit eltettem nehezebb időkre. Ez a nehéz idő, hát csak a jókedvért, egy-két kortyot, mert

 EZ AZ, - A LEVÉL!

 

1943. okt. 25.

 Kedves Ella!

- Nagy rumli után, végre van egy kis délutáni pihenőm, s egy nagy ív papírt kitéve a deszkára magam elé, belekezdek a levélbe, amit megígértem. Nem baj ugye, hogy nem szép levélpapíron írok, mert itt ilyesmi nincs, és remélem, ez nem fogja rontani a szépérzékét. Hálás köszönet a kedvességéért, a három hosszú levélért, meglepetést, nagy örömet szerzett vele. Ezért az angyalok néhány jó pontot a maga nevéhez írnak, de még Szent Péter is mosolyog az esernyője alatt, mert megszánt egy fronton lévő századost és a legfinomabb Symphonia cigarettát küldte neki. Honnan tudta, hogy ezt szeretem? Mondja, mivel tudom én ezt Magának viszonozni, meghálálni. Na, majd kitalálom. Igen jól esik, hogy sok rendes ismerőse között, nekem is jut a kedvességéből, és előszeretettel ír nekem. Megvallom, ez a szimpátia kölcsönös. Ezt különben tapasztalja is, ugye?

Büszke vagyok, hogy küldött nekem fényképet, méghozzá kettőt is. Jól ismer, ha különválaszt attól, illetve azoktól, akik kértek.

 Én még soha nem kértem senkitől. Először ismerjen meg mindenki.

 (ezt nem kell mindig személyesen érteni, hiszen ahogyan a szem, vagy az arc, úgy az írás, és a stílus is a lélek tükre) én megírtam Magának, hogy a Maga írása után még ha fényképet nem is küld, el tudtam képzelni Magát. Hogy emellett még kellemesen csalódtam is, az a jó Isten különös ajándéka egy messze lévő magyar kapitány részére

 Írja, hogy nov. 1.-én megy Budapestre, és hogy nem lehetne-e előrehozni a decemberi szabadságomat. Hát a szabadságom nov.24-től dec 2.ig már biztosra vehető. Viszont nov. 28. vasárnap, és dec. 5.-6. is ünnep, sőt 8.-dika is. Ilyenkor biztosan nincs tanítás.

 Azért kérdezem ilyen nyíltan, mert ha esetleg ezen napok valamelyikén feljönne Pestre, vagy, ha nem ütközik a társadalmi felfogásával, akár én is leutaznék Magához és egy kedélyes napot tölthetnénk együtt. Ezután az ismeretség után, nem tudom nem vagyok-e szerénytelen, ha merem kérni, hogy személyesen is találkozzunk.

 Persze ehhez még előbb el kell küldenem a fényképemet. Igaz, lássa maga küldött egy látatlannak, s most én félek, hátha nem olyannak fog találni amilyennek elképzelt. Nehéz eset. Itt kinn éppen lehetne csináltatni fotográfiát, de ki tudja, hogyan sikerül. Ha tudnám, hogy a fénykép nélkül is lesz annyi lelkiereje ezek után is megismerni engem a valóságban, most azonnal futnék a fényképészhez. De azért mégis határoztam, csináltatok egy képet addig, míg egy elfogadható nem sikerül, s el fogom küldeni Magának. Jó lesz? Olvasni sajnos nincs időm, bár sokféle képes újságot küldött nekem, de pl. a Színházi Életnek nagyin megörültem elejétől végig kiolvastam, nemcsak mert Maga küldte, hanem mert érdekelt is. Ha lehet, szeretek olvasni. Bizony komolyabb műbe belemerülni nincs alkalom, majd a szabadság alatt. Lássa, milyen az ember, még 29 nap a szabadságig, s milyen jó tervezgetni, mi mindent is fogok majd csinálni, s ha ott van az ember, egy-kettőre eltelik az a pár nap. Hiú ábrándok!                                                    

 Kedves, hogy az otthoni csomagból szívesen küldene, úgy veszem, mintha megtörtént volna.

 Most kaptam Anyukáméktól, bátyáméktól, (ő nős egy féléve és a felesége jó háziasszony). Ezeket beosztva, eléldegélek egy darabig.  De nagyon aranyos Magától, hogy ennyire szívén viseli egy magyar katona sorsát. Nem beszélve a cigarettáról, amikor egyet kiveszek, mindig magára gondolok. Ha nem jön tőlem levél, ne haragudjon, hanem várjon türelemmel. De ha sokáig, mondjuk egy hétig sem jön, akkor imádkozzon értem, s a legényeimért, hogy ne legyen semmi bajunk. Ezt egyébként anélkül is megteheti. Holnap repülővel megy a posta, remélem, csütörtökön már megkapja.

 Első levele hosszúságával igen meg voltam elégedve, és most jön a válaszom a másodikra. Még egyszer nagyon hálás vagyok a cigarettáért, amit Maga küld az igazi delikatesse.

Kérdi az életgyónást. Nehéz dolog. Utoljára akkor gyóntam, mikor kijöttem. De higgye el, nem sok bűnöm van. Alaptermészetem kicsit szomorkás, mások komolynak mondanak. Állítólag szomorú, de szépnek mondott szemeim vannak. Nem tudom igaz-e, mert a reggeli borotválkozás és fésülködésen kívül ritkán nézek tükörbe. Hiú nem vagyok, de a rendes, nett öltözködésre azért gondot fordítok.

Titkaimat kérdi? Milyen titka lehet egy 28 éves, nőtlen fiatal tisztnek?

Most tudom kinevet, honnan is tudná ezt Maga.

Pedig elhiheti, nincsenek.

A szerelemben én is komoly vagyok, talán túl komoly. Lehet, hogy ez is hibám? Soha nem voltam vőlegény, még titokban sem. Nehéz engem kiismerni, még pár jó barátomnak sem.

 Rossz szokásaim: dohányzom, inni nem szeretek, (azért néha-néha sátoros ünnepen 1-2 pohár sör, bor, vagy édes likőr erejéig el lehet csábítani.) Takarékos vagyok, a fizetésemből, havonta, ha pl. ruhát nem csináltatok stb. félre szoktam tenni. Eddig kb. 3000 Pengőm van a postatakarékban. Adósságom nincsen. Ne értsen félre, azért skót nem vagyok. Főleg, ha alárendeltjeimről van szó, mindenemet odaadnám értük. Több altisztem fiának a keresztapja vagyok, vagy előjegyzésbe vettek, hogy leszek, persze, csak, ha fiuk lesz! Ilyen magányos agglegény kire is pazarolhatná a szeretetét?                                         

 Van egy kis vagyonom, nem sok, örököltem (egy pesti bérház) a nagynénémtől, épp csak a nevemre írattam. A haszonélvezője a nagynéném férje. Jó is, így nincs vele gondom egyelőre.

 Néha írogatok, verset, prózát. Persze, csak szórakozásból.

Eddig egy év alatt 100 Pengőt kerestem rajta.

Szeretek színházba járni, Pesten a Nemzetibe, vagy az Operába. Táncolni is szeretek, jó partnerrel.

 Kedvenc sportom a lovaglás. Szép, úri szórakozás, és ezért bármiről hajlandó vagyok lemondani. Szerencsére, otthon békében 1928 óta mindig volt benne módom. Amint lehet, veszek saját lovat is.

Többet hírtelen nem tudok meggyónni, ha valamire kíváncsi, kérdezze meg,

 Még annyit, hogy a halántékomon kezdek őszülni. Családi örökség. Öcsém is őszül, de a bátyám még nem. Vannak, akiknek ez érdekes, én elszomorítónak találom.

A jó dzsesszt is szeretem, olvasás közben, - még otthon, - ha fáradt voltam a zene mindig segített és elvitte az álmosságot. Igen örülök a hosszú leveleinek, de szépen megkérem, sűrűbben írjon. Jó?

A rossz tulajdonságaim közé sorolhatom, hogy őszinte vagyok, amiért már nem egyszer kaptam a fejemre: „Mondj igazat, s betörik a fejed”, De tudom, érzem, hogy Maga is őszinte.

Ha a leveleit nem ragasztja le, akkor nem tépik fel a cenzúránál, és nem kíváncsiskodnak.

 Itt jelenleg nincs hideg, szépen süt a nap, milyen jó lenne együtt sétálni. Lássa milyen szokatlanul szentimentális lettem.

Megígérem, hogy vigyázok magamra. Remélem meg van elégedve a hosszú levelemmel, és az őszinteségemmel. Most pedig sietek, hogy a repülőt elérje a levelem. Kezeit csókolja: Ádám.

U.i. Ezt is csak egy levélnek számítja majd?                                           

           Ez a levél, ez a levél!

 Ennyi év távolából is izgalmas. Találkozni akar velem! I-ga-zán! Ám az én merészségem a levél hosszúságával arányosan zsugorodott. Jézusom anyja, drága jó Máriám, most legyek bátor. Eddig még soha se volt nekem randevúm senkivel.  De a következő levél semmivel sem kér kevesebbet:

 

1943. nov. 4. Kedves Ella! Biztosan kapott tőlem azóta néhány lapot, és most írom ezt az előre láthatólag hosszúnak ígérkező levelemet, remélem, hamarosan odaér.Tegnap éjjel fél tizenkettőkor jutottam hozzá leveleihez. Erre szavakat találni nehéz. Boldog voltam.

 Ebben a levelében is írja, hogy attól fél, hogy ha személyesen megismerjük egymást, nem fogunk tudni többé így, vagyis ilyen közvetlen hangon, írni egymásnak. Ebből azt látom, hogy talán valami lehetetlen alaknak tart. Éppen ezért, mert nem akarok zsákbamacska lenni, elküldöm a fényképemet. Elég sötét alaknak „mázolt” a fotográfus, de az életben mosolygósabb szoktam lenni. Félek nem ilyet várt, de akárhogyan is van, nekünk kell találkoznunk!  Ez a levélírás úgysem tart örökké, mert ha a Jóisten megsegít, februárban leváltanak, és hazamegyek. Azután úgyis maga is én is fel-felrándulunk Pestre, s nem levelezünk ismeretlenül egymással. Hogy ne féljen a találkozástól, közlöm, hogy sem sánta, sem béna, mindeddig nem vagyok, a fogaim épek, és nem kopaszodom a fejem búbján, bár ez a képen nem látszik. Sajnos a háború kissé megviselte az arcvonásaimat, no de ez a szabadság elő napjaiban újra kisimul.

A zubbonyon az aranyzsinór hiányzik, de tábori öltözeten ezt nem viseljük.  Soraiból úgy veszem ki, Maga legalábbis ezt érezteti, hogy fél attól, milyen ember vagyok külsőleg. A lelkemet a leveleimből ismerheti, most a fényképről a külsőmet is láthatja. Tudom, nem vagyok egy Adonisz, sem leányálom, de azért ennyi levél után úgy gondolom, ha lesz alkalmunk találkozni, ezt nem szabad elszalasztani. Okvetlen írja meg, hogy miután a fényképről megismert, akar-e velem találkozni? (Nem vagyok tolakodó?) Lehet, hogy a fényképemmel elrontottam egy elképzelt valakit, akit eddig csak levélből ismert.  Sajnálom, és bocsánatot kérek Magától, de az álmok csak rövid ideig tartanak, s a mai forrongó világban hozzá kell szokni a keserű ébredéshez.                                  

Az álom, amilyennek esetleg elképzelt, most átalakul rideg valósággá. Mindenesetre, bármi és bárhogyan is van, e mostani levél után kérek szépen pár sort, hogy akar-e még velem találkozni.

 Én nagyon szeretnék, hiszen láthatta, hogy amikor megtudtam, kivel levelezek, egyre sürgős és még sürgősebb lett az, hogy írjak Magának. Amit Maga érez, én is azt érzem és tudom, mert Maga sem úgy ír nekem, mint a többi kedves ismerősének.

A fénykép ügy ezzel lezáródik. Vagyok annyira egyenes ember, férfi és katona, hogy ne akarjam eltitkolni, milyen a külsőm.

 Kíváncsi vagyok, milyen lelkiereje van most, és milyen hibákat keres a képen. Abban igaza van, hogy félhetett, a találkozástól s joggal, amíg nem látta a képet. Ezt megértem és jó, hogy őszintén megírta.

 De kérem azt is írja meg, milyennek képzelt el, kicsi Ella. Nekem még a neve is tetszik, nem csak a viselője.  Ne vegye bóknak, igazat írtam, kicsi Ella… Egyszer már álmodtam is magáról, De ezt majd szóban könnyebb lesz elmondani. Maga szokott álmodni? Erről még nem is írt. Az alábbiakban leírom a pesti címemet, ha arra jár, gondoljon rám.  Futok ebédelni, Utána folytatom, Jó étvágyat Magának is. Kézcsókkal: Ádám

 

Ez az, ez, a még kedvesebb levél!  És ez még nem elég, hamarosan megérkezett a fénykép, és attól fogva, többé nem volt egy nyugodt álmom. Annyira helyes volt a barna bársony pillantása, elgyöngültem tőle. Lágy ajka, egyenes, klasszikus vonalú orra, férfias bajsza, sötét haja és a tiszti egyenruhája úgy illett rá, mintha ráöntötték volna.

 Beleestem. Elvesztem, egy regényesen édes, elképzelt csókos szerelemben.

 Ilyen férfi mifelénk? Egy Romano! Soha, sehol. Most lettem csak igazán gyáva.

A leveleimben hetyke, magabiztos nőnek mutatom magam, aki valójában egy tapasztalatlan ábrándos gyerek, egy buta csirke. Ki is vagyok én, majd milyennek lát? Nem vagyok én egy Gréta Garbo! Nem lehet nekem ekkora szerencsém! Egy ilyen katona! Azt írja, látni akar. A tükör elé álltam, bírálva vizsgálgattam arcom, szemem, vajon igazán tetszenék neki? Kinek mondhatnám el? Nagyon hiányzik valaki, aki együtt érez velem, akivel tudnék beszélni róla. Nincs, senki. Matild távol, itt nincs egy barátom sem. A szüleim? Még azt sem tudják, hogy írtam egy ismeretlen férfinak. Megbotránkoznának, amiért kiszolgáltatom magam, még nem is informálódtunk, a családjáról, az anyagi helyzetéről, milyen léha teremtés vagyok.  Az vagyok?  De jó is lenne bátran vállalni ezt a randevút.

Bátorításul, előveszem újra, a még októberben írott, a leghízelgőbb tábori lapját:

 

Kedves kicsi Ella!                                                                    1943. okt. 14.

 Nem találok szavakat, hogyan köszönjem meg a kedvességét, amivel irántam ismeretlen magyar katona iránt viseltetik. Először is meglepetésemnek adok kifejezést, a gyönyörű fényképét kezembe véve Már megszoktam, hogy a leveleit nem a hivatalos helyen, hanem otthon bontom fel, és ez így volt most is. Sokáig, örömmel nézegethettem. Hálás köszönet érte. Nem is mertem remélni, hogy ilyen aranyos, csinos kislánnyal állok levelezésbe. Természetesen én is készíttetek magamról képet. Csak jól sikerüljön, mert nem szeretnék csalódást okozni. Elképzelem, milyen nehéz lehet magának ott az új helyen, tanyán tanítani. De biztosan talál magának kellemes elfoglaltságot. Ha unatkozna, írjon levelet, itt kinn igen jól esik levelet kapni Magától. Vagy ha van, ott rádiója, hallgasson zenét. Már nagyon készülök szabadságra, amit kb. nov. végére kapok meg. Akkor Budapesten leszek, a szüleimnél, és remélem, akkor tudunk találkozni, ha Maga is feljönne. Kézcsókkal: Ádám

Még nem sejtettem, ez volt az utolsó kedves levele, megtört ismeretségünk egyenletes, szépen ívelő vonala.

                                           -------

 Innentől kezdve, a hadi helyzet beleszólt az életünkbe. Engem összezavartak a hírek, és számomra érthetetlenül, ok nélkül, ritkulnak a levelek. Például a következő, a kiábrándító, háborús valóság szavai, amit ki tudja honnan küldött, mit jelenthet az a Valahol?

Valahol… 1943. nov. 11. Kedves Ella! A katonai helyzet új feladatok elé állított, és most a tábori postaszámom is többször változni fog. Kérem, hogy azért ugyanúgy írjon, hiszen a leveleit, ha késéssel is, mindig megkapom. Kezeit csókolja: Ádám

Ádám a fronton van, vagy mi történt? Ezért volt hát az a hosszú szünet a levelezésben! A kétségek közepette, egy hűvös, esős novemberi reggel kopogtatás riasztott fel: - Kisasszony, távirata van! - keltett a postás. Csak rosszra tudtam gondolni, míg reszketve bontogattam a táviratot:

         - Beláthatatlan ideig nem utazhatom Ádám

Találgathattam, mi történt? Nem a frontról, Szegedről küldte.  Teljes tanácstalanságban tartott. És ez után jönnek türelmetlen keserű napok, amikor a postaládám üresen ásít rám. És végre, december elején ott a lap! Igaz, nagyon rövid, és nekem érthetetlen: 1943. dec. 5.(épp aznap lett volna a tervezett pesti találkozónk. És mert nincsenek véletlenek, - hiszen apám másról sem beszélt, mint hogy kemény háború következhet ránk, mert a nagyhatalmak Teheránban összefogtak a németek világuralmi törekvései ellen, arra gondoltam, a vészjósló politikai helyzet bizonytalansága miatt ilyen reménytelen Ádám levele:

1943.dec. 5. K. Ella!

Volóczról visszafelé utamban írom e pár sort. Nem tudom mi lesz! Péntekig Szegeden voltam, s nem engedtek el előbb. S most várom a jó szerencsét. Nekem és velem nem érdemes tervezgetni, hiszen láthatja, pechvogel vagyok. Állítólag rövid időn belül újra Pestre kell utaznom. Kezeit csókolja. Ádám

Nagyon megijedtem. Miért ez az elkeseredettség, még hogy pechvogel! Nagy baj lehet! Először éreztem, hogy a háború milyen szörnyű. Hova menjek, kihez forduljak felvilágosításért, hogy megtudjam mi történt? Csak Matild van, aki közös ismerősünk neki írtam, abból a tanyasi iskolából, hogy a férje, aki Ádám barátja, tud - e róla valamit? De ő azt írta, hogy az ő férje is valahol a fronton szolgál. Nem is kapott tőle mostanában levelet. Viszont megadta az Ádám testvérének a címét. Azonnal aggódó levelet írtam Lászlónak, az Ádám öccsének.  És teltek a napok, ideges feszültségben. Már január volt, amikor levelet kaptam, idegen kézírással, megszólítás nélkül:

 Budapest, 1944. jan. 20. Ádám egy ideig nem tud írni, és a leveleit sem tudom neki bevinni. A maga postáját elteszem, és ha a tárgyalások véget érnek, egyszerre fogja kézhez kapni. Tarányi László

 Mi ez talán hivatalos irat? De már itt a következő levél:

44.   jan. 29.

 Nagyságos Kisasszony!

 Ádám hetekkel ezelőtt vizsgálati fogságba került a Margit körúti katonai fogházba. Az előzetes letartóztatására a perben szereplő 3 magas rangú katonatiszt szökése adott okot. Mi a szüleimmel látogatási engedéllyel látogathatjuk őt.

A vezérkari bíróság, őt tíz esztendei fogságra ítélte. A többiek, tizenöt évet kaptak. Az ítélet nem jogerős.

 A vezérkari főnök leszállíthatja, és el is engedheti.

 Ádámnál ez utóbbira számítunk.

 Nem tudom mit írt Magának Ádám a tárgyalásokról, tény az, hogy csak azért került bele, mert ugyanakkor Újvidéken volt.

 Ez azonban semmi esetre sem elegendő ok, hogy bárminő büntetést kapjon. Meggyőződésem, hogy a bátyám néhány nap múlva ismét büszkén viselheti az egyenruháját. Jóleső érdeklődésére igyekeztem röviden válaszolni.

Bármikor örömmel állok rendelkezésére.

 Kézcsókkal: Tarányi László     .

 Idegességemben akkor gyújtottam rá először. Az Ádámnak elkészített cigarettából. Ez a rossz szokás később sajnos, megmaradt. Ma is cigarettázom. Először köhögtem, krákogtam, nem esett jól, de úgy tűnt, tettem valamit kínomban, a szorongatott helyzetem ellensúlyozására. Úgy éreztem cselekednem kell. Mit tegyek? De jó lenne vigasztalni!  Meg kéne keresnem!

 És ha ez illetlenség, ha elutasító lesz, ha nem tetszem neki? Akkor, hogy fogok bánkódni, szégyenkezni!

Mégis, mégis, látogatni kellene! Megtehettem volna, tűzön- vízen át, ha van bennem kurázsi. Más nők, más feleségek, anyák, megtették. Én, okoskodtam, latolgattam, akadályokat kerestem. Például, hogy ha még tudnék is az iskolából szabadságot venni, hol adnak Pesten engedélyt, hol kilincseljek? És mit mondjak, kije vagyok a fogolynak? A menyasszonya? Az unokatestvére? Egyik sem igaz. És ha megtudja anyám, hogy egy idegen, pláne egy idegen katona után járok? Mit tegyek? Valami pártfogót kellene keresni, aki segít Ádámnak kiszabadulni. Onnan a tanyáról? Törhettem a fejem, volt rá módom, míg a tanítói lakás apró szobájában, a tél hidegében duruzsoló kis vaskályha mellett, a petróleumlámpa fényében leveleket fogalmaztam.

Addig haboztam, míg már úton volt az Ádám, jan 9.-én írott lapja.

 

 

44. jan. 9.

 Kedves Ella!

Újra itthon vagyok, szabadon. (ezt a szót maga még nem értheti, majd megmagyarázom.) E héten kedden-pénteken dől el a sorsom. A jó remény megvan. A levelét itt találtam a lakáson, de én tegnap délig nem írhattam.  Holnap 9.-órakor folytatódik a tárgyalás, amint tudok valamit, a sorsomról, megírom. Igen sok izgalommal telnek a napok, ha sokáig nem írnék, gondolhatja, hogy baj van. Kezeit csókolja Ádám.

 

„Amint tudok valamit a sorsomról…” Mikor, meddig? Az én dolgom, a türelem, a várakozás. Már volt benne gyakorlatom. Találtam magyarázatot, volt mentség, az elmaradt levelekre, ugyanis a szabadságát mégsem kaphatta meg Ádám, így én csak márciusban kaptam egy lapot:

44. márc, 25
45. Ella! Levelét köszönöm. Én kértem, hogy ne hozzák be a maga leveleit, mert igen körülményes volt hozzám az eljuttatása. Nem akartam, hogy cenzurázva kapjam kézhez. Köszönöm a sok imát. Most nem tudok bővebben írni, - képzelheti, hogy az idegeim is agyonkínozottak. Lehet, hogy szanatóriumba vonulok egy időre. Kezét csókolja: Ádám

  És a tavaly két-három naponként érkező levelek megritkultak. Csak minden hónapban érkezett egy. Megmagyaráztam magamnak, az ügy kényes voltára, óvatosságra gondolva, arra, hogy nem jók az idegei, és azt hittem, akar, de nem tud velem találkozni. Ő is próbál mentegetőzni, egy jó hónap múlva:

44. ápr.30. Kedves Ella! Vidéken vagyok Verpeléten, és most van egy kis időm, írni. Szögezzük le, nem haragszom! Arra kér, ha haragszom, inkább írjak egy goromba levelet, mint a semmit, de én ilyet írni nem tudok. (Nem is szoktam.) Ami most az én hanyagságomat illeti a levélírás terén, ne csodálkozzék. Érdekes, hogy a frontról, ha szélcsend volt, könnyebben tudtam írni, de itthon ezer és egy dolga, gondja baja van az embernek. Valami mindig közbejön. Nem tudom megint kiküldenek-e a frontra, de valószínű. Tudja, annyira megviselt ez a három hónap, hogy még most is a hatása alatt állok. A címem továbbra is a régi, innen szerdán visszamegyek. Hamarosan meglepetést fog kapni tőlem, ne féljen, édes lesz. Kézcsókkal. Ádám

 Micsoda ellentmondás!  Nem ír. De édességet küld? Miért? Tán csak nem a cigarettákért?

44.     május 28. Pünkösd

 Kedves Ella!

Írtam egy hosszú levelet, nem írta, hogy megkapta-e? Rendfokozatomat visszakaptam, most várom a beosztásomat. A cigarettákat köszönöm, róluk, mindig Magára gondolok. Hogy fogom én ezt viszonozni? Kezét csókolja: Ádám

Mond ez a lap valami fontosat? Már úgy értem kettőnkről. Azt az elmúlt októberi hangot várnám, mint amikor találkozni akart velem. Nem, nincs szó semmiféle kérésről, randevúról, sem a júniusi, sem a júliusi lapon és az augusztusban írott levélben sem, semmi. Közhelyek a nyári nagy hőségről, és egy képeslap a parádi szanatóriumból, ahol a bíróságon elszenvedett zaklatottságát igyekszik kipihenni: „Ezen a gyönyörű helyen”

 (Most tudom! Ekkor kellett volna a parádi vonatra felülnöm.)

 

 

Itt megszakad a levelek sora. Nem jön többet semmi. Sehonnan. Talán a frontra vezényelték, talán megsebesült? Elesett? És küzdve a rám kényszerített jólnevelt szerénységgel, és annak ellenére, hogy restellkedtem, levelet írtam az Ádám szüleinek.

1944. október 20. Kedves és igen tisztelt Tarányi Márton úr és kedves felesége! Talán szokatlan, hogy ismeretlenül írok Önöknek, de Ádámtól május óta nem kaptam levelet. Kérve kértem adjanak hírt, még ha rosszat is, de tudnom kell Ádámról. A mi tavalyi ismeretségünk, levelezésünk engem nagyon boldoggá tett, és most az aggodalom íratja velem e sorokat. Tisztelettel: Jánváry Ella

Ezután nem csak Ádám miatt, hanem a merészségem miatt sem aludtam. Mit szólnak a szülei? Bátorítottam magamat, hogy van okom utána érdeklődni hiszen ő az én katonám, nem?

 Az ő leveleit én rongyosra olvastam, fényképét bekereteztettem, a szobámban itt van velem, beszélek hozzá, és ő, nekem sohasem írta, hogy más lánnyal lennének tervei, rajtam kívül.

 Igaz, az utóbbi hónapokban nem a régi, nem sürgeti a találkozást, de mégis ő, az én egyetlen katonám, életem első nagy szerelme. Érdekelhet, jogom van tudni, ugye, hogy mi van vele, ebben a nagy világégető háborúban?

1944. december 12.

Érdeklődésére sajnálattal értesítem, hogy fiamról utolsó hírt, 1944. november 10.-én kaptunk. Állítólag fogságba esett. Azóta semmit sem tudunk róla. Üdvözlettel: Tarányi Mártonné

 

Vártam, vártam, vártam, hátha hazajött, mint akkor sokan, majd írtam, újra a szülőkhöz:

 Kedves Tarányi Mártonné úrasszony!

 Igen tisztelt kedves Tarányi Mártonné, úgyis mint Ádám édesanyja! Kérem, kérem írjon valamit a fiáról, mert aggódom amiatt, hogy nincs róla semmi hírem. Türelmetlenül várja a válaszát tisztelettel: Jánváry Ella

 

 

1946. december 10.

 Kedvesem, kérdésére válaszolva értesítem, hogy fiam, tudomásom szerint Oroszországban van, és egyelőre nincs kilátás hazajövetelére. Már régen nem írt. Üdvözlettel. Tarányi Mártonné

Akkor már a háború elmúlt, a békét kikiáltották 1945, május 8.-án. Vártam. Most már jönni fog! Nem tettem egy lépést sem utána. Nem mentem hatóságokhoz, vöröskereszthez, vártam. Ábrándoztam, imádkoztam, mint aki nem tehet mást. De levelet írni, azt tudtam. Számtalan lapot természetesen az Ádám utolsó tábori postájára. Semmi válasz.

Mély letargiába estem a rossz hírektől.

 

Az élet, más feladatot rótt rám. Nem a szerelem lett a legfontosabb, mert a baj csőstől jött. Beteg lett az édesanyám. Ápolása énrám várt. De én messze voltam. Hosszas utánajárás, hivatalokban, szüleim régi ismerőseinél, aki tehettek értem valamit, hogy a tanyáról helyezzenek a városba.  Anyám betegsége, minden időmet, és mivel nyugtalan beteg volt, sok lelki erőmet elvette. Ő, aki azelőtt egyre azt bizonygatta, mennyire szeret, most csak elégedetlenkedett. Semmi sem volt jó amit csináltam. Vádaskodott, hogy hanyagul ápolom: – Persze, hogy túl forró, (vagy túl hideg) a teám, a fürdővizem, mert már unsz, mert utálsz, mert rab vagy mellettem…. Jaj, bár tudtam volna, én nem válaszoltam mindig türelmes szavakkal.

  Elvesztése után, hónapokig vezekeltem, imádkoztam, bűntudatom volt, amiért nem tudtam olyan higgadt, derűs betegápoló lenni, mint szerettem volna.

 De abban az időben még a politikai vizsgálódások, is izgalomban tartottak, attól féltem, hogy „egyéb” származású lévén, elveszítem az új, városi állásomat.

 

 Kibírtam, mert a gondok mögött ott ragyogott a remény, hazajön Ádám és minden jóra fordul. A hadifogságból haza, mit akarok én, idő kell ahhoz. Nem akkor jön, amikor akar. Vártam, vártam, de mint a strucc, homokba dugtam a fejem, nem mertem szembenézni a valósággal.

Csakhogy, el kellett szánni magamat, mert az ő századából, csak baljós híreket hozott az ismerősöknek a posta, és volt, aki szerint Ádám is elesett.

Egy kolleganőm azt mondta, rég itthon van, és vőlegény, de lehet, hogy azóta már megnősült. Régi barátnőm Éva levele volt az utolsó bátorítás, vagy indíték, hogy tegyek valamit, amikor megírta, hogy hányan jöttek meg mostanában a hadifogságból. Örömteli szavai, hogy az ő vőlegénye is hazajött, adott erőt. Összeszedtem a bátorságomat és gyötrő találgatásokkal eltöltött idők után, újra levelet írtam.

 Kinek másnak, az Ádám szüleinek.

Tisztelt Tarányi Úr és Kedves Felesége! Végső reményem, hogy Önöktől jó híreket kaphatok az Ádám hollétéről, mert a leveleimre nem jön válasz, már nagyon régóta, és a rossz hírek miatt ,,a legrosszabbtól félek.

Tisztelettel: Jánváry Ella

 

 Azt a levelet, amit válaszul kaptam, azt, hogy bírtam ki, magam sem tudom.

-----------

 

   Most, a sötétedő estében, amikor már a macskám is elosont az ő titkos, rejtett, magános ösvényeire, teljesen magamra maradtam, és hogy legyen előttem hely, a fotelből leülök a földre, és mint a pasziánszot kirakom a padlóra magam elé Tarányi Ádám édesanyjának, szándékában szívhez szóló levelét:

                                                                                           1950.március 24.

Kedves Ella! Ádámról szerzett értesülése igaz. Fiam, velünk 1946. febr 24.-én írott első levelében közölte, hogy Ágit szereti, vőlegényének tekinti magát. Kért bennünket, hogy tudassuk ezt Ágival, és hogy várjon rá.

 Családunkat Ágiék családjához régi barátság fűzi, és bár Ádám nem gondolt házasságra, s nyilván az 1943 őszén történtek alatt szövődött ez a mélyebb érzelmi kapcsolat, amikor Ági a fogházban, és utána is többször meglátogatta fiamat. Ez, fiam nősülési elhatározását eredményezte. Amely találkozás után, már tőlünk elszakadva, Áginál mintegy második otthont, - majd 1945, január 16.-án, amikor öccse, László- elesett a budapesti harcokban, az ő elvesztése fölötti bánkódásában, - ott vigaszt talált.

De tekintve, a kialakult kevés reménnyel kecsegtető politikai helyzetet, - ami a tisztek politikai üldöztetéséből következett, ugyanis nem rehabilitálták, hanem kitelepítették Bp.-ről, ami egzisztenciáját anyagilag és társadalmilag megingatta, - későbbi lapjain kérte is Ágit, hogy mégse tekintse lekötve magát.

 Ági azonban, - bár nem házasodtak még össze, - kitart mellette, és nekünk is, - akik a háborúban már két elesett fiunkat gyászoljuk, - a nagyobbik fiúnk a Donnál esett el, - így öregségünkre teljesen magunkra maradtunk, - így Ő az egyetlen vigaszunk. Szíves üdvözlettel: Tarányiné.

 Számomra összedőlt a világ. 1950.-ben huszonkilenc éves voltam.

Kinek mondjam el? Matildnak írtam meg bánatomat, a csalódásomat.

 Ő válaszolt:

Kedves Ellám!

Mindenben együtt érzek veled. Sohasem gondoltam, hogy ennyire szereted, hiszen nem tettél érte egy lépést sem.

 Mit is tehetnél most már? - Vedd úgy, hogy hősi halált halt…

 

 -Drága barátnőm Matild, ebbe én haltam bele!

Nem csak emiatt, hanem mert ennek az évnek augusztusában, meghalt az apám, akivel nagy egyetértésben éltünk anyám halála óta. A szíve vitte el. Így aztán szerelem csalódás, levelezés, a magam gondja, mind eltörpült a veszteségem mellett. Sokáig, szinte máig hiányzik csöndes békéssége.

 

 

Rég volt. Már csak az emlékek vesznek körül.

Leteszem a szemüvegemet, és gondosan összehajtom a megsárgult lapokat, mint akinek még szüksége lesz, lehetne rájuk. Pedig tudom, hogy nem. Már nem fogom még egyszer elolvasni. Csupán, mint elképzelt esélyre, úgy nézek vissza erre a mi háborúban született ismeretségünkre.

  Én kezdtem el, és nem tudtam megtartani. Miért?

  Tudat alatt anyámnak akartam megfelelni egész életemben?

Ám, anyám jóslata az ostoba hiszékeny leányzóról, fordítva teljesült be. Nem a könnyelműség, hanem a vélt jólneveltségből fakadó, megfelelési kényszer, csapdája tartott vissza, míg lemaradtam, és már más lány várhatta őt puha vánkossal, kedvenc ételével, és más vasalhatta az ingeit…

 

Rágyújtok, nézem ezt az én lassan hamvadó cigarettámat. Bárcsak még mindig tudnám boldoggá ámítani magamat. Úgy, mint annakidején építhetném tovább, az örök szerelem délibábos ködpalotáját, mint amikor hittem neki.

Hiányzott! Éber álmaimban ezért alkottam meg őt magamnak. Láttam őt, amikor akartam. Akár napsütéses tavaszokon, forró nyárban, aranyló őszidőben, vagy sűrű hóesésben, megéreztem én, ha itt jött, ha mellettem sétált:

        Egy katonatiszt. Csak az enyém. Szeret engem. Úgy szólít, kicsi Ella.  

        Nincs hiba benne! Olyan, amilyennek szeretném. Ő az!

      „Nem a valóság, annak égi mása…”

         A tökéletes férfi.

        Akiről nem tudom milyen férfiasan erős, hajlékony a keze, - talán, mint azé a vidám harmonikásé, és milyen a szeme, amikor rám mosolyog, mikor tánc közben átkarol, és hogy milyen, simogató tenyere melege, vagy ha ideges, amikor kések…

        Akkor tudtam volna meg, ha eljön, - ugye, amint a soraiból várható, mint egy igazi lovag, - idejön, és szóban mondja el, hogy sokkal jobban szeretlek, mint máskor, vagy legalább szól valami szépet, kedveset, mint ahogy a tökéletes férfiak szoktak, -álmomban, - a kiválasztott lányokhoz szólani…

  A leveleket visszateszem az ütött-kopott kofferbe, felállok, kiegyenesítem sajgó derekamat, kinézek az alkonyatba.

 Most hanyatlott le a nap. Vörös az égalja, holnap szél lesz, máris nyugtalan a sűrűn moccanó szellő.

Piros barna lány, mikor hozzád járta…Aha! Mikor hozzád jártam. Ez az! Ő járna utánam. Ahogy ősidők óta szoktak a kiválasztott lányok után járni a tökéletes férfiak, akik biztosak önmagukban.

Könnyes a szemem! Mit siratok, amikor ma sem adnám alább. Nem járnék senki után. Bár ilyet ne mondjak, mert milyen sokszor jár az eszembe a vidám harmonikás. Lehet, hogy az ő mosolya után elmentem volna.

Ádám túl tökéletes   túl igényes volt a számomra.

És az anyám intelmei? A jól nevelt úrilányról? Az ő jó kislánya maradtam

. Nem sírok, a sok olvasástól fáradt el a szemem, azért könnyes.

Mindjárt este van, jöhetne már Jani a fuvaros , mert elvihet még egy régi  koffert is.

 

                                                 ---------------